Európában jelentős különbségek vannak abban, hogy a munkavállalók mennyi időt töltenek ugyanazon a munkahelyen: míg Dániában átlagosan 7,6 év után váltanak, Olaszországban több mint 13 évet töltenek átlagosan egy munkáltatónál. A hosszabb munkaviszony azonban nem feltétlenül jelent nagyobb munkaerőpiaci biztonságot vagy épp lojalitást. Az északi országokban a munkavállalók gyakrabban váltanak állást, ami sok esetben nagyobb munkaerőpiaci mobilitással és hosszabb teljes munkában töltött életpályával jár együtt. Dél-Európa egyes országaiban ezzel szemben a munkahely megtartása gyakran a biztonságosabb választás, mert az állás elvesztése után sok esetben nehezebb visszatérni a munka világába. A különbségek mögött a munkanélküliség és az elérhető állások mellett a munkajogi és szociális intézmények, a munkaerőpiac kettőssége, a társadalom korösszetétele és a családon belüli munkamegosztás is szerepet játszhat. Magyarország eközben sajátos helyet foglal el: az egy munkahelyen eltöltött idő rövidebb a régió nagy részénél, de ehhez nem társul az északi országokra jellemző kiterjedt biztonsági háló.
Tíz év egy munkahelyen? Nem mindenhol Európában
Néhány évente munkahelyet váltani vagy hosszú időre ugyanannál a munkáltatónál maradni? Az, hogy egy dolgozó mennyi időt tölt egy munkahelyen, nemcsak egyéni döntés kérdése: sokat elárul az adott ország munkaerőpiacáról, a váltás lehetőségeiről és kockázatairól is.
Az OECD adatai szerint 2025-ben az Európai Unióban egy foglalkoztatott átlagosan 10,6 éve dolgozott jelenlegi munkahelyén. Az országok között azonban jelentős eltérések vannak.
Az ábra itt hivatkozható: https://infogram.com/egy-munkahelyen-1h0r6rzqdwj5l4e
A legrövidebb átlagos munkahelyi időt Dániában mérték, 7,6 évvel. Máltán 8 év, Hollandiában és Észtországban 8,5 év, Finnországban 8,8 év, míg Svédországban pedig 8,9 év az átlag a jelenlegi munkahelyen. A másik végletet Olaszország jelenti 13,3 évvel, mögötte Görögország 13 évvel, Szlovénia 12,1 évvel és Portugália 11,8 évvel állt tavaly.
Az adatokból kirajzolódik egy észak-déli különbség is. Az északi és északnyugat-európai országokban jellemzően rövidebb ideig maradnak ugyanazon a munkahelyen, míg több dél-európai országban jóval hosszabbak a munkaviszonyok. Bár nem lehet egyértelmű törésvonalat látni észak és dél között, Spanyolország például 10,2 éves értékével már az uniós átlag alatt van, vagyis a földrajzi minta nem teljesen egységes.
Magyarország az uniós átlag alatt helyezkedik el: a magyar foglalkoztatottak 2025-ben átlagosan 9,6 éve dolgoztak jelenlegi munkahelyükön, míg az EU átlaga 10,61 év volt. A régiós országokat vizsgálva, a többségében tovább maradnak a munkavállalók egy munkahelyen, mint Magyarországon: Csehországban 11,2 évig, Szlovákiában 11,1 évig, Horvátországban 11 évig, Lengyelországban 10,7 évig, míg Romániában 10,5 évig. Magyarország egy helyen eltöltött munkaidő tekintetében inkább az északi és északnyugati országok mintáját követi. Tágabb régiónkból a hazánkéhoz hasonló értékkel Bulgária (9,9 év), Lettország (9,5 év), Litvánia (9 év) és Észtország (8,5 év) rendelkezik. A régiós összevetés alapján Magyarország némileg kilóg a közép-európai mintából, mivel a magyar érték közelebb áll az északi és balti országokéhoz. Ez arra utal, hogy Magyarországon a munkáltatók közötti mozgás intenzívebb lehet, mint a régió nagy részében, és a biztos munkahelyhez való kötődés kevésbé erős, mint például Csehországban vagy Szlovákiában. Önmagában azonban a rövidebb munkaviszonyból nem következik, hogy a magyar munkaerőpiac ugyanolyan rugalmasan működik, mint a holland vagy a skandináv (a mögöttes okokat későbbi fejezetben fejtjük ki).
