Ahogy a világban terjednek a szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni hivatott zöld technológiák, az előállításukhoz szükséges kritikus fontosságú ásványok iránti igény is nő. Bányászatuk egyre drágább, lelőhelyeik pedig néhány országban koncentrálódnak, ami kockázatot jelent a globális ellátás szempontjából. Sokak szerint a megoldás a tengerek mélyén keresendő, a világ óceánjainak és tengereinek fenekén ugyanis nagy mennyiségben találhatók kritikus ásványok. A formálódó mélytengeri bányászat ezen ásványkincsek kiaknázását célozza, azonban e tevékenység megítélése – noha még el sem kezdődött – rendkívül ellentmondásos. Írásunkból kiderül többek között, hogy mi ennek az oka, milyen viták folynak a nemzetközi vizekben történő bányászat szabályozásának folyamatban lévő kialakítása kapcsán, mi az Európai Unió és az uniós tagállamok álláspontja, továbbá milyen kételyek merülnek fel a mélytengeri bányászat megvalósulását és kilátásait illetően.
Loading...
Reload document 
Open in new tab Azt, hogy számos tenger mélyén találhatók ásványkincseket tartalmazó gumók, amelyeket potenciálisan ki lehetne termelni, az 1870-es években fedezte fel egy John Young Buchanan nevű skót vegyész a modern oceanográfia kezdetét jelentő Challenger-expedíció során. Közel száz évvel később, 1965-ben jelent meg John L. Mero The Mineral Resources of the Sea (A tenger ásványkincsei) című könyve, amelynek központi szerepe volt a mélytengeri bányászat koncepciójának elindításában (Dive and Discover, 2024; Cronan, 2015). A jelenleg születőben lévő mélytengeri bányászat a zöld átállás fontosságának növekedésével párhuzamosan egyre ígéretesebb lehetőségnek tűnik számos ország és vállalat számára, ugyanakkor ellentmondásos volta miatt egyre erősebbek a bányászatot ellenző hangok is.
Mi az a mélytengeri bányászat?
Miről is van szó? A tengerek és óceánok fenekén a világ számos részén találhatók olyan kritikus fontosságú ásványokban gazdag lelőhelyek, mint például a kobalt, a nikkel, a réz és a mangán. Ezek az ásványok fontos alkotóelemei többek között a mobiltelefonoknak és egyéb számítástechnikai eszközöknek, továbbá kulcsszerepet játszanak a zöld átállásban, mivel elengedhetetlen alkotórészei az ehhez szükséges technológiáknak, például az elektromos járművek akkumulátorainak, a napelemeknek és az elektromos hálózatoknak. A tengeri lelőhelyek három kategóriába sorolhatók:
- Polifémes gumók (polymetallic nodules) – ezek a jellemzően 2-8 centiméter közötti méretű képződmények hatalmas területeket borítanak az óceánok fenekén. Nagyobb mennyiségben a Hawaii és Mexikó között húzódó, Clarion-Clipperton-zóna néven ismert területen, az Indiai-óceán középső részén, valamint a Csendes-óceán délkeleti részén, a Perui-medencében fordulnak elő, 4000-6000 méteres mélységben. Főleg mangánból, vasból, szilikátokból és hidroxidokból állnak, de tartalmaznak nikkelt, rezet, kobaltot, valamint ritkaföldfémeket is (International Seabed Authority, 2024e).
- Polifémes szulfidok (polymetallic sulphides) – az elmúlt évtizedek során több mint 350 magas hőmérsékletű hidrotermális kürtőt (azaz olyan hasadékot, ahol a magma és a tengervíz találkozik) és mintegy 200 jelentős tömeges szulfidfelhalmozódást mutató helyet azonosítottak, amelyek nagy mennyiségű rezet, cinket, ólmot, vasat, ezüstöt és aranyat tartalmaznak. E lelőhelyek többsége óceánközépi gerincekhez, tenger alatti vulkáni ívekhez és a közelükben lévő medencékhez kapcsolódik (International Seabed Authority, 2024f).
