Az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon látványosan emelkedtek a keresetek, rekordmagasságba nőtt a foglalkoztatás, miközben általánossá vált a munkaerőhiány. A bérek és a munkaerőköltségek növekedése azonban egyre inkább elszakadt a munkavállalók gazdasági teljesítményének, vagyis termelékenységének javulásától. Ez azért kulcskérdés, mert hosszú távon a fenntartható bérnövekedés alapját minden gazdaságban a termelékenység növekedése adja: a vállalatok addig tudnak tartósan magasabb béreket fizetni, amíg a munkavállalók által előállított hozzáadott érték is emelkedik. Ha a bérek gyorsabban nőnek, mint a termelékenység, az rontja a versenyképességet, növeli az inflációs nyomást és szűkítheti a vállalatok profitabilitását. A magyar gazdaság egyik legfontosabb strukturális kihívása ezért jelenleg az, hogy képes lesz-e áttérni az olcsó munkaerőre épülő modellről egy innováció- és tudásalapú, magasabb hozzáadott értékű gazdaságra.
Szétnyílt az olló Magyarországon
Az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb magyar gazdasági folyamata a gyors bérfelzárkózás volt. A keresetek jelentősen emelkedtek, a foglalkoztatás történelmi csúcsokra nőtt, a munkaerőhiány általánossá vált. A folyamat ugyanakkor egyre inkább felveti azt a kérdést, hogy a bérek növekedése mögött valóban áll-e megfelelő termelékenységi és technológiai fejlődés.
Az Eurostat adatai szerint Magyarországon a bérek és a munkaerőköltségek sokkal gyorsabban nőttek 2010 és 2025 között, mint a munkavállalók gazdasági teljesítménye, vagyis a termelékenységük. Ez önmagában nem feltétlenül probléma egy felzárkózó gazdaságban — sőt részben természetes folyamat is —, ugyanakkor Magyarországon a két folyamat jelentősen elszakadt egymástól az utóbbi években.
Érdemes az elején több fogalmat tisztázni. A munka termelékenységét több nézőpontból is lehet mérni. A két legfontosabb mutató az egy foglalkoztatottra jutó reálkibocsátás (vagyis egy dolgozó mekkora értéket állít elő munkája során), valamint az egy ledolgozott órára jutó reálkibocsátás (egy óra alatt mennyi értéket állítanak elő), inflációtól megtisztított módon. Ezzel szemben áll a (teljes) bérköltség, azaz a munkavállalók teljes foglalkoztatási költsége: nemcsak bruttó bérek, hanem a munkáltatói járulékok és egyéb foglalkoztatási költségek is szerepet kapnak ebben (pl. bónuszok, juttatások).
A legfontosabb összetett mutató azonban az ún. unit labour cost (röviden: ULC), vagyis az egységnyi munkaerőköltség: ULC = munkaerőköltség / termelékenység. Ez leegyszerűsítve azt mutatja meg, hogy mennyi munkaerőköltség szükséges – vagyis mennyit kell kifizetnie a munkáltatónak – egy egységnyi kibocsátás előállításához. A mutató egyszerre függ a bérektől és a termelékenységtől: ha a bérek gyorsabban nőnek, mint a termelékenység, akkor a ULC emelkedik, vagyis egyre többe kerül egy egységnyi kibocsátás, ami a költség-versenyképesség romlását jelzi. Makrogazdasági értelemben ez rontja a versenyképességet a globális piacon, problémákat okozhat az exportban, költségoldali inflációs nyomást okozhat, szűkíti a vállalkozások profitmarzsát.
Nézzük meg e mutatók változását 2010-2025 között az EU tagországaiban!
