A tekintélyes Energy Institute nemrég publikálta energiastatisztikai évkönyvét a 2023-as évre vonatkozóan. A leginkább a szakma által olvasott kiadvány és az adatokból levonható következtetések számos kijózanító meglepetést rejtenének a szélesebb közvélemény számára: hiszen nincs még egy terület, ahol nagyobb lenne a szakadék a médiában népszerű narratívák és a valóság között, mint az energia világában. „A tények nem szűnnek meg attól, hogy figyelmen kívül hagyják őket”, fogalmazott híres idézetében Aldous Huxley. Az adatok tükrében egyértelmű például, hogy noha a megújuló energiatermelés gyorsan növekszik, a zöldátállás egyelőre csak a képzeletünkben létezik. Az új energiakapacitások túlnyomó része egyszerűen hozzáadódik a meglévő fosszilis kapacitásokhoz, hogy ki tudják elégíteni a világ növekvő fogyasztását. Globálisan nézve, nem „átállás” zajlik, hanem legfeljebb diverzifikáció. Emiatt az EU klímacéljaival a legkisebb gond az, hogy irreálisak: nagyobb probléma velük kapcsolatban, hogy a vállalt súlyos gazdasági áldozatokért cserébe nem hozzák azt, amit várunk tőlük.
Az elmúlt években teljesen hozzászokhattunk ahhoz, hogy a megújuló energiatermelés egy-egy új rekordjáról úgy értesüljünk, mint sportmérkőzések vagy Guinness rekorddöntési kísérletek nagy sikereiről: újabb és újabb közös diadalokat aratunk. Mindig van egy példátlan eredmény vagy egy elképesztő növekedés a számokban, aminek örülhetünk. Önmagában véve persze nincs ezzel semmi gond: valóban, a napenergia például időszakosan nagy volumenben, gazdaságos áron, és klímabarát módon előállított árammal tudja ellátni a gazdaságot. A probléma inkább az, hogy vannak más, csendes rekordok is, amikről viszont sokkal kevesebbet hallunk, pedig kellene. Mik ezek a csendes rekordok?
- Még a súlyos európai gazdasági problémák, a kínai lassulás, és a magas energiaárak mellett is, a világ teljes energiafogyasztása 2023-ban 2 százalékkal emelkedett, egy újabb történelmi rekord szintre. (A bővülés tehát folyamatos, és még ráadásul gyorsul is, az átlagos növekedés 1,5 százalék volt 2010 és 2019 között.) Mivel a megújuló áramtermelés változatlanul csekély részét teszi ki a teljes energiatermelésnek, a globális fogyasztás ilyen mértékű növekedése miatt hiába emelkedett a megújuló energiákkal történő áramtermelés dinamikusan, 13 százalékkal, a megújuló energiatermelés aránya a világ energiaellátásában alig-alig emelkedett: 0,4 százalékkal 14,6 százalékra. (Ennek is nagyjából a felét egyébként a szárazságfüggő vízenergia tette ki!) Ez meglepő lehet, mert a híradásokban természetesen elsősorban a megújuló energiák áramtermelésben elért részesedését szokás kihangsúlyozni. Globálisan nézve, ez az arány 29 százalékról 30 százalékra emelkedett. Ez az egy százalékos növekedés is persze jó hír, de, hogy tisztán lássuk a valódi méretarányokat: a nukleáris energia rendkívüli méretgazdaságossága miatt önmagában azzal, hogy a német atomerőművek lekapcsolását ellensúlyozta a japán és kínai ázsiai atomenergia termelés növekedése, az atomenergiával történő áramtermelés globális aránya változatlanul 9 százalék. Ebből egyébként az is látható, hogy ha a nyugati klímapolitika nem lett volna doktríner módon atomenergia-ellenes az energiaválság előtti évtizedekben, és jelentős építkezések zajlottak volna, az atomenergia és a megújuló energiatermelés aránya együtt mostanra már a globális áramtermelés több, mint felét adná.