- Kobaltban gazdag ferromangán kérgek(cobalt-rich ferromanganese crusts) – sekélyebb, 400-5000 méter közötti mélységben fordulnak elő jelentős vulkáni tevékenységgel rendelkező területeken. A lelőhelyek sok esetben országok kizárólagos gazdasági övezetében fordulnak elő. A kérgek nikkelt, mangánt, kobaltot, platinát és ritkaföldfémeket tartalmaznak (International Seabed Authority, 2024d).
Mindhárom típusú lelőhely megtalálható világszerte, de csak töredékük tekinthető gazdaságosan kitermelhetőnek. A még el nem kezdődött, de egyes elképzelések szerint akár néhány éven belül elinduló mélytengeri bányászat fókuszában a gumók állnak, mivel technikailag ezek felszínre hozatala tűnik a legmegoldhatóbbnak (a szulfidok és kérgek kitermelésére szolgáló eljárások hasonlóak lennének a szárazföldi bányászathoz, amit azonban nehezebb lenne véghez vinni a víz alatt) (Chung, Scheyder és Trainor, 2023).
A polifémes gumókból becslések szerint több milliárd tonna található a tengerek mélyén (Lu, 2023). A Clarion-Clipperton-zóna több nikkelt, kobaltot és mangánt tartalmaz, mint az összes szárazföldi lelőhely, és nagyjából annyi rezet, mint a szárazföldi lelőhelyek (Chung, Scheyder és Trainor, 2023). A The Metals Company (TMC) nevű kanadai vállalat – amely technológiailag a legelőrehaladottabb mélytengeri bányászati cég – becslései szerint az általuk bányászni kívánt területen 280 millió autóakkumulátor előállításához elegendő polifémes gumó található (Halper, 2023).
Több vállalat gyűjtött már kisebb mennyiségű gumót a kísérletei részeként (Chung, Scheyder és Trainor, 2023). A gumók begyűjtésének módszerére vonatkozó fő elképzelés jelenleg az, hogy leengednek a tengerfenékre egy robotjárművet, amely összegyűjti a gumókat a felső üledékrétegekkel együtt. Az összegyűjtött anyagokat ezután egy hajóba vezetnék fel feldolgozásra, a hulladékot, például az üledéket és más szerves anyagokat pedig visszajuttatnák a vízbe (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024).
Potenciális káros következmények
A mélytengeri bányászat megítélése rendkívül ellentmondásos, mivel súlyos és egyelőre megválaszolatlan kérdéseket vet fel a (mély)tengeri ökoszisztémákra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A Föld utolsó felderítetlen részének számító mélytengerekről rendkívül keveset tudunk – kevesebbet, mint a Hold felszínéről (Gill, 2024). A szélsőséges körülmények – a napfény hiánya, óriási nyomás, hideg – miatt sokáig élettelennek gondolt mélytengeri környezetről ma már tudjuk, hogy akár több millió faj népesíti be (amelyek közül néhány tízezret ismerünk jelenleg) (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024). Mivel ezekről az ökoszisztémákról szinte semmilyen ismeretekkel nem rendelkezünk, nem tudni azt sem, mennyire lenne rájuk nézve destruktív a mélytengeri bányászat. Az alábbi aggályok merülnek fel:
- A tengeri élővilág közvetlen károsítása – nagy a valószínűsége annak, hogy a kevésbé mozgékony mélytengeri élőlények elpusztulnának a tengerfenékre telepített bányászati gépekkel való közvetlen érintkezés miatt, a gépek által minden bizonnyal felvert üledékfelhőkben pedig megfulladnának élőlények. A meleg bányászati szennyvíz túlhevítés és mérgezés révén szintén elpusztíthatja a tengeri élővilágot.