Magyarországon a reál munkatermelékenység 15-22%-kal nőtt a vizsgált 15 évben, mely kevésbé kiemelkedő teljesítmény régiós és EU-s szinten egyaránt (hazánk a középmezőnyben van):
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28867933/
Ehhez képest a munkaerőköltségek jelentősebben, 80% feletti mértékben emelkedtek 2010 és 2025 között idehaza, vagyis Magyarországon bérfelzárkózás volt, míg a termelékenységi felzárkózás elmaradt.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28868027/
Ha összevetjük a munkaerőköltségek és a termelékenység növekedését, akkor megkapjuk az egységnyi munkaerőköltség alakulását (ULC). Ez az arány is változik az időben: amennyiben nő az értéke, akkor a bérköltségek gyorsabban emelkednek a termelékenységnél. Egy magas ULC nem automatikusan hátrány vagy probléma, ha magas termelékenység kapcsolódik hozzá. A fejlett nyugat-európai gazdaságokban a magas bérek mögött rendszerint magas termelékenység, fejlett technológiai háttér, innovációs képesség és magas hozzáadott érték áll. Egy német vagy skandináv gazdaság megengedheti magának a magasabb munkaerőköltséget, mert a munkavállalók által előállított érték is kiemelkedően magas. Azonban, ha gyorsan nő az ULC, mellyel nem tart lépést a termelékenység növekedése, az már kockázatos, és versenyképességi problémához vezethet. Tehát az ULC változása mellett érdemes nézni azt is, hogyan változik a termelékenység:
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28868265/
Ahogy az ábrán is látható, hogy hazánk esetében (hasonlóan még Észtországnál) a ULC növekedési üteme nagyon gyors volt (+120-128%) a termelékenység növekedéséhez képest (+15-22%). Gyorsan nőttek a bérek a vizsgált időszakban, mellyel a gazdasági hatékonyság növekedése nem tudott lépést tartani. Hazánk egy kevésbé magas hozzáadott értékű gazdaság, inkább egy összeszerelő modellre épít, gyengébb a hazai KKV-termelékenység is, illetve alacsonyabb az innovációs intenzitás is.
A kelet-közép-európai régióban is természetes volt a gyors bérfelzárkózás (magas ULC-növekedések), de több országban ezzel párhuzamosan a termelékenység is gyorsan nőtt: kiemelkedő példa Lengyelország (ULC +71%, termelékenység +47%, egy egészségesebb szerkezet), de nézhetjük Litvániát, Lettországot vagy épp Horvátországot. Az tekinthető fenntartható modellnek, ha a bérek növekedése nagyjából összhangban van a termelékenység növekedésével.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28868406/
Egy kis kitérő, de érdemes megemlíteni a magyar modell másik sajátosságát még, miszerint a bérek emelkedése mellett a foglalkoztatás is számottevően bővült. A 2010 utáni magyar modell egyik fő motorja kevésbé a termelékenységi ugrás volt, hanem inkább az, hogy sokkal több embert vontak be a munkaerőpiacra (pl. közmunkaprogram, nyugdíj melletti munkavégzés ösztönzése, női foglalkoztatás növekedése, feszülő munkaerőpiac). Ez egy ún. extenzív növekedési modell: itt olyan szlogenekre érdemes gondolni, mint „minél többen dolgozzanak”, „munkát adni mindenkinek”, „aki szeretne dolgozni, ösztönözni a munkavállalást” – ami önmagában nem elvetendő.
A magyar modell hosszú ideig az olcsó munkaerőre, összeszerelő iparra, exportra és a külföldi FDI-ra épült, ahol a költségversenyképesség hagyományosan fontos szerepet játszott. Miközben a bérek egyre gyorsabban emelkedtek, idővel nőtt a munkaerőhiány is és az „olcsósági” előny fokozatosan eltűnt. Mindezeken felül az extenzív növekedési modellnek is van egy természetes plafonja, mégpedig, hogy a foglalkoztatás nem növelhető végtelenül. Amikor eléri a munkaerőpiac a foglalkoztathatóság felső határát, akkor a munkaerőpiaci-gazdasági növekedésnek egy következő szakaszba kell belépnie, különben megreked. Ez az ún. „közepes fejlettségi csapda” („middle income trap”): egy ország már nem elég olcsó ahhoz, hogy pusztán alacsony bérekkel versenyezzen, de még nem elég innovatív és produktív. Ebben rejlik a magyar gazdaság egyik legfontosabb strukturális kihívása: elindulni az ún. mosolygörbe alsó pontjáról egy magasabb hozzáadott értéket teremtő gazdaság irányába.