Eltérő okok is magyarázhatják az egyes országok közti hasonlóságokat: van, ahol a váltás könnyű, máshol inkább a bizonytalanság vagy a gyengébb stabilitás növeli a fluktuációt. A munkaerőpiac feszessége, az új állás megtalálásának esélye, a tartós munkanélküliség kockázata, a munkajogi védelem és a szociális biztonsági rendszer egyaránt befolyásolhatja, hogy egy munkavállaló mennyire könnyen dönt a váltás mellett.
Miért váltanak gyakrabban északon?
Az egy munkahelyen eltöltött idő önmagában nem árulja el, hogy egy ország munkaerőpiaca mennyire stabil vagy biztonságos. A munkavállaló szempontjából legalább ennyire fontos, hogy mi történik akkor, ha otthagyja a jelenlegi állását. Egy feszes munkaerőpiacon, ahol kevés az álláskereső és sok a betöltetlen pozíció, kisebb kockázatot jelent a váltás. Ahol viszont kevés az elérhető állás, és nagyobb az esélye annak, hogy valaki hosszabb időre munkanélküli marad, ott a már megszerzett stabil munkahely értéke is nagyobb.
Ebből a szempontból különösen érdekesek az északi és északnyugat-európai országok. Az itt tapasztalható rövidebb munkaviszony ugyanis nem feltétlenül rövidebb vagy bizonytalanabb karriert jelent. Éppen ellenkezőleg: ezekben az országokban jellemzően hosszabb a teljes munkaerőpiacon töltött élet, miközben egy-egy munkáltatónál kevesebb időt töltenek el.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/29956560/
Az Eurostat szerint 2025-ben egy 15 éves uniós lakos átlagosan 37,5 évnyi munkaerőpiaci részvételre számíthatott. Hollandiában ez 44 év, Svédországban 43,4, Dániában 42,6, Finnországban pedig 40,1 év volt. Ezzel szemben Olaszországban mindössze 33 év. Fontos, hogy az Eurostat mutatója nem kizárólag a ténylegesen foglalkoztatásban töltött éveket méri, hanem azt, hogy egy állampolgár várhatóan hány éven keresztül lesz a munkaerőpiac aktív szereplője, akár foglalkoztatottként, akár munkanélküliként.
A két mutatót együtt nézve markáns különbség rajzolódik ki: az északi országokban hosszabb a teljes munkaerőpiaci életpálya, mint a déli országok többségében; miközben egy-egy munkáltatónál rövidebb az eltöltött idő, mint „délen”. Tehát a hosszú munkában töltött élet nem egyetlen stabil munkahelyhez, hanem több egymást követő munkaviszonyhoz kapcsolódik az északi – észak-nyugati országok többségében.
Ennek egyik feltétele, hogy a munkahelyváltás ne jelentsen túl nagy anyagi kockázatot. Hollandia különösen látványos példa: 2026 első negyedévében az álláshelyek 4%-a volt betöltetlen, ami a legmagasabb arány volt az Európai Unióban, miközben az EU egészében 2,1% volt ez az érték. A sok betöltetlen pozíció arra utal, hogy a munkavállalók előtt viszonylag sok alternatíva áll, ami megkönnyítheti a munkáltatók közötti mozgást.
A másik fontos mutató a tartós munkanélküliség. Az Eurostat definíciója szerint azok számítanak tartós munkanélkülinek, akik legalább 12 hónapja keresnek munkát. 2025-ben az EU munkaerejének 1,9%-a tartozott ebbe a csoportba. Hollandiában mindössze 0,5%, Dániában 0,9% volt az arány, miközben Görögországban 5%-ot, Spanyolországban 3,4%-ot mértek. Tehát a különbség nemcsak abban áll, hogy valaki elveszítheti-e az állását, hanem abban is, hogy mekkora a veszélye annak, hogy utána tartósan kívül marad a foglalkoztatáson.
A dán modell: nem az állást, hanem a munkavállalót védik
Dániában az egy munkahelyen eltöltött átlagos idő az EU-ban a legrövidebb, mindössze 7,6 év. A magas mobilitás azonban nem a gyenge munkavállalói védelem jele, sőt. A dán rendszer alapja az úgynevezett flexicurity, amely a rugalmas munkaerőpiacot erős szociális biztonsággal kombinálja.
Az OECD szerint a modell lényege három elem: könnyebb felvételi és elbocsátási szabályok, viszonylag magas szintű munkanélküli-ellátás, valamint aktív munkaerőpiaci intézkedések (képzés, átképzés, álláskeresési támogatás). Ezek együtt biztosítják, hogy az állásvesztés ne jelentsen tartós jövedelemkiesést vagy hosszú kirekesztődést a munkaerőpiacról.