- Fajok és ökoszisztémák hosszú távú megzavarása – a bányászati tevékenységek a mélytengeri fajok táplálkozását és szaporodását károsíthatják azáltal, hogy a sötét és csendes környezetben erős zaj- és fényszennyezést okoznak. Mivel számos mélytengeri faj ritka, hosszú életű és lassan szaporodik, a polifémes gumók pedig fontos élőhelyet jelentenek egyes mélytengeri fajok számára, gyakorlatilag biztosra vehető, hogy a bányászat miatt bekövetkező élőhely-megszűnés egyes fajokat kihalással fenyegetne. Ezeknek az ökoszisztémáknak rendkívül hosszú időre lenne szükségük a helyreálláshoz, ha egyáltalán helyreállnának valaha.
- A halászatra és az élelmezésbiztonságra gyakorolt lehetséges hatások – a bányászhajókból származó hulladékkibocsátás nagy távolságra, akár kilométerekre is eljuthat a bányászati területektől. Ez veszélyt jelenthet a nyílt óceáni halakra és egyéb fajokra, amelyek létfontosságúak a nemzetközi halászat számára. Veszélyeztetettek lehetnek például a tonhalállományok, amelyek számos csendes-óceáni szigetország, köztük Kiribati, Vanuatu és a Marshall-szigetek gazdaságának alapját képezik.
- Gazdasági és társadalmi kockázatok – ugyan a kitermelés a tengeren történne, a mélytengeri bányászathoz szükség lenne parti létesítményekre is, mind a feldolgozáshoz, mind a kibányászott ásványok átrakodásához. Ehhez földvásárlás és területfejlesztés volna szükséges, ez pedig a tapasztalatok szerint élőhelycsökkenéshez vezet, ami a tengeri erőforrásoktól függő part menti közösségeket érinti a leginkább.
- Potenciális éghajlati hatások – az óceánok a világ legnagyobb szén-dioxid-elnyelői, amelyek az összes szén-dioxid-kibocsátás mintegy 25%-át megkötik. A mikroszkopikus élőlények kritikus szerepet játszanak ebben az éghajlatszabályozó rendszerben, segítve a szén megkötését a tengerek mélyén, és csökkentve az egyéb üvegházhatású gázok, például a metán kibocsátását a tengerfenék üledékeiből. A mélytengeri bányászat okozta biodiverzitás-csökkenés hatással lehet az óceánok szénkörforgására, és csökkentheti azok hozzájárulását a globális hőmérséklet-emelkedés mérsékléséhez (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024).
- Oxigéntermeléssel kapcsolatos aggályok – egy közelmúltbeli felfedezés alapján úgy tűnik, a polifémes gumók oxigént termelnek azáltal, hogy az általuk generált elektromos áram hidrogénre és oxigénre bontja a tengervizet. A mélytengeri bányászat ennélfogva a tengerfenéken előállított oxigéntől függő élőlényeket is veszélyeztetné, ráadásul akár a légköri oxigénre is hatással lehet, mivel az óceánok adják a Föld légköre oxigéntartalmának mintegy a felét (Gill, 2024).
A felsorolt potenciális hatások és kockázatok átfogóbb megértéséhez további kutatásokra van szükség. Számos szakember, kormány és vállalat úgy véli, hogy amíg nem kapunk pontosabb képet arról, mivel is járna a mélytengeri bányászat, moratóriumot kell rá elrendelni. Ezt követeli több mint 44 ország közel 830 tengertudósa és szakpolitikusa egy közös nyilatkozatban, továbbá többek között a Google, a világ második legnagyobb bányavállalata, a Rio Tinto, valamint (mint alább látni fogjuk) egyes autógyártók is (Deep-Sea Mining Science Statement, 2024 ; Chung, Scheyder és Trainor, 2023).
A mélytengeri bányászat melletti érvek
A mélytengeri bányászat támogatói azzal érvelnek, hogy az segíthet kielégíteni a világ kritikus ásványi anyagok iránti igényét, amely egyre inkább növekedni fog, ahogy az országok fokozzák a szén-dioxid-kibocsátásuk csökkentésére irányuló erőfeszítéseiket. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint a karbonsemlegesség eléréséhez a világnak a mai mennyiség legalább négyszeresére lesz szüksége a polifémes gumókban található fémekből. Nincs konszenzus arról, hogy a szárazföldön kitermelhető kritikus ásványkincsek elegendő mennyiségben állnak-e rendelkezésre, az viszont tény, hogy a bányászatuk egyre drágább, a gazdaságos kitermelésük pedig egyre inkább problémát fog jelenteni, továbbá a bányászati és feldolgozási műveletek léptékének a környezeti és társadalmi károkat minimalizáló módon történő növelése is kihívást jelent (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024; Chung, Scheyder és Trainor, 2023).
