Categories
OecoGlobus

A zöld forradalomnak ára van, készüljünk a zöld inflációra

Egyre többször lehet hallani, hogy a jelenlegi évtized egyik meghatározó gazdaságpolitikai témája az infláció lesz. Az elektromobilitás, a megújuló energiaforrások és a környezetbarát termékek terjedésével a vállalatoknak igazodniuk kell a megváltozott fogyasztási szokásokhoz, amely alkalmazkodás drága. Egy brit bank előrejelzése szerint a gazdasági transzformáció költsége 2050-re elérheti a 300 ezer milliárd dollárt, amelyhez a forrásokat áremelés révén tudják előteremteni. Jelen cikkünkben bemutatjuk a zöld forradalom inflatorikus hatásának hátterét, és hogy miért kell a jövőben az áremelkedés elleni küzdelemben a kormánynak is erőteljesebb szerepet vállalnia.

A közgazdaságtan fejlődésével a szakmai szótár egyre több kifejezéssel gyarapodik. Az elmúlt években ilyen új szófordulat volt például a zsugorfláció, a kapzsinfláció, a hagyományos energiahordozók áremelkedése után alkotott fosszilfláció, vagy a magyarra nehezen lefordítható, minőségromlást takaró rejtett áremelés, a skimpflation. További ilyen új kifejezés a klímafláció (climaflation) és a zöld-infláció (greenflation). Előbbi a változó éghajlat és a természeti katasztrófák miatt kialakuló áremelkedési jelenségeket takarja. Ilyen jelenség az elsivatagosodás, az aszály vagy az árvíz élelmiszerárakra gyakorolt hatása, vagy például a termelőeszközök megrongálódása egy viharban. A Meteorológiai Világszervezet (WMO) beszámolója szerint az elmúlt négy évtizedben az időjárási katasztrófák gyakorisága az ötszörösére nőtt. Utóbbi kifejezés, a zöld infláció a gazdaság környezetbarát működésére való átállás árfelhajtó hatását takarja.

Bár a megújuló energiaforrások kétség kívüli előnye az energiakitettség és a környezetszennyezés mérséklése, a negatívumokról kevesebb szó esik, pedig ezek számbavétele szükséges az árnyaltabb kép kialakításához és a megfelelő felkészüléshez. A legfőbb ilyen káros hatást a gazdasági és energetikai transzformáció az árszínvonalra gyakorolja. Bár a megújuló energiaforrások termelési költsége alacsonyabb a fosszilis tüzelőanyagokat használó erőművekénél, azonban a szükséges kapacitások telepítéséhez rendkívül nagy kezdeti beruházásokra van szükség. Közgazdasági értelemben magasak az induló költségek. A fogyasztói szokások megváltozása is tovább fokozza a befektetésigényt. A környezeti szempontokat is figyelembe vevő tudatos vásárlás átalakította a vásárlási struktúrát, példa erre a környezetbarát csomagolású termékek választásának előtérbe kerülése. A megváltozott igényekhez alkalmazkodva a vállalatok is átalakítják termelési folyamataikat, ez a transzformáció pedig költséges. A Barclays bank a globális zöld átállás költségeit 2050-ig 100 és 300 ezer milliárd dollár közé becsüli. Éves szinten a megvalósításhoz a globális GDP 2-8 százalékát kellene a transzformációra költeni. Az Energetikai Tranzíció Bizottság előrejelzése alapján is hasonló összegre lehet számítani, legfrissebb jelentésükben a teljes gazdasági átállás költségeit 2021-2050 között 110 ezer milliárd dollárra teszik, amely az időszakra előrejelzett GDP 1,3 százaléka. Kiemelik, hogy ebben az időszakban átlagosan évi 3,5 ezer milliárd dolláros befektetésre lenne szükség. Összehasonlításképp tavaly a zöld beruházások értéke elérte az 1100 milliárd dollárt globálisan. Az Európai Unióban a múltbeli tétlenség tovább növelte a számlát. Az Európai Bizottság elemzésében négy intézkedés-forgatókönyv hatását vizsgálták; a jelenlegi szabályozási környezetét, a karbonadó-kiterjesztését, a szigorított szabályozási környezetet és az utóbbi kettő vegyes hatását. Megállapították, hogy bár az energiatermelés fajlagos költsége csökkenni fog, az induló fix költségek jelentős terhet jelentenek. A Bizottság becslése szerint a 2021-2030 közötti időszakban az EU energiaágazatában az előző évtizedhez képest 260-380 milliárd euróval, azaz a GDP 1,5-1,8 százaléka közötti összegű többletberuházásra lenne szükség, összehasonlítva a 2011-2020 közötti évtizeddel. Európának évente több mint 700 milliárd eurós beruházásra lesz szüksége ahhoz, hogy elérje az éghajlatváltozás elleni küzdelemmel kapcsolatos dekarbonizációs és energiaátállási céljait. Ebből a 2023-2030-as időszakban 620 milliárd eurót tesz ki az Európai Unió Green Deal és a REPowerEU terv, 92 milliárd eurót pedig a Net-Zero Industry Act. A szükséges forrásokat sokszor áremeléssel teremtik elő. A fejlődő országokban az energetikai átállás további késleltetésének következtében az ottani költségek arányosan még nagyobbak lehetnek.