Az ábra itt elérhető: https://public.flourish.studio/visualisation/19285321/
- Ha viszont a megújuló energiatermelés nem tudott lépést tartani a világ energiafogyasztásának növekedésével, akkor milyen energiából fogyasztott el többet a világ? Természetesen fosszilis energiából. 2023-ban rekord szintet ért el a globális olajfogyasztás (napi 100 millió hordó felett), ahogy – 2022 után ismét – történelmi csúcsot döntött a szénfogyasztás is. De még az ipari recesszió miatt nyomás alatt lévő globális gázfogyasztás is emelkedett, nem csökkent 2022-höz képest: ahogy a hét százalékkal eső európai fogyasztást ellensúlyozta Kína és India hét-hét százalékos fogyasztás növekedése. Itt belefutunk az egyre markánsabb gazdaságföldrajzi, gazdaságpolitikai különbségek problematikájába: a globális szénfogyasztás 80 százalékát öt ázsiai ország adja, ebből kettő Kína és India. Egyelőre gyors ütemben növelik, nem csökkentik a szénerőműveik számát. Az olaj esetében pedig Ázsia mellett ott van az amerikai kontinens is: az Egyesült Államok például újabb történelmi rekordot ért el olajtermelésben (8,5 százalék emelkedés a világ legnagyobb termelőjétől) és gáztermelésben is (4,2 százalék emelkedés). Dinamikusan növekszik és globálisan egyre jelentősebb a dél-amerikai államok olajtermelése is, Guyanától Brazíliáig. Teljesen más utat követnek, mint Európa, ahol a fosszilis energiahordozók elleni politikai hadjáratok után az olajfogyasztás 77 százaléka, a gázfogyasztásnak pedig a 85 százalékát importból elégítik ki. Összességében a világ többlet energiafogyasztásának kétharmadát a fosszilis energiatermelés adta 2023-ban, a teljes energiafogyasztásának pedig a 82 százalékát.
Az ábra itt elérhető: https://public.flourish.studio/visualisation/19283954/
- Mindezekből persze logikusan következő módon a globális energiával összefüggő szén-dioxid-kibocsátás is újabb szomorú rekord magasságba emelkedett: 2,1 százalékkal 2023-ban, átlépve az évi 40 milliárd tonna szén-dioxidnak megfelelő szennyezés lélektani határát. Ezen belül az EU kibocsátása 6,6, az Egyesült Államoké 2,7 százalékkal csökkent – Ázsiáé viszont 4,9 százalékkal növekedett. Az ázsiai kibocsátás növekedés azonban olyan mértékű, hogy volumenben az európai és amerikai együttes csökkenés mértékének a háromszorosa! Itt álljunk meg egy pillanatra: 5 évvel korábban a globális szén-dioxid-kibocsátás 36 milliárd tonna volt. Most 40 milliárd. Az eddigi tények és trendek fényében mennyire lehet reális a Nemzetközi Energiaügynökség világszerte referenciaként használt előrejelzése, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 2050-re alig 41 milliárd tonna lesz? Ha viszont ez az előrejelzés nem reális, mennyire ésszerű minden gazdasági áron kikényszeríteni az EU klímasemlegességét 2050-re? Hiszen az európai szén-dioxid-kibocsátás már most is 58 éves mélyponton van, és mindössze 2,5 milliárd tonnát tesz ki a világ kibocsátásából. Ne feledjük, Európának nincs klímája, a Földnek van: még akkor is, ha Európa kibocsátása valamilyen nehezen elképzelhető okból nullára zuhanna, attól még a globális kibocsátás ugyanúgy növekszik tovább, a klíma szempontjából ennek van jelentősége.