Érvként hangzik el a mélytengeri bányászat mellett, hogy általa elkerülhető lenne a felszíni bányászat okozta környezetkárosítás, amely – például az erdők kivágása és az ivóvízforrások szennyezése révén – a bányák közelében élőkre is hatással van. Az ellenzők szerint ez az érvelés hamis, mivel a mélytengeri bányászat nem váltaná ki a szárazföldi bányászatot, a támogatók szerint azonban a mélytengeri bányászat még ebben az esetben is kevésbé lenne káros, mint a szárazföldi.
Támogatói szerint az is a mélytengeri bányászat mellett szól, hogy a kritikus fontosságú ásványi anyagok szárazföldi lelőhelyei néhány országban koncentrálódnak, ami növeli az ellátási kockázatokat. A Kongói Demokratikus Köztársaság például az egyik legnagyobb kobaltkészletekkel rendelkező ország, ám egyes részein konfliktusok dúlnak (Stallard, 2024). Kína helyzete a kritikus ásványok terén meglévő dominanciája és ennek a Nyugat és Kína közötti fokozódó feszültségek szempontjából fennálló relevanciája miatt különleges, mint azt alább kifejtjük.
Egy tipikus elektromos járműhöz összesen hatszor több kritikus ásványi anyagra van szükség, mint egy belső égésű motorral hajtott járműhöz
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19102717/
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19102842/
Nemzetközi szabályozás
Bármely ország jóváhagyhatja a mélytengeri bányászatot a kizárólagos gazdasági övezetében. Az ásványkincsek nagy része azonban nemzetközi vizekben található, az itt történő kitermelésükhöz pedig nemzetközi szabályozás szükséges (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024). Ez a szabályozás egyelőre nem létezik; a kialakításáért felelős Nemzetközi Tengerfenék Hatóság (International Seabed Authority; ISA) 2016 óta dolgozik a létrehozásán, és jelen állás szerint 2025-re készül el vele (Woody, 2023b; Lu, 2024b). Az ISA az a szervezet, amelyen keresztül az ENSZ Tengerjogi Egyezményének (UNCLOS) részes államai az ásványi erőforrásokkal kapcsolatos tevékenységeket az ún. Területen – amely a világ óceánjai teljes területének mintegy 54 százalékát foglalja magában, és az erőforrásaival együtt az emberiség közös örökségét képezi – szervezni és ellenőrizni hivatottak oly módon, hogy az az egész emberiség javát szolgálja. Az ISA feladata, hogy biztosítsa a tengeri környezet hatékony védelmét a tengerfenékkel kapcsolatos tevékenységekből eredő esetleges káros hatásokkal szemben. A jamaicai székhelyű hatóságnak a legfrissebb, tavaly májusi adatok szerint 169 tagja van (168 tagállam és az Európai Unió) (International Seabed Authority, 2024a).
A mélytengeri bányászat tilos a nemzetközi vizeken, amíg az ISA nem véglegesíti az iparágra vonatkozó szabályokat (amelyeknek tartalmazniuk kell azt is, hogy a fejlődő és tengerparttal nem rendelkező országok miként részesülnek majd a jogdíjakból, hiszen az ISA egyik alapelve szerint a tengerfenék kincseit globálisan kell megosztani [Shukman, 2014]). 2021-ben azonban Nauru és az általa szponzorált mélytengeri bányászati vállalat, a TMC megelégelte a várakozást (a bányászatot folytatni kívánó magánvállalatoknak szükségük van egy szponzoráló ISA-tagállamra; a TMC szponzora Nauru, Kiribati és Tonga). Nauru egy UNCLOS-ra vonatkozó szabályra hivatkozva kétéves időtartamot szabott meg az ISA-nak a bányászati szabályozás létrehozására. Mivel az ISA 2023-ban sem készült el a szabályozással, a határidő lejárta óta az országok és vállalatok bányászati engedélyért folyamodhatnak szabályozás hiányában is (Lu, 2024a). A TMC – az első vállalatként – idén tervezi benyújtani a bányászati kérelmet, aminek az elbírálása várhatóan egy évet fog igénybe venni (Stanway, 2024).