A megújuló energiát termelő erőforrások, illetve az akkumulátorok előállításához szükséges ritka nyersanyagok, mint például a réz, lítium, kobalt vagy a nikkel a fokozódó kereslet hatására rendkívül megdrágultak. Annak ellenére, hogy a hagyományos belsőégésű robbanómotoros gépjárművekhez képest egy elektromos autó körülbelül feleannyi alkatrészből áll, építéséhez hatszor annyi ásványianyag szükséges. Továbbá például egy nyiltvízi szélerőműtelep építéséhez hétszer akkora mennyiségű rézre van szükség, mint egy gázerőműhöz. Az elektromobilitás és a megújuló energiaforrások terjedésének következménye, hogy ezen ritka nyersanyagok ára rövid idő alatt jelentősen emelkedett. Bár a technológia fejlődésével ezekből arányosan egyre kevesebbre lesz szükség – például az egységnyi akkumulátor gyártásához szükséges kobalt mennyisége egy évtized alatt a felére csökkent – a szignifikáns mérséklődés még évtizedek kérdése. A zöld átállást bizonyos országok, illetve nemzetközi szervezetek áremelő hatást is kifejtő negatív ösztönzőkkel is támogatják, amelyek általában a hagyományos energiaforrások büntetőadójával hozzák még versenyképesebb helyzetbe a megújuló energiaforrásokat. Az Európai Unióban a Kibocsátás-kereskedelmi Rendszer (ETS) tekinthető ilyen negatív ösztönzőnek.

Isabel Schnabel, az Európai Központi Bank Igazgatótanácsának tagja tavaly márciusi beszédében is a zöld átállás inflatorikus hatásaira hívta fel a figyelmet. Előadásában kifejtette, hogy az elmúlt két évben tartó áremelkedést elsősorban a fosszilis energiahordozók sokkszerű drágulása hajtja. Ezért rövidtávú, a gazdasági transzformáció elhúzódó inflációs nyomást eredményez. A strukturális infláció mérése érdekében az EKB rendszeresen számítja az infláció tartós és közös összetevői mutató (PCCI) értékét, az összes inflációs tényező folyamatos monitorozásával. Ebben a zöld-inflációs tényezők aránya egyre nagyobb szerephez jut.

A legtöbb országban az áremelkedés ütemének szabályozása kizárólag a jegybank feladata. Abban az esetben, amikor az árszínvonal sokkját nem kereslet, hanem kínálat-oldali tényezők váltották ki, a monetáris politikai eszköztár hatásfoka kisebb, számos esetben csak a fogyasztás és a hitelezés letörésére alkalmasak. A közgazdasági elmélet szerint az infláció nem más mint egy egyensúlytalanság, vagyis a kereslet és a kínálat különbözősége. Amennyiben valamilyen okból az egyik oldal megváltozik, a gazdaság az árszínvonal korrigálásával alkalmazkodik ismét az egyensúlyi helyzethez. A kínálatoldali szűk kapacitás esetén az infláció letörésének érdekében megemelt kamatkörnyezet kontraproduktív módon megnehezíti a kapacitásbővítési beruházások finanszírozását, így nem segíti, hanem hátráltatja az infláció kiváltó okainak elhárítását. Az alapkamat emelésével a jegybankok szűkítve a pénzmennyiséget fokozzák a vásárlóerőt, azonban a likviditás szűkítésével megdrágítják a vállalatok számára a gyártókapacitások bővítését, így nem enyhítik a kínálatoldali feszültséget. Egyre többen vetik fel, többek között szeptemberi parlamenti évadnyitó beszédében Orbán Viktor miniszterelnök is, hogy az infláció sikeres korlátozásában a fiskális politikának is szerepet kell vállalnia. Isabel Schnabel is rámutatott a beszédében, hogy a monetáris döntéshozók mellett a fiskális oldalnak is hitelkedvezményekkel és ágazati támogatásokkal – például energiahatékonysági és kapacitásbővítési beruházásokhoz –  kell hozzájárulnia az áremelkedés mérsékléséhez.

