Az Egyesült Államok lassan befejezi kivonulását Szíriából, lezárva azt a folyamatot, amely Ahmed as‑Saraa hatalomra jutása óta csendben átrajzolta Washington szerepét a polgárháború sújtotta országban. A kelet‑szíriai támaszpontok felszámolása, a szíriai kurdokkal folytatott katonai együttműködés leépítése, valamint az Iszlám Állam terrorista fogjainak átszállítása után az al‑Tanf bázis kiürítése már egy új amerikai szándékot jelez. A kivonulás nemcsak egy stratégiai pont feladása, hanem annak jelzése is, hogy az Egyesült Államok ezentúl inkább közvetítőként, távoli biztonsági garanciákkal kívánja formálni Szíria jövőjét. Valószínűleg csak idő kérdése és Donald Trump elnök Szíriát is az elnöksége alatt megoldott konfliktusok közé fogja sorolni.
Régi vágya teljesült Donald Trump elnöknek, amikor nemrégiben amerikai csapatok elhagyták a szíriai-jordán-iraki határon fekvő, a sivatag közepén elhelyezkedő al-Tanf bázist, és helyüket átvették a szíriai kormányerők. Az amerikai elnök már első mandátuma alatt szerette volna kivonni Szíriából az összes amerikai katonát, mondván Washingtonnak semmi köze a polgárháborúhoz, az Iszlám Állam terrorszervezetet pedig már legyőzték a megelőző években. (A közhiedelemmel ellentétben Szíriában közel-keleti viszonylatban nincsenek jelentős olajkészletek, és a kitermelésből nem profitálnak az amerikaiak.)
Ezek az kijelentések ebben a formában nem voltak igazak. A terrorszervezet, ha a területeit el is vesztette, de Szíria sivatagos részein – épp az al-Tanf bázishoz közel – továbbra is fenntartotta tevékenységét. Az Egyesült Államoknak a szíriai polgárháború kimenetele valóban kevéssé számított, sokkal inkább Irán növekvő jelenléte és befolyása az országban, amely révén könnyebben tudta támogatni a libanoni Hezbollahot és a gázai Hamászt, illetve fenyegetni az USA fő regionális szövetségesét, Izraelt.
Persze az Egyesült Államok szíriai szerepvállalása, amely szűk, terrorellenes mandátummal kezdődött, az Iszlám Állam legyőzése közben egy nehezebben körülírható küldetéssé terebélyesedett. Az USA fő katonai partnere a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők (SDF) voltak, amely viszont az amerikai szövetséges és NATO-tag Törökország ellenfele volt. Ez a szembenállás is vezetett a török-amerikai kapcsolatok megromlásához Trump első elnöksége alatt, hiszen nem Washington nem egyszerűen a szíriai kurdokkal működött együtt, hanem a közösség legerősebb szereplőjével, amely ideológialag szorosan kötődött a törökországi Kurd Munkáspárthoz (PKK).
Az Iszlám Állam területi veresége 2019-ben csak részleges csapatkivonást hozott Washington részéről. Kevesebb mint ezer amerikai katona maradt néhány kis bázison főként Szíria északkeleti részén, segítve az a kurdokat a több tízezer terrorista, vagy özvegyeik és gyerekeik őrzésében, néha-néha lecsapva az Iszlám Állam egymást követő „kalifáira”, és figyelve az iráni utánpótlási útvonalakat.
As‑Saraa hatalomra jutása: új amerikai stratégia
Al‑Tanf kiürítése egy hosszabb külpolitikai átrendeződés egyik utolsó lépése volt, amely 2024 decemberében vette kezdetét az Aszad-rezsim bukásával. Az újonnan hatalomra került vezetés az egykori al-Kaida szíriai csoportjából származott. Ahmed as-Saraa – a jelenlegi államfő és a terrorszervezet egykori szíriai vezetője – 2012-ben érkezett az országba az al-Kaida vezetőségének utasítására, hogy a polgárháború káoszát kihasználva kialakítsa a saját jelenlétét is. Mozgalmi nevén Abu Muhammed al-Dzsulani 12 éven állt háborúban a kormányerőkkel, az orosz és iráni katonákkal, a rivális felkelőkkel, az Iszlám Állammal és a törökországi baloldali kurd mozgalom, a PKK helyi képviselőivel. As-Saraa túlélését nagyban Törökországnak köszönhette, amely idővel felismerte, hogy az Aszad-rezsimmel és a PKK szíriai fegyvereseivel (akiket az USA is támogatott) szemben csak helyi csoportok segítségével tudja hatékonyan felvenni a harcot. 2024 decemberében az egykori al-Kaida szervezet több más szíriai felkelő csoporttal az irányítása alatt egy lokális jellegű offenzíva után váratlanul az Aszad-rezsim összeomlásával szembesült, és alig két hét alatt elfoglalta az ország nagy részét.