Ekkor kell átállni az intenzív növekedésre, amikor a meglévő munkavállalók termelékenységét növelik: automatizációval, technológiai fejlődés révén, vagyis innovációkkal, hatékonyság-javítással. A technológiai ugrás, az innováció erősítése és a magas hozzáadott értékű gazdaságra való áttérés viszont akadozik még Magyarországon.
Miért nyílt szét az olló a bérköltségek és a termelékenység növekedése között?
A hazai bérek gyors emelkedésének több oka is volt (itt érdemes ismét kiemelni, hogy a bérnövekedés fontos és természetes elem egy felzárkózó gazdaságban, nem elvetendő rossz!). Egyrészt a magyar munkaerőpiac feszessé vált, erősödött a munkaerőhiány (teljesség igénye nélkül: idősödő társadalom, elvándorlás hatására is), mely erős bérnyomást okozott (az erősödő munkaerőhiányról több korábbi elemzésünkben is írtunk). Szerepet játszottak továbbá az adminisztratív béremelések, elsősorban a minimálbér– és a garantál bérminimum emelései, mely az egész bérskálát megmozgatják, legalább az átlagbérig a bértorlódások elkerülése érdekében.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28868463/
Továbbá a gazdaságpolitika tudatosan támogatta a belső keresletet, a háztartási fogyasztást, melynek az egyik alapja a jövedelmek emelkedése, valamint különféle kormányzati intézkedésekkel/támogatásokkal is. A családtámogatási programok, adóvisszatérítések, kedvezményes hitelek, rezsitámogatások és egyéb jövedelemtámogató intézkedések mind hozzájárultak ahhoz, hogy a belső kereslet erősen növekedjen.
Fontos hangsúlyozni, hogy a magyar gazdaságban a termelékenység nem stagnált teljesen, és nem is csökkent. A probléma inkább az, hogy a javulás üteme elmaradt a bérköltségek növekedésétől. A termelékenység növekedéséhez több gazdasági folyamat és kormányzati intézkedés is hozzájárult. A 2010 utáni időszakban jelentős ipari beruházások érkeztek Magyarországra, különösen az autóiparban, akkumulátorgyártásban és exportorientált feldolgozóiparban. A külföldi működőtőke-beáramlás modern technológiát, fejlettebb termelési folyamatokat és integrált nemzetközi beszállítói láncokat hozott az országba, ami javította a termelékenységet, különösen a nagy exportáló vállalatok körében. Szintén fontos szerepet játszottak az uniós forrásokból finanszírozott vállalati és infrastruktúra-fejlesztések. Javította a hatékonyságot a munkaerőpiac kifehéredése is (a fekete- és szürkefoglalkoztatás csökkenése). A kormányzat is több területen is próbálta ösztönözni a beruházásokat és a vállalati hatékonyságjavítást: a társasági adó csökkentése, a beruházásösztönző támogatások, a stratégiai partnerségi megállapodások, az iparosítási politika, a nagy külföldi beruházók célzott támogatása. A digitalizáció, az automatizáció és az AI bizonyos szektorokban szintén gyorsult és elterjedt.
A probléma inkább abban rejlik, hogy ezek a pozitív folyamatok nem tudtak még kellően széles körben elterjedni a teljes gazdaságban. A hazai kis- és középvállalati (KKV) szektor jelentős része továbbra is alacsony technológiai szinten működik, gyenge tőkeellátottsággal, korlátozott innovációs képességgel és alacsony digitalizációval (bár ennek javítására vonatkozóan is indultak kormányzati kezdeményezések, pl. a Demján Sándor Program több területen is segít, köztük hogy minden vállalkozásnak legyen saját honlapja). Emiatt kettészakadt gazdasági szerkezet alakult ki (ún. duális gazdaság): miközben a modern exportáló nagyvállalatok termelékenysége viszonylag magas, addig a hazai KKV-szektor jelentős része jóval gyengébb hatékonyságú maradt.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/23242076/
Összességében, a magyar gazdaság egy olyan pályán haladt, ahol a bérfelzárkózás gyorsabb lett, mint a termelékenységi felzárkózás. Rövid távon ez támogatta a fogyasztást és a gazdasági növekedést, javította a háztartások jövedelmi helyzetét és hozzájárult a társadalmi stabilitáshoz, hosszabb távon azonban komoly versenyképességi kérdéseket vet fel.