Eltérő elképzelések a szabályozással kapcsolatban
Az ISA 22 partnerrel 31 tizenöt évre szóló szerződést kötött a mélytengeri bányászattal kapcsolatos feltáró kutatásra (de nem magára a bányászatra). A partnerek között vannak kormányok (India, Dél-Korea, Lengyelország, továbbá egy orosz minisztérium), valamint állami (például Kínához, Oroszországhoz, Németországhoz, Franciaországhoz, Indiához és Japánhoz kötődő) szervezetek (International Seabed Authority, 2024b). A bányászati tevékenység szabályozását illetően mindazonáltal az ISA-n belül koránt sincs egyetértés. Vannak országok, például Japán, Kína, Norvégia, Nauru, a Cook-szigetek és Pápua Új-Guinea, amelyek támogatják a mélytengeri bányászatot (Glosserman, 2024), több mint harminc ország azonban valamilyen formában kifejezte ellenkezését. Franciaország betiltaná a mélytengeri bányászatot. Moratóriumot szorgalmaz többek között Kanada, Új-Zéland, az Egyesült Királyság, Svájc, Fidzsi, Palau és Szamoa. Óvintézkedési szünetet (precautionary pause) tart kívánatosnak például Brazília, Chile, Panama, Tuvalu és Vanuatu (Deep Sea Conservation Coalition, 2024). Figyelemre méltó az éles megosztottság a csendes-óceáni szigetországok között: míg például Nauru, a Cook-szigetek és Kiribati nagy potenciált lát a mélytengeri bányászatban, addig Fidzsi, Szamoa, Palau, Vanuatu és más térségbeli országok moratóriumot vagy óvintézkedési szünetet szorgalmaznak.
Az engedélyezés–moratórium/tiltás ellentét az ISA vezetésével kapcsolatosan is megjelent, mivel júliusban főtitkárválasztásra került sor. Két jelölt indult: Michael Lodge brit jogász, az addigi (nyolc éve hivatalban lévő) főtitkár, akiről sokan úgy vélték, hogy túl közeli kapcsolatokat ápol a bányászati vállalatokkal, és Leticia Carvalho, egy brazil oceanográfus, aki szerint az ISA-nak meg kell alkotnia a szabályozást, mielőtt a mélytengeri bányászat megkezdődhet. A szavazáson a bányászat hatásait „kiszámíthatóként és kezelhetőként” jellemző Lodge alulmaradt a több, a bányászati cégektől független forrásból származó kutatást szorgalmazó Carvalhóval szemben. A Lodge és Carvalho közötti vezetői verseny középpontjában is az a vita állt, ami az egész születőben lévő iparág fő kérdése: a lehető leggyorsabb zöld átállás érdekében az országok és a vállalatok minél gyorsabban haladjanak-e előre az óceánok ásványkincseinek kiaknázásában, vagy több időre van szükség ahhoz, hogy megértsük, milyen hatásai lehetnek a mélytengeri bányászatnak (Lu, 2024b; International Seabed Authority, 2024c)?