A rendszer logikája eltér a „munkahelyvédelemre” épülő modellektől: nem az adott állás megtartását védi, hanem azt, hogy a munkavállaló gyorsan újra el tudjon helyezkedni. Az OECD értékelése szerint ez a megközelítés hozzájárul a magas munkahelyi mobilitáshoz és a gyakori váltásokhoz.
Ez a különbség segít megérteni a látszólagos paradoxont: Dániában rövidebb az egy munkahelyen töltött idő, miközben a teljes munkaerőpiaci életpálya az egyik leghosszabb Európában. A gyakori váltás így nem feltétlenül bizonytalanságot, hanem egy olyan rendszert jelez, ahol a munkahely elvesztése kisebb kockázatot jelent, mert az újraelhelyezkedés esélye magas.
A pillanatnyi munkaerőpiaci helyzet és a hosszú távú trendek
Az északi országok rövidebb munkaviszonyait ugyanakkor nem lehet pusztán az aktuális kedvezőbb munkaerőpiaci helyzettel magyarázni. Finnországban például átlagosan mindössze 8,8 évet töltenek a munkavállalók egy munkahelyen, vagyis az ország jól illeszkedik az északi, nagyobb munkaerőpiaci mobilitással jellemezhető mintába. A finn gazdaság és munkaerőpiac azonban jelenleg gyengébb időszakát éli: 2026 júniusában 10,3%-os munkanélküliséget mértek, 2026 elején pedig az üres álláshelyek aránya is az uniós átlag alatt, 1,9%-on állt. Dániában szintén alacsony, 7,6 év az átlagos munkahelyi idő, miközben a munkanélküliség jelenleg magasabb, mint Hollandiában. Mindez azt mutatja, hogy a munkahelyi mobilitás hosszabb távon kialakuló, strukturális jelenség, amelyet nem lehet egy adott év munkanélküliségi vagy üresálláshely-adataiból levezetni. A gazdasági ciklus átmenetileg ronthatja egy ország munkaerőpiaci helyzetét anélkül, hogy rövid idő alatt megváltoztatná azokat az intézményeket és korábban kialakult munkavállalói mintákat, amelyek a munkahelyváltás gyakoriságát hosszabb távon meghatározzák.
Délen nagyobb érték lehet a már megszerzett stabil állás
Dél-Európában részben más munkaerőpiaci környezet segíthet megmagyarázni, hogy miért töltenek a munkavállalók hosszabb időt ugyanazon a munkahelyen. Olaszországban és Görögországban 13 év az átlagos munkahelyen eltöltött idő, Portugáliában pedig csaknem 12 év. A hosszabb munkaviszony azonban itt sem feltétlenül pusztán a munkáltatóhoz való erősebb kötődést jelenti. Ha egy állás elvesztése után nehezebb újra elhelyezkedni, a már megszerzett stabil munkahely felértékelődik.
Erre utalnak a munkanélküliségi adatok is. Miközben az Európai Unió munkanélküliségi rátája 2025-ben 6% volt, Spanyolországban 10,5%-ot, Görögországban 8,9%-ot mértek – előbbi a legmagasabb érték volt az EU-ban. A mediterrán országok között ugyanakkor ezen a téren sincs egységes modell: Portugália munkaerőpiaci helyzete az elmúlt években jelentősen javult (munkanélküliségi ráta: 6%, 2025), Olaszország munkanélkülisége pedig szintén csökkent (2025: 6,1%). Vagyis önmagában az aktuális munkanélküliségi ráta nem elegendő a hosszabb munkahelyi idő magyarázatához.
Beszédesebb lehet, ha azt vizsgáljuk, mi történik azokkal, akik egyszer már munkanélkülivé váltak. A már említett adatok alapján magas a tartósan munkanélküliek aránya a „déli” országokban: Görögország munkaerejének 5%-a volt legalább egy éve munkanélküli 2025-ben, Spanyolországban 3,4%-uk, Olaszországban 3,1%-uk, míg az uniós átlag 1,9% volt, és Hollandiáé 0,5%. Mindez azért lényeges, mert a munkahelyváltás kockázatát nemcsak az határozza meg, hogy valaki átmenetileg munkanélküli lesz-e, hanem az is, milyen eséllyel tud gyorsan visszatérni a foglalkoztatásba. Ha ez a kockázat magas, a stabil állás elvesztése is sokkal nagyobb teher.