Washington – és az egész nemzetközi közösség – dilemmája az volt, hogy mit kezdjenek az egykori terroristával, aki egyszerre öltönyre cserélte az egyenruháját? Lehet hinni az átváltozásnak, vagy belül még mindig egy véreskezű terrorista as-Saraa? Az új Trump-adminisztráció nem sokat tétovázott, és 2025 elejétől kezdve viharos gyorsasággal kezdtek javulni a kapcsolatok.
Ennek a fordulatnak az egyik jele az volt, hogy az Egyesült Államok minimalizálta közvetlen katonai együttműködését az SDF‑fel. A korábbi, szoros, napi szintű műveleti koordináció helyett az amerikai szerep fokozatosan közvetítőire szűkült a kurd vezetés és az új damaszkuszi kormány között. Washington innentől nem egy de facto autonóm kurd entitást próbált „életben tartani” Kelet‑Szíriában, hanem az as‑Saraa‑kormányt tekintette elsődleges partnernek, és arra bátorította a kurdokat, hogy politikai és biztonsági megállapodásban rendezzék viszonyukat az állammal.
A katonai térképen ez úgy nézett ki, hogy az amerikai csapatok fokozatosan felszámolták körzetenként a kelet‑szíriai bázisaikat. Előbb a kisebb előretolt állásokat ürítették ki, majd a nagyobb logisztikai központokat is átszervezték vagy lezárták. A terepen szolgáló parancsnokok egyre inkább „tanácsadó” szerepet játszottak: segítettek koordinálni a kurd egységek és a damaszkuszi erők közös akcióit a terroristák sejtjei ellen, de saját amerikai műveletek száma és láthatósága csökkent.
Az Institute for the Study of War térképe Szíriáról február közepén.
Különösen érzékeny kérdés volt az ISIS-foglyok sorsa. Az Egyesült Államok – részben a szíriai állami intézmények gyengesége, részben a nemzetközi jogi aggályok miatt – úgy döntött, hogy a legveszélyesebb és legfontosabb külföldi dzsihadisták egy részét átszállítja Irakba, ahol a bírósági és büntetés-végrehajtási rendszer jobban felkészült a hosszú távú fogva tartásra. Ez az áthelyezés a csapatkivonás „láthatatlan” része volt, de kulcsfontosságú ahhoz, hogy Washington kockázat nélkül lebonthassa saját börtönstruktúráját Szíriában.
Ahogy a keleti támaszpontok sorra zártak be, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy al‑Tanfra is sor kerül majd. A bázis bezárását végül akkor jelentették be, amikor a damaszkuszi kormány és a kurd vezetés közötti megállapodás legfontosabb keretei – az SDF egységek integrációja, a közös határőrizet, az állami szimbólumok visszatérése – már legalább papíron megszülettek. Ezt követően február végén az amerikai hadsereg kiürítette az utolsó bázisát Haszake tartományban, és már csak nagy bázisa működik tovább az iraki határ közelében.
A sorrend beszédes: előbb a belső frontok „elsimítása”, az ISIS‑fogolyállomány konszolidálása és az SDF‑re támaszkodó amerikai jelenlét leépítése, és csak ennek végén a szimbolikus al‑Tanf feladása. Így as‑Saraa kormánya egyszerre kapott nagyobb felelősséget és nagyobb mozgásteret, miközben Washington megtartotta azt a képességet, hogy a térség fölé visszatérjen – ha nem is páncélozott járőrökkel, de drónokkal és bombázókkal.