Miért lehet probléma a termelékenység és a bérnövekedés elszakadása?
A fenntartható bérfelzárkózás alapja minden fejlett gazdaságban a termelékenység javulása. Hosszú távon ugyanis csak akkor lehet tartósan magasabb béreket fizetni, ha a munkavállalók több értéket állítanak elő. Ha a bérek gyorsabban nőnek, mint a termelékenység, akkor fokozatosan romlik a költségversenyképesség, nőhet az inflációs nyomás, csökkenhet a vállalatok profitabilitása, és sérülékenyebbé válhat a gazdaság egésze.
A folyamat mögött több, egymással összefüggő mechanizmus áll. Amennyiben a munkaerőköltségek gyorsabban emelkednek, mint a vállalatok hatékonysága (termelékenysége), a cégek egy része áremeléssel próbálja kompenzálni a növekvő költségeket. Ez különösen a szolgáltatási szektorban jelenik meg erősen, ahol a bérek jelentős részét adják az összköltségeknek. Az ilyen típusú költséginfláció tartósabbá teheti az inflációs folyamatokat.
Ha azonban a vállalatok a kereslet árérzékenysége vagy az erős nemzetközi verseny miatt nem tudják áthárítani a magasabb költségeket a fogyasztókra, akkor profitmarzsuk csökken. Ez különösen problémás lehet azokban az ágazatokban, ahol eleve alacsony a nyereséghányad. Tartós profitcsökkenés esetén elhalaszthatják a beruházásokat, visszafoghatják a fejlesztéseket, vagy akár a működésük fenntarthatósága is kérdésessé válhat.
Mindez különösen érzékenyen érinti a hazai kis- és középvállalati szektort. A nagy multinacionális vállalatok jellemzően könnyebben képesek automatizálni, fejlett technológiát alkalmazni, illetve hatékonyságjavító beruházásokat végrehajtani. A magyar KKV-k jelentős része azonban korlátozott tőkeereje és alacsonyabb technológiai szintje miatt jóval nehezebben tud alkalmazkodni a gyorsan emelkedő bérköltségekhez. Így a bérnyomás aránytalanul nagy terhet ró rájuk, ami tovább növelheti a termelékenységi különbséget a multinacionális és a hazai vállalatok között.
Hosszabb távon a beruházási döntésekre is hatással lehet a folyamat. A külföldi befektetők számára egyre kevésbé vonzó egy olyan gazdaság, ahol a munkaerő már nem számít olcsónak, ugyanakkor a termelékenységi és innovációs szint még nem közelíti meg a fejlett nyugat-európai országokét. A folyamat a gazdasági növekedés szerkezetére is hatással lehet. Ha a növekedést elsősorban a bérkiáramlás és a fogyasztás hajtja, miközben a termelékenység lassabban javul, akkor a gazdaság egyre inkább belső keresletvezérelté válhat. Ez rövid távon támogathatja a növekedést, hosszabb távon azonban növelheti a külső és belső egyensúlytalanságok kialakulásának kockázatát.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a gyors bérnövekedés önmagában negatív jelenség lenne. Egy felzárkózó gazdaságban a jövedelmek emelkedése természetes és kívánatos folyamat. A kérdés sokkal inkább az, hogy a gazdaság szerkezete, technológiai szintje és innovációs képessége képes-e hosszú távon kitermelni ezeket a magasabb béreket. Magyarország esetében a következő évek egyik legfontosabb gazdasági kihívása éppen az lehet, hogy sikerül-e a bérfelzárkózást erősebb termelékenységi és technológiai felzárkózással összekapcsolni.
Kilátások – kihívások?