A 2008-as pénzügyi krízist és a 2010-2012-es európai szuverén adósságválságot követően az évtizedet a rendkívül alacsony inflációs- és kamatkörnyezet jellemezte a világgazdaságot. Az elmúlt három év permanens válságait követően a zöld átállás és a további strukturális inflációs tényezők miatt a jelenlegi évtizedben ennek a visszatérte egyre kevésbé valószínű. Az inflációs cél emelésének kérdése egyre gyakoribb témája a közgazdaság-szakmai diskurzusnak. A kérdés aktualitására Isabel Schnabel és Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter hazánkban is felhívta a figyelmet. A miniszter a Magyar Nemzetben megjelent véleménycikkében a magasabb inflációs célt a hitelköltségek csökkentésére is alkalmasnak látta. A digitalizáció, a robotizáció és a mesterséges intelligencia hasonló mértékű produktivitási fejlődést idéz elő, mint ami a 18-20. század ipari forradalmai alatt volt tapasztalható. A fokozódó termelékenység emeli a reálkamatot, amit azonban a magasabb inflációs céllal csökkentve mérséklődne az adósságteher. Mind Isabel Schnabel, mind Nagy Márton kifejtették, hogy ebben az évtizedben a magasabb infláció lehetővé teszi a magasabb kamatkörnyezet fenntartását, így elkerülhető az alsó határ csapda (zero lower bound liquidity trap), vagyis az a helyzet, amikor az alacsony kamatok miatt beszűkül a jegybankok gazdaságélénkítési eszköztára. A magasabb kamatszint mellett a központi bankoknak megmarad a képessége, hogy egy negatív keresleti sokk esetén kamatvágással élénkíteni tudják a fogyasztást. Az inflációs cél emelése bár még csak a szakmai beszélgetések részét képezik, Matolcsy György jegybankelnök és Varga Mihály pénzügyminiszter is több alkalommal elmondta, hogy nem támogatják.

A globális felmelegedés káros hatásainak, mint például a lakhatatlanná váló területek növekedésének vagy a termőföldek elsivatagosodásának visszafogása érdekében szükséges az úgynevezett zöld átállás folyamata. Ez a fosszilis energiahordozók megújuló energiaforrásokra való leváltásán túl az egész gazdaság környezetkímélővé való átalakítását is takarja, így az összes ágazat termelési mechanizmusaiban az ipari forradalomhoz hasonló megújulás valósulhat meg. Az átalakulás azonban jelentős kezdeti beruházásokkal is párosul, amelyek előteremtéséhez áremelésre van szükség, így a következő évtizedekben fel kell készüli a zöld forradalom inflatorikus hatására. Ahogy cikkünkben bemutattuk, a kínálat oldali szűk kapacitás következtében kialakuló áremelkedési periódus szabályozásában a jegybanki eszköztár hatástalan, sőt kontraproduktív is lehet, ezért a jövőben az árstabilitás elérésében a fiskális politikát alakító kormányzati döntéshozóknak is szerepet kell vállalniuk.

Az cikk forrásai elérhetőek itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.

Ha tetszett a poszt, kérjük, támogasson minket azzal, hogy kedveli vagy követi az Oeconomus oldalt. Naponta jövünk friss tartalommal!

Junior kutató | Megjelent írások

A Budapesti Corvinus Egyetem gazdaság- és pénzügy-matematikai elemző mesterképzés szak hallgatója.

Junior elemző | Megjelent írások

Gergő a Corvinus Egyetem alkalmazott közgazdaságtan szakon diplomázott. Több mint három év munkatapasztalattal rendelkezik állami ügynökségeknél. Elemzéseiben főként makro-, mikrogazdasági, illetve pénzügyi szektorra fókuszál.

Iratkozzon fel hírlevelünkre