Az Európai Unió és a tagállamai álláspontja
Ami az Európai Uniót illeti, az Európai Bizottság és a tagállamok egy részének a hozzáállása is jelentősen megváltozott az elmúlt mintegy tíz évben. Egy 2012-ben kiadott kiadványban a Bizottság még kedvezően ítélte meg a mélytengeri bányászat potenciálját, a következő évtized során pedig az „Európa óceánjaiban rejlő kiaknázatlan lehetőségek kihasználása” érdekében az EU több mint 100 millió eurót fordított mélytengeri bányászattal kapcsolatos kiadásokra. Az Európai Parlament azonban egy 2018-as állásfoglalásában arra szólította fel a Bizottságot és a tagállamokat, hogy ne támogassák a mélytengeri bányászatot a korábban részletezett aggályok miatt. Ennek eredményeként a Bizottság által 2020-ban kiadott uniós biodiverzitási stratégia már azt az álláspontot képviseli, hogy a mélytengeri bányászatot nem szabad elkezdeni a tengeri környezetre, a biodiverzitásra és az emberi tevékenységekre gyakorolt hatásának kellő megismerése, valamint a tengeri környezetre csupán mérsékelten káros technológiák rendelkezésre állása nélkül (Seas At Risk, 2024).
Bár a Bizottság és a Parlament most lényegében közös álláspontot képvisel, nincs közös uniós álláspont. Az EU az UNCLOS részeseként szavazati joggal rendelkezik az ISA-ban, ám nincs felhatalmazása arra, hogy állást foglaljon a tagállamok nevében, így többnyire csupán csendes megfigyelő. Egyes uniós intézmények ugyanakkor tettek lépéseket a mélytengeri bányászat ellenében, így például az Európai Beruházási Bank egy 2022-ben elfogadott iránymutatás jegyében az ásványkincsek mélytengerből történő kitermelését a kizárt tevékenységek közé sorolja annak „éghajlati és környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan” volta miatt (Seas At Risk, 2024).
Ami az egyes EU-tagállamokat illeti, a számos európai környezetvédelmi szervezetet összefogó Seas At Risk gyűjtése alapján hét tagállam az óvintézkedési szünetet támogatja, Franciaország (mint már említettük) a tiltást preferálná, Lengyelország pedig támogatja a bányászatot. A többi tagállam állásfoglalása nem egyértelmű vagy nincs hivatalos álláspontja a kérdésben, miként Magyarországnak sincs (Seas At Risk, 2024).
Hatalmi versengés
A mélytengeri bányászat (nagy)hatalmi versengés színtere is. Az ISA által kiadott feltáró kutatási engedélyek közül a legtöbbel, öttel Kína rendelkezik; Oroszországnak négy engedélye van, a két engedéllyel bíró India pedig az év elején két újabb engedélyért folyamodott. Az Egyesült Államok nem vehet részt a nemzetközi vizekben történő bányászatért folyó versenyben, mivel nem ratifikálta az UNCLOS-t. Ehelyett az a célja, hogy a saját vizeiből szerezzen be kritikus ásványi anyagokat, illetve feldolgozza a szövetségesei által a nemzetközi vizek mélyén bányászott ásványkincseket (Khadka, 2024).
Kína domináns szerepet játszik a világ kritikus ásványkincs-kitermelésében és -feldolgozásában. Az ország közel 30 kritikus ásvány legfőbb kitermelője, és ugyan a legfontosabb elektromos akkumulátor-alapanyagoknak (lítium, kobalt, grafit) nem a fő előállítója, akkora mennyiségben vásárol belőlük, dolgozza fel, finomítja és exportálja őket, hogy ezen anyagok terén is megkerülhetetlen szereplő (Coyne és Bassi, 2024). Arra is volt már példa, hogy Peking politikai okokból leállította vagy korlátozta modern technológiákhoz szükséges anyagok exportját, például amikor tavaly korlátozta a félvezetőgyártásban használt gallium és germánium exportját (Reuters, 2023).
A mélytengeri bányászat azonban azt eredményezheti, hogy megszűnik Kína egyeduralma a kritikus nyersanyagok piacán. Ezt a világ többi része – különösen az Egyesült Államok és a Nyugat – üdvözölné, Kína viszont természetesen jelenlegi pozíciója fenntartásában érdekelt. Az ISA-ban a szabályozás mielőbbi megalkotását támogatja, és ugyan a mélytengeri bányászat terén lemaradásban van a szaktudás és a technológia tekintetében, a közelmúltban nagyobb hangsúlyt fektetett a területre – Kína tehát készen akar állni a bányászatban rejlő lehetőségek kiaknázására, amikor eljön az ideje (Lu, 2023).