Kevesebb csizma a homokban, több teher a damaszkuszi kormányon
A kivonulás nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok befejezettnek tekinti a szíriai „fejezetet”. Amerikai tisztviselők újra és újra hangsúlyozzák: ha az ISIS újjászerveződne, vagy ha iráni fegyveres csoportok fenyegetnék az amerikai erőket Irakban, továbbra is készek célzott légicsapásokra és különleges műveletekre.
Mégis, a mindennapi jelenlét, az állandó járőrök, a helyben lévő tanácsadók és a szárazföldi bázisok felszámolása azt jelenti, hogy Washington jóval kevesebb közvetlen beleszólással rendelkezik majd abba, hogyan alakul a hatalmi egyensúly a Szíriában, viszont megnő majd az amerikai diplomáciai szerepe a kormány és a kurdok közötti egyeztetéseben. Ennek egyik látványos jele, hogy a február közepén lezajlott Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián Marco Rubio amerikai külügyminiszter egy asztalnál tárgyalt az szíriai külügyminiszterrel és a SDF katonai főparancsnokával, Mazlum Abdi tábornokkal.
Damaszkusz egyszerre kap lehetőséget és terhet: az as‑Saraa‑kormány mostantól nem hivatkozhat „külföldi megszállásra” a keleti biztonsági problémák kezelésében, viszont az államapparátus gyengesége miatt azonnali, látványos eredményt sem könnyű felmutatnia. Az amerikai támogatásra továbbra is számíthat a kurdokkal kapcsolatos tárgyalásokban. A legfontosabb kérdések az SDF katonai erőinek integrálása az kormányerők soraiba, illetve az a kurd szervezett PKK-s tagjainak eltávolítása az országból. Erre az iraki kurdok bevonásával került sor, akik lehetővé tették, hogy a PKK főparancsnokságának helyet adó Qandil hegységbe távozhassanak Szíriából távozó vezetők. A török-iráni-iraki hármashatáron, járhatatlan hegyek és völgyek övezte hegység évtizedek óta a terrorszervezet bázisa, a vezetők ide érkezése szoros török-amerikai-szíriai-kurd-iraki egyeztetésekre utal, ami egyben a rendkívül bonyolult és összetett diplomáciai egyeztetésekre is utal.
Az amerikai stratégiai gondolkodás mögött világos számítás áll. A washingtoni döntéshozók úgy vélik, hogy a végtelenített, kis létszámú misszió politikai költsége ma már nagyobb, mint a biztonsági haszon. Az hazai közvélemény és az átalakuló nagyhatalmi rivalizálás elsősorban indo‑csendes‑óceáni térségben az erőforrások felszabadítását követelik meg máshol.
A következő évek megmutatják, hogy ez az elgondolás bejön-e. Ha az ISIS nem tud újjáéledni, ha az iráni milíciák nem használják ki a keletkezett réseket (amelyre kevés esély van a jelenlegi iráni belpolitikai instabilitás mellett), és ha as‑Saraa kormánya képes integrálni a kurd erőket és stabilizálni az országot, akkor a szíriai kivonulás a „kevesebb több” stratégiájának bizonyítéka lesz. Ha nem, akkor al‑Tanf kiürítése úgy vonulhat be a történelemkönyvekbe, mint egy újabb figyelmeztetés arra, hogy a Közel‑Keleten a háborúkból való kiszállás legalább olyan bonyolult, mint azok elindítása.
Wagner Péter kül- és biztonságpolitikai elemző. Tanulmányait az ELTE-n végezte könyvtár-politológia szakon, doktori disszertációja a politikai iszlám megjelenéséről szól Közép-Ázsiában a Szovjetunió bukása után. Korábban a Magyar Külügyi Intézetben, a Honvédelmi Minisztériumban és a Nemzetbiztonsági Irodán dolgozott, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Kutatási terülei a Közel-Kelet, Közép-Ázsia és transzatlanti térség biztonságpolitikai folyamatai valamint a Magyar Honvédség nemzetközi szerepvállalása. Rendszeresen jár kutatóutakon a Közel-Kelet és Közép-Ázsai konfliktus zónáiban.
