Azerbajdzsán szinte napra pontosan 32 évvel ezelőtt, 1994. szeptember 20-án egy papíron átlagosnak tűnő olajipari szerződést kötött nemzetközi és azeri szereplők között, amelyet azonnal „az évszázad szerződésének” neveztek el. Valójában azonban a szerződés jóval többről szólt: egy függetlenségét elnyert állam szuverenitási küzdelméről és geopolitikai és gazdasági versengésről, amely gyökeresen változtatta meg és alakította ki a mai modern Azerbajdzsán alapjait. Mai szemmel nézve is sokat lehet tanulni belőle.
Az 1991-ben függetlenségét elnyert Azerbajdzsán több politikai és gazdasági problémával küzdött, hasonlóan más korábbi szovjet tagállamokhoz: politikai instabilitás, szegénység, hiperinfláció, szétesett vagy szétesőben lévő kereskedelmi kapcsolatok. Azerbajdzsánban ezt még az akkor zajló karabahi háború, és az abban elszenvedett katonai vereség tetézte.
Azerbajdzsán területén a világon elsőként indult el a kőolaj ipari kitermelése – az első olajkutat még 1846-ban építettek fel. Előbb, mint az Egyesült Államokban vagy a közel-keleti országokban. Ezután az olajkitermelés előbb a cári, majd a szovjet fennhatóság alatt folytatódott, majd másfél évszázadon keresztül. A Kaszpi-tenger feneke alatt ma is a világ ismert olajkészleteinek 10%-a és gázkészleteinek 4%-a rejtőzik.
Bakui olajkitermelés a cári korszak alatt, 1909 környékén. Forrás: Wikimedia Commons.
A gazdag olajkincs tehát rendelkezésre állt, azonban a fiatal országnak sem a szükséges tőkéje, sem a korszerű mélytengeri technológiája nem volt meg az olaj önálló kiaknázásához, miközben végig ott lebegett az orosz hatalmi befolyás potenciális visszatérése. Az oroszok a Szovjetunió szétesése után sem tűntek el hirtelen, sőt, már kopogtattak is az ajtón: Moszkva igyekezett megtartani a Kaszpi-tenger térsége feletti monopóliumát. A Kaszpi-tenger jogi státuszának „tisztázatlanságára” hivatkozva Oroszország azt követelte, hogy a tengeri erőforrások kizárólag a part menti államok közös beleegyezésével legyenek hasznosíthatók, ami ebben a kontextusban nyilván elsősorban a térség vezető hatalmának, Oroszországnak a beleszólását takarta.
Ilyen körülmények mellett az akkori azeri elnök, Heydar Aliyev felismerte, hogy az ország szuverenitását és gazdasági talpra állását csak a nyugati nagyhatalmak bevonásával lehet biztosítani. Kelet-Európa a NATO és az Európai Unió segítségével tette meg ezeket a lépéseket, Azerbajdzsán viszont földrajzilag távol volt, így az olajvállalatokon keresztül próbálták bebiztosítani az állam túlélését. Aliyev ezért Azerbajdzsán teljes piaci liberalizációja és a nemzetközi tőke bevonása mellett döntött. Külföldi olajcégek vállalták a beruházás jelentős részét és a technológiai kockázatot, cserébe részesedést kaptak a kitermelésből.
Az 1994-es megállapodásnak végül 11 aláírója lett, 7 országból, köztük a brit BP (vezető szereplőként), az Amoco, Unocal, TPAO és természetesen az azeri állami olajvállalat, a SOCAR. Ahhoz, hogy Moszkva se gördítsen akadályokat a szerződés megvalósulása elé, az oroszokat is bevették – a Lukoil a projektben 10%-os részesedést kapott. A projekt körülbelül 7,4 milliárd dolláros közvetlen külföldi tőkebefektetésről szól, akkori értéken számolva, és eredetileg 30 évre kötötték. Ez az évek során aztán több tízmilliárd dollárra duzzadt. Így indulhatott meg a szerződés szerint az Azeri–Chirag–Gunashli (ACG) Kaszpi-tengeri olajmező kitermelése.