Hasonló különbség látszik a munkaerő-kereslet oldaláról: kevésbé feszes a déli országok munkaerőpiaca, kevesebb a betöltésre váró üres álláshely. Az üres álláshelyek aránya 2026 elején az EU egészében 2,1% volt, Spanyolországban azonban mindössze 0,9%, Portugáliában 1,6%, Olaszországban 1,9% volt a ráta. Mindez azt jelenti, hogy több dél-európai országban az álláskeresők relatíve kevésbé bőséges álláskínálattal találkoznak, mint például Hollandiában, ahol ugyanekkor 4% volt a betöltetlen álláshelyek aránya.
Összességében, az északi országoknál látott összefüggés részben megfordul: egyes dél-európai országokban hosszabb ideig maradnak egy adott munkahelyen, miközben a teljes munkaerőpiaci életpálya rövidebb lehet (pl. Olaszországban mindössze 33 év volt 2025-ben). A hosszú munkaviszony önmagában nem azonosítható nagyobb munkaerőpiaci biztonsággal vagy lojalitással.
A munkaerőpiac kettészakadása: insiderek és outsiderek
A dél-európai különbség mögött egy további intézményi tényező is meghúzódhat: a közgazdasági szakirodalomban munkaerőpiaci dualizmusnak vagy insider–outsider problémának nevezett jelenség. Ennek lényege, hogy ugyanazon a munkaerőpiacon egymástól nagyon eltérő védettségű munkavállalói csoportok alakulhatnak ki.
Az egyik oldalon állnak az úgynevezett insiderek („bennfentesek”), akik jellemzően stabil, határozatlan idejű munkaviszonnyal rendelkező dolgozók, és akiknek az állását erősebb szabályok védik. A másik oldalon az outsiderek („kívülállók”): az álláskeresők, a munkaerőpiacra újonnan belépő fiatalok, illetve a határozott idejű vagy más kevésbé stabil szerződéssel foglalkoztatott munkavállalók. A probléma akkor válik különösen erőssé, ha a két csoport között nehéz az átjárás. Ilyen például Spanyolország, Portugália és Olaszország munkaerőpiaca.
Összességében minél értékesebb és nehezebben megszerezhető egy stabil állás, annál kevésbé éri meg önként lemondani róla. A már „bent lévő” munkavállaló számára a munkahelyváltás nem pusztán azt jelenti, hogy egy munkahelyet lecserél egy másikra: azt a kockázatot is vállalhatja, hogy elveszíti jelenlegi védett pozícióját, és egy bizonytalanabb foglalkoztatási helyzetbe kerül. A dél-európai hosszabb munkaviszonyok mögött tehát nem feltétlenül nagyobb munkavállalói lojalitást vagy hagyományosabb társadalmi normákat kell elsőként keresni. Legalább ilyen fontos lehet, hogy a stabil állás elvesztésének nagyobb a várható költsége: kevesebb lehet az alternatív állás, nagyobb lehet a tartós munkanélküliség veszélye, és nehezebb lehet visszakerülni a munkaerőpiac biztonságosabb, stabil szerződésekkel jellemezhető részébe. Ebben a környezetben a hosszú munkaviszony részben nem kulturális sajátosság, hanem racionális alkalmazkodás a munkahelyváltás magasabb kockázatához.
Az életkor is meghatározza a munkahelyváltást
Az országok közötti különbségek egy részét egyszerűen a munkavállalók eltérő életkora is magyarázhatja. Az OECD (2025) szerint a munkahelyváltási hajlandóság az életkor előrehaladtával jelentősen csökken: a középkorú és idősebb dolgozók ritkábban váltanak munkáltatót, és kisebb eséllyel lépnek tovább magasabb termelékenységű, jobban fizető vállalatokhoz. Ennek egyik oka, hogy idősebb korban kevesebb hátralévő munkaév alatt térülhet meg egy váltás, miközben nagyobb lehet a már megszerzett munkahelyi biztonság elvesztésének költsége. Emiatt az idősödő munkavállalói állomány önmagában is növelheti az egy munkahelyen eltöltött átlagos időt.
Olaszország, Portugália és Görögország kifejezetten az EU legidősebb társadalmai közé tartoznak. Az Eurostat szerint 2025-ben az EU népességének medián életkora 44,9 év volt. A legmagasabb értéket Olaszországban (49,1 év) mérték, ezt Bulgária és Portugália (47,3 év), majd Görögország (47,2 év) követte. Ezzel szemben Hollandiában a medián életkor 42,6 év volt 2025-ben, Dániában 42,2 év, Belgiumban 42,1 év, Svédországban 41,2 év.