A jelenlegi közéleti gondolkodásban egyre gyakrabban jelenik meg az az elképzelés, hogy az országnak el kell mozdulnia az összeszerelőüzem-jellegű gazdasági szerkezettől a tudás- és innovációalapú fejlődés irányába. A TISZA Párt által megfogalmazott gazdaságpolitikai elképzelések között is hangsúlyosan szerepel a kutatás-fejlesztés és innováció (K+F+I) erősítése, a tudásközpontok fejlesztése, valamint a magasabb hozzáadott értékű gazdasági szerkezet kialakítása. Ezáltal nagyobb hangsúlyt kaphat a tudományos és technológiai fejlesztés, illetve a tudásintenzív ágazatok támogatása. Célként tűzték ki, hogy 2030-ra a K+F kiadás elérje a GDP 2%-át, majd közelítsen a 3%-ához. Továbbá kiemelt szempont lesz digitális és automatizálási fejlesztések támogatása, KKV-k hatékonyságának erősítése, az innovatív, feltörekvő iparágak és szolgáltatások támogatása, korszerű oktatás elősegítése.
Az azonban egyelőre nyitott kérdés, hogy ezekből a célkitűzésekből mennyi valósulhatna meg a gyakorlatban. A termelékenységi fordulat ugyanis nem rövid távú politikai döntések eredménye, hanem hosszú évek alatt kialakuló folyamat, mely kezdetben kevésbé látványos eredményeket hozhat (így politikailag, rövid ciklusokban gondolkodva, kevésbé kifizetődő). Ráadásul a munkavállalók készségeinek fejlesztése, átképzése is hosszú távú feladatot, kihívást jelent, mellyel át tudnak térni a magasabb hozzáadott értéket képviselő munkák elvégzése.
A magyar gazdaság következő évtizedének egyik legfontosabb kérdése így valójában nem pusztán az lesz, hogy milyen gyorsan nőnek a bérek, hanem az, hogy sikerül-e olyan gazdasági szerkezetet kialakítani, amely képes ezeket a béreket tartósan kitermelni.
Összefoglalás
Összességében a magyar gazdaságban 2010 és 2025 között gyors bérfelzárkózás ment végbe, miközben a termelékenység növekedése ennél jóval visszafogottabb maradt. A bérek és a munkaerőköltségek emelkedése természetes és fontos része egy felzárkózó gazdaságnak, azonban hosszú távon csak akkor fenntartható, ha azt megfelelő termelékenységi és technológiai fejlődés is kíséri.
Magyarországon a foglalkoztatás jelentős bővülése, a munkaerőhiány, az adminisztratív béremelések és a fogyasztásorientált gazdaságpolitika egyaránt hozzájárultak a gyors bérnövekedéshez. Bár a termelékenység is javult, a régiós versenytársakhoz képest mérsékeltebb ütemben. A magyar modell hosszú ideig sikeresen épült az olcsó munkaerőre, az exportorientált iparra és a külföldi működőtőkére, azonban ennek a növekedési pályának mára egyre inkább látszanak a korlátai. Az ország fokozatosan elveszíti korábbi költségelőnyét, miközben a magas hozzáadott értékű, innovációalapú gazdaságra való áttérés még nem történt meg teljes mértékben. Ez hosszabb távon inflációs, versenyképességi és beruházási kihívásokat is okozhat, különösen a hazai KKV-szektor számára.
A következő időszak egyik legfontosabb gazdasági kérdése ezért az lehet, hogy Magyarország képes lesz-e áttérni egy intenzív, termelékenység- és tudásalapú növekedési modellre. A tartós bérfelzárkózás ugyanis végső soron nemcsak a bérek emelésén, hanem azon múlik, hogy a gazdaság képes-e egyre nagyobb hozzáadott értéket előállítani.
Erdélyi Dóra makroökonómiai elemző. A Budapesti Corvinus Egyetemen diplomázott közgazdasági elemző mesterszakon. Korábban makroökonómiai elemzőként dolgozott a Magyar Kereskedelmi Banknál, mely a magyar bankrendszer egyik legrégebbi és legmeghatározóbb kereskedelmi bankja. 2022. szeptembere óta az Oeconomus senior elemzője.