A fentieken túl politikailag és gazdaságilag marginális országok globális jelentőségét is növelheti, ha a tengeri erőforrásaik elérhetővé válnak a világpiacokon. Becslések szerint például a Cook-szigetekhez tartozó tengerek mélyén a szárazföldi készletek háromszorosát kitevő kobaltkészletek vannak, amelyek a világ keresletét 80 évig kielégítenék. A hasonló országok mélytengeri ásványkincseinek kiaknázása megváltoztathatná pozíciójukat a világban (Glosserman, 2024).
Óvatos autógyártók
Nem csak államok ellenzik a mélytengeri bányászat elkezdését, mielőtt kellő információval rendelkeznénk a hatásait és kockázatait illetően. Egyes autógyártók, köztük a BMW, a Renault, a Rivian, a Volvo és a Volkswagen, támogatják a moratóriumot, a GM, a Ford és a Daimler pedig jelenleg nem terveznek mélytengeri nyersanyagokat felhasználni az ellátási láncaikban. Az elsőre talán meglepőnek tűnő hozzáállás magyarázata kézenfekvő: az autógyárak nem akarják, hogy az elektromos járműveik akkumulátorait az eddiginél is több negatív környezeti és társadalmi hatással (erdők kivágása, környezetszennyezés, emberi jogi visszaélések, gyermekmunka, bányák összeomlása miatti halálesetek) hozzák összefüggésbe. Ha a mélytengeri bányászat megindulása után kiderül, hogy a mélytengeri környezet pusztulásával jár, az rossz fényt vetne a kitermelt ásványkincseket felhasználó autógyártókra is (Halper, 2023).
Mélytengeri bányászat nemzeti vizekben
Idén januárban – az első országként a világon – Norvégia jóváhagyta a bányászatot a saját vizeiben. A kormány hangsúlyozza, hogy a kérelmeket (amelyeknek tartalmazniuk kell környezeti hatástanulmányokat is) egyenként fogják elbírálni. Tavaly novemberben egyébként 120 európai uniós törvényhozó nyílt levélben szólította fel a norvég parlamentet az engedélyezés elutasítására, és a norvég tengeri kutatóintézet (Institute of Marine Research) is ellenezte a döntést (Stallard, 2024). Japán a 2020-as évek végéig el akarja kezdeni a mélytengeri bányászatot a kizárólagos gazdasági övezetében, a Cook-szigetek pedig 2027-ben fog dönteni arról, hogy engedélyezi-e a bányászatot (Giseburt, 2024; McKenzie, 2024). India konkrét tervei nem ismertek, de az ország óceántechnológiai intézete 2022-ben már tesztelte saját bányagépét az Indiai-óceánban. India ezenfelül megállapodást írt alá Oroszországgal a mélytengeri bányászati technológiák fejlesztéséről (Khadka, 2024).
Felmerülő kételyek
Támogatói szerint a mélytengeri bányászat hatalmas potenciállal bíró terület, azonban felmerülnek vele kapcsolatban kérdések. Elsőként rögtön az, hogy létezik-e jelenleg, illetve lesz-e a közeljövőben olyan technológia, amellyel a mélytengeri bányászat kivitelezhető. Egyes cégek és államok rengeteg pénzt fektettek be eddig a bányászati technológiájuk kifejlesztésébe, és biztosak benne, hogy a módszerük működőképes lesz. Egy híres mélytengeri felfedező és magántőke-befektető, Victor Vescovo – az első ember, aki még 2019-ben a világ öt óceánjának legmélyebb árkaiba leereszkedett – ugyanakkor meg van győződve róla, hogy több ezer méter mélyen nem lehetséges bányászati műveleteket végezni (Woody, 2023a).