Ezt támasztja alá az OECD Employment Outlook 2025-ös kiadványa is, mely szerint az 55-74 éves munkavállalók mindössze 37%-a vált munkáltatót vagy foglalkoztatási státuszt egyik évről a másikra, szemben a 15-54 évesek 54%-ával. Az OECD számításai szerint a foglalkoztatottak korösszetételének változása 2000 és 2022 között önmagában 1,6 százalékponttal csökkentette a munkavállalói mobilitást.
Társadalmi normák: nem egyszerűen „dolgozó észak, gondoskodó dél”
A társadalmi normák is szerepet játszhatnak az észak-déli különbségekben, de a választóvonal nem egyszerűen az individualista, munkaközpontú észak és az állami gondoskodásra építő dél között húzódik – hiszen éppen a skandináv országok rendelkeznek Európa legkiterjedtebb jóléti rendszerei közül néhánnyal.
A fontosabb különbség a család, az állam és a munka közötti feladatmegosztásban kereshető: az északi modell támogatott, széleskörű gyermekellátással, fizetett szülői szabadsággal és az adórendszeren keresztül is ösztönzi a kétkeresős családmodellt és mindkét nem folyamatos munkavállalását.
Dél-Európa egy részén ezzel szemben hagyományosan nagyobb szerep jut a családon belüli gondoskodásnak (gyermekek, idős rokonok irányába), különösen a nők esetében, akik így hosszabb-rövidebb időre kiesnek a munkaerőpiacról. Az OECD (2024) Olaszországnál például a társadalmi normákat, a gyermekgondozás korlátozottabb elérhetőségét és a nők nagyobb informális (idős)gondozási terheit is az alacsonyabb női munkaerőpiaci részvétel tényezői között említette.
Az északi hosszabb munkaerőpiaci életpálya, a gyakoribb munkahelyváltások tehát részben éppen annak az eredménye, hogy a jóléti rendszer a munkavállalást segíti, és a korábban családon belül végzett gondoskodás nagyobb részét intézményes szolgáltatások veszik át.
Az Eurostat adatai szerint 2025-ben egy uniós lakos átlagosan 37,5 évnyi munkaerőpiaci részvételre számíthatott, miközben Görögországban 35,3 év, Spanyolországban 36,8 év, Olaszországban pedig mindössze 33 év volt ez az érték, az egyik legalacsonyabb az EU-ban. A nőknél még látványosabb a különbség: Olaszországban 28,4, Görögországban 31,8 év volt a várható munkaerőpiaci életpálya, szemben a 35,4 éves uniós női átlaggal.
Magyarország: rövidebb munkaviszonyok, mint a régió nagy részében
Magyarország érdekes köztes helyet foglal el az európai összehasonlításban. A magyar munkavállalók 2025-ben átlagosan 9,6 éve dolgoztak jelenlegi munkahelyükön, szemben a 10,6 éves uniós átlaggal. A régió országainak többségében ennél hosszabb időt mértek, ahogy az elemzés elején bemutattuk: Csehországban 11,2, Szlovákiában 11,1, Horvátországban 11, Lengyelországban 10,7, Romániában pedig 10,5 évet. A magyar érték inkább Bulgáriához és a balti államokhoz áll közelebb. Ebből azonban önmagában még nem következik, hogy a magyar munkaerőpiac általában is mobilabb lenne.
A régióhoz képest rövidebb magyar munkaviszonyok egyik magyarázata az elmúlt évtized feszes munkaerőpiaca és a munkaerőhiány lehet. A foglalkoztatás jelentősen emelkedett, a rendelkezésre álló munkaerő-tartalék pedig fokozatosan szűkült. A tartós munkaerő-kereslet növeli a dolgozók alkuerejét, és kedvezőbbé teszi a magasabb fizetésért vagy jobb munkafeltételekért történő munkahelyváltást.
A magyar helyzet ugyanakkor jelentősen eltér a korábban bemutatott dán flexicurity-modelltől. Magyarországon a munkanélkülivé válás esetén rendelkezésre álló biztonsági háló kifejezetten rövid: az álláskeresési járadék legfeljebb három hónapig jár. Az Európai Bizottság 2026-os országjelentése szerint ez már nem igazodik az álláskeresés tényleges hosszához: az átlagos álláskeresési idő 2025-ben meghaladta a 12 hónapot, a hat hónap munkanélküliség után rendelkezésre álló nettó jövedelempótlás pedig az EU legalacsonyabbjai között van. Ez a rendszer a dán modellel szemben nem hosszabb és alaposabb álláskeresést tesz lehetővé, hanem erős nyomást helyezhet a munkanélkülire, hogy minél hamarabb visszatérjen a foglalkoztatásba.