- Végül pedig nézzük meg a megújuló energia termelést! A nap- és szélenergia termelés volumene a rendkívüli ráfordításoknak köszönhetően valóban rapid ütemben növekszik: a globális napenergia termelés például egyetlen év alatt 67 százalékkal ugrott meg. (Ennek a növekedésnek a negyedét önmagában Kína, 16 százalékát pedig Európa adta.) A nap- és szélenergiával történő áramtermelés 2023-ban meghaladta a 4700 terawattórát, ami 13 százalékos növekedést jelent. Ez mindenképpen szép és pozitív fejlemény. (Bár messze nem annyira kedvező áron valósul meg, mint a tudósításokban: az állami és EU támogatásokat, a garantált magas átvételi árakat és az elektromos hálózat fejlesztéseket is bele számolva a költségekbe, a szélenergia például igen drága, de a napenergia sem olcsóbb, mint a mesterséges adókkal nem drágított vezetékes gáz.) Arról viszont kevesebbet hallunk, hogy a globális áramtermelés emelkedése ezzel a szárnyaló megújuló áramtermelés növekedéssel együtt is csak 2,5 százalékos volt 2023-ban. Tekintve, hogy amint láttuk, a globális energiafogyasztás 2 százalékkal növekedett, ezáltal kaphatunk egy közelítő becslést, hogy valójában milyen gyorsan halad előre az elektrifikáció a világban: évi fél százalékkal. Magyarul: amíg a megújuló elektromos áram termelés növekedése nem tudja egy nagyságrenddel „lehagyni” a fogyasztás növekedését, és mindezt gazdaságosan – márpedig ennek egyelőre nincs jele – , a zöldátállás csak a képzeletünkben létezik. Az új megújuló energia kapacitás az esetek túlnyomó részében egyszerűen hozzáadódik a meglévő fosszilis és nukleáris kapacitásokhoz, amit legjobban a „horizontális expanzió”, vagy „diverzifikáció” kifejezésekkel jellemezhetünk. Erre tökéletes példa Magyarország: nagy pozitívum a felépült jelentős napenergia kapacitás, de mit is cserélt le pontosan? Éppen új gázerőműveket tervezünk építeni, ahogy a világ országainak többsége is. Ráadásul az adatokból látszik, hogy még ehhez a globális eredményhez is az európai áramfogyasztás 2,4 százalékos, ipari recesszió okozta esése kellett – miközben az ázsiai és a közel-keleti áramfogyasztás átlagosan 5 százalékkal nőtt, a kínai majdnem 7 százalékkal. (Itt érdemes megjegyezni az európai politikában kevéssé ismert tényt, hogy a kínai áramfogyasztás mára több mint háromszorosa a teljes EU áramfogyasztásának.) Az adatközpontok, a mesterséges intelligencia, az elektromos közlekedés, az elektromos fűtés, és a hőséghullámok áramfogyasztásra gyakorolt hatása még csak most kezd igazán érezhető válni. A Nemzetközi Energiaügynökség – valószínűleg kincstári optimista – előrejelzése szerint 2050-ben – az elektrifikáció előrehaladásától függően – a mai 30.000 terawattórához képest 52.000 és 72.000 terawattóra között alakul majd a globális áramfogyasztás, elsősorban a globális dél gazdasági növekedése miatt. Ebből már lehet egy érzésünk, hogy a megújuló energiakapacitásokra „mekkora feladat” hárulna 2050-ig. (Ahogy láttuk, 2023-ban nagyjából 600 terrawatt óra volt az egy év alatt bekapcsolódó új nap- és szélenergia kapacitás.)
Az ábra itt elérhető: https://public.flourish.studio/visualisation/19284652/
Nyilvánvalóan: kritikus tudományos-technológiai áttörés – például egy nagyságrendekkel kedvezőbb árú atomenergia vagy energiatárolás – hiányában, illetve egyoldalúan csak a megújuló energia fejlesztésére építve, a nyugati zöldátállás mostani stratégiája, narratívája teljesen valóságidegen. Nem véletlen, hogy a globális áramtermelést még 10 évvel a Párizsi Megállapodás után is 60 százalékkal a fosszilis energia dominálja. Vagy, hogy a kínai zöldátállási stratégia a szénenergia, az atomenergia, a gáz és a megújuló energia csak lassan változó arányú kombinációjára épül. A növekvő lakosságú és/vagy gazdaságú, és erős iparban gondolkodó országok többsége láthatóan a kisebb ellenállás felé mozdul el: elsősorban a szén, a gáz, illetve a cseppfolyósított gáz, az LNG felé. Utóbbi, mint tudjuk, nem sokkal klímabarátabb a szénenergiánál. A globális dél országai már csak azért sem fognak lemondani, még előrehaladott elektrifikáció és növekvő megújuló kapacitások mellett sem, a fosszilis energiáról, mert előttük lebeg majd a német zöldátállási stratégia elrettentő példája: ami pár év leforgása után mostanra oda vezetett, hogy a német kormány igyekszik úgy átalakítani az áramfelhasználás díjrendszerét az ipari vállalatok számára, hogy azok termelésüket az időjárási viszonyokhoz igazítsák. Azaz elsősorban akkor termeljenek, amikor az időjárás kedvez a megújuló áramtermelésnek – hiszen fokozatosan egyre súlyosabbá válik a német energiamix egyoldalúsága. Nem véletlen, hogy nemrég még az európai zöld finanszírozásban reménykedő Dél-Afrika is úgy döntött: 2030 utánra halasztja szénerőműveinek leállítását, felvállalva a konfliktust az EU-val és a zöld klímakülpolitikát folytató Németországgal. Remélhetőleg az európai klímapolitika még időben visszatér majd az ideológia világából a tények világához.
Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.