Ha be is bizonyosodik, hogy a bányászat technikai szempontból kivitelezhető, a kritikus ásványi anyagok egyik fő felhasználási területének számító akkumulátor-technológiák fejlődése problémát jelenthet majd. Lehetséges, hogy a mélytengeri ásványi lelőhelyek elveszítik vonzerejüket, mivel az ilyen ásványi anyagokra nem támaszkodó alternatív akkumulátor-technológiák egyre elterjedtebbé válnak. Például folytatódhat az elmozdulás a nikkel-mangán-kobalt-oxid (NMC)-akkumulátoroktól a lítium-vas-foszfát (LFP)-akkumulátorok felé, tekintve, hogy az LFP-akkumulátorok 2015 óta jelentős piaci részesedést szereztek; márpedig ezek fő anyagai, a lítium és a vas, nem célpontjai a mélytengeri bányászatnak (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024).
Az olyan új technológiák, mint a nátriumion-akkumulátorok, szintén képesek lehetnek átformálni az elektromos járművek akkumulátorainak piacát, mivel a lítium és a kobalt helyett olcsóbb és nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló anyagokat tartalmaznak (Ashford, Baines, Barbanell és Wang, 2024). Hosszú távon pedig az sem kizárt, hogy az évtizedek óta dollármilliárdokat felemésztő, ám még mindig csak leginkább laboratóriumokban létező szilárdtest-akkumulátorok tömeges gyártása végül beindul, és mivel az ilyen akkumulátorok sem igényelnek a mélytengeri bányászat által felszínre hozandó ásványi anyagokat, elterjedésük szintén alááshatná annak gazdaságosságát (Thaler, 2022). Mint a Colorado School of Mines egyetem egyik docense fogalmazott: „Nehéz bármit is, ami most egy akkumulátorban van, döntő fontosságúnak nevezni az autók jövője szempontjából” (Halper, 2023).
Összefoglalás
A még el sem indult mélytengeri bányászat nehéz és mindeddig megválaszolatlan kérdéseket vet fel, a már említetteken kívül is. Egyelőre azt sem tudni például, hogy mikor kezdődik majd a tényleges bányászat. Ami az országok fennhatósága alatt álló vizeket illeti, ez talán a Norvég-tengerben fog először megtörténni, potenciálisan néhány éven belül. A nemzetközi vizeket illetően vélhetően a TMC lesz az első vállalat, amely bányászati engedélyt kérelmez még az idén, de természetesen a várhatóan egy évig tartó elbírálás végén nincs garancia a jóváhagyásra. Kérdés, mi történik akkor, ha az ISA 2025-ben sem készül el a szabályozással, a TMC viszont mégis megkapja az engedélyt.
Nem zárható ki, hogy a bányászat szabályozás hiányában is megindul. Ez esetben vajon a bányászati vállalatok el tudják-e majd adni (és ha igen, a kívánt mennyiségben-e) a kitermelt ásványokat? Ez a kérdés persze a szabályozás megléte esetén is felmerül, hiszen ha meg is születik a szabályozás jövőre, nem valószínű, hogy addigra érdemben többet tudunk majd a mélytengeri bányászat környezeti hatásairól, azaz sok potenciális vásárló továbbra is bizalmatlan lehet majd a mélytengeri ásványokkal kapcsolatban. Továbbra is a szabályozásnál maradva: lehetséges-e úgy kialakítani a szabályokat, hogy a mélytengeri bányászat megfeleljen a fenntartható gazdasági fejlődés, a nemzetközi együttműködés, valamint a kereskedelem méltányos növelésének előmozdítására irányuló UNCLOS-célkitűzésnek minden ország számára?
A születőben lévő mélytengeri bányászat körül rengeteg tehát a kérdés, és jelenleg csak annyit lehet kijelenteni, hogy sokféle, merőben eltérő kimenetel képzelhető el ezzel kapcsolatban.
Nemzetközi kapcsolatok elemző. Mestertanulmányait az ausztrál Macquarie University nemzetközi kapcsolatok szakán végezte. A Pallas Athéné Geopolitikai Kutatóintézet munkatársa volt, majd a Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozott három évig. Kutatási területe a geopolitika, kiemelten az indo-csendes-óceáni térség.