A másik magyar sajátosság az országon belüli erős területi egyenlőtlenség: a legmagasabb foglalkoztatottság a főváros és agglomerációja mellett a megyei jogú városokban és vonzáskörzetükben, illetve Közép-Dunántúl és Nyugat-Dunántúl településeinek többségében jellemző. Ezzel szemben az ország északkeleti és délnyugati, főként aprófalvas területeit jellemezték a legkedvezőtlenebb munkaerőpiaci viszonyok: alacsonyabb foglalkoztatási ráta, kevesebb üres álláshely. Ez azt jelenti, hogy egy budapesti vagy más erős munkaerőpiacon dolgozó számára egészen más kockázatot jelenthet a váltás, mint egy gyengébb foglalkoztatási helyzetű térségben élőnek.
Magyarország tehát nem sorolható egyszerűen sem az északi, sem a dél-európai modellhez. A régióhoz képest rövidebb munkaviszonyok mögött részben az elmúlt évtized magas foglalkoztatása és munkaerőhiánya állhat. A háttér azonban nem a skandináv típusú flexicurity: a munkanélküli-ellátás rövid, az aktív munkaerőpiaci eszközök hatékonyságával kapcsolatban az Európai Bizottság is problémákat jelez, és jelentősek a területi különbségek.
A magyar sajátosság így abban áll, hogy a munkavállalók viszonylag gyakori munkahelyváltása egy kevésbé kiterjedt biztonsági hálóval párosul: a munkát találni képes dolgozók számára a feszes piac lehetőséget teremt a váltásra, az állásukat elvesztők számára viszont a rövid ellátási idő erős nyomást jelent a mielőbbi elhelyezkedésre.
Összegzés
Az európai adatok alapján jelentős különbségek vannak abban, hogy a munkavállalók átlagosan mennyi időt töltenek ugyanazon a munkahelyen: az északi és északnyugat-európai országokban jellemzően rövidebbek, több dél-európai országban pedig hosszabbak a munkaviszonyok. Ez azonban önmagában nem árulja el, hogy egy munkaerőpiac mennyire stabil vagy biztonságos.
Az északi országokban a gyakoribb munkahelyváltás hosszabb teljes munkaerőpiaci életpályával is együtt járhat, amit a nagyobb mobilitás mellett a munkavállalást támogató intézmények és szociális rendszerek is elősegítenek. Dél-Európa egy részén ezzel szemben a stabil állás felértékelődhet, ha elvesztése után kevesebb az alternatív munkalehetőség, nagyobb a tartós munkanélküliség kockázata, vagy nehéz visszakerülni a munkaerőpiac stabilabb szegmensébe.
A különbségeket tovább erősítheti a munkaerőpiac insider–outsider jellegű kettőssége, valamint a társadalmak eltérő korösszetétele. A családon belüli gondoskodás és a nők munkaerőpiaci részvételének különbségei szintén hozzájárulhatnak ahhoz, hogy délen rövidebb legyen a teljes munkában töltött életpálya. Az aktuális munkanélküliségi és üresálláshely-adatok ugyanakkor csak részben magyarázzák ezeket a mintázatokat, mivel a munkahelyi mobilitást hosszabb távon kialakuló intézményi és társadalmi tényezők is formálják.
Magyarország ebben az összehasonlításban sajátos köztes helyzetben van: a munkaviszonyok a régió nagy részénél rövidebbek, de ehhez nem társul a skandináv országokra jellemző kiterjedt biztonsági háló. Összességében tehát az egy munkahelyen eltöltött évek számát nem önmagában, hanem a munkaerőpiaci mobilitás, az újraelhelyezkedés lehetőségei és az intézményi környezet összefüggésében érdemes értelmezni.
Erdélyi Dóra makroökonómiai elemző. A Budapesti Corvinus Egyetemen diplomázott közgazdasági elemző mesterszakon. Korábban makroökonómiai elemzőként dolgozott a Magyar Kereskedelmi Banknál, mely a magyar bankrendszer egyik legrégebbi és legmeghatározóbb kereskedelmi bankja. 2022. szeptembere óta az Oeconomus senior elemzője.