Az „Évszászad Szerződésének” ünnepélyes aláírása, 1994. szeptember 20-án a Gülüstan palotában. Forrás: modern.az
A hatalomért folytatott küzdelem
Alig néhány nappal a szerződés aláírása után Aliyevet több magas rangú politikai és katonai vezető megpróbálta megpuccsolni, többek között arra hivatkozva, hogy eladták az azeri természeti kincseket a nyugati nagytőkének. Valójában egészen más állt mögötte: egyrészt belső harcok a hatalomért. Aliyevvel versengő hatalmi szereplők joggal tartottak attól, hogy a beáramló nyugati tőke végül stabilizálni fogja Aliyev hatalmát, és próbáltak még idejekorán lépni ellene.
Másrészt nyilván volt mögötte pénzügyi érdek – az aláírt szerződés nemcsak nyugati befektetéseket jelentett, hanem évtizedekre szóló garantált olajbevételeket. Ebből a falatból sokan szerettek volna részesülni.
És volt egy geopolitikai szál is a történetben – az orosz érdek. Az orosz titkosszolgálatok nyíltan ellenezték az azeri-nyugati megállapodást még a Lukoil részvétele ellenére is, és továbbra is azt hangoztatták, hogy a Kaszpi-tenger egy közös beltenger, amelyre nem vonatkozik az ENSZ által elfogadott nemzetközi tengerjog. Vagyis – érveltek az oroszok – a part menti államok közös jóváhagyása nélkül tilos az egyes országok partjai mentén történő kitermelés. Moszkva azonban leginkább attól tartott, hogy a brit-amerikai tőkével és hosszú távú együttműködéssel Azerbajdzsán végleg kiszabadulhat az orosz befolyási övezetből. És ez valóban így is történt.
Mai modern Azerbajdzsán megszületése
Aliyevnek végül sikerült levernie a puccot és stabilizálnia a hatalmát. A parlament aztán 1994 decemberében törvénybe iktatta a szerződést, az azeri piac megnyílt, és a nyugati tőke megindult az országba. Mi több, az „Évszázad Szerződése” csak a kezdet volt, és a kilencvenes évek közepétől valóságos szerződéskötési dömping indult. Baku ebben az időszakban több mint 30 termelésmegosztási megállapodást (PSA) írt alá a világ vezető olajvállalatival. Ebből aztán nem minden valósult meg: a geológiai kutatások nem igazolták az összes beharangozott projektet, azonban Azerbajdzsán elérte a célját: közvetlenül érdekeltté tették az országukban a legjelentősebb nyugati országokat, ami áttételesen segítette hosszú távon megőrizni az ország szuverenitását.
Azerbajdzsán kőolaj- és földgáz lelőhelyei. Forrás: Nemzetközi Energetikai Ügynökség (IEA)
Az olaj után pedig jött a gáz: 1996-ban írták alá a Shah Deniz gázmezőre vonatkozó konzorciumi szerződést, majd három évvel később kiderült, hogy ez a mező a világ egyik legnagyobb mélytengeri gáz- és gázkondenzátum-lelőhelye. Az eredeti, kőolajra vonatkozó 1994-es szerződés 2024-ben járt volna le, azonban 2017-ben Baku 2049-ig meghosszabbította a mező kitermelési jogát. A hosszabbításban Bakunak már sikerült elérnie azt is, hogy az azeri SOCAR részesedése 11%-ról 25%-ra emelkedjen, míg a BP maradt a fő, 30%-os részvényes.
Az oroszok időközben teljesen kiszorultak a projektből, ellenben beszállt a magyarországi MOL csoport az amerikai Chevron teljes azerbajdzsáni porfóliójának felvásárlásával (1,57 milliárd dollárért). Ez a MOL történelmének az addigi legnagyobb akvizíciója lett 2019-2020-ban, amivel 9,57% részesedést szerzett a magyar vállalat az ACG olajmezőben (amivel a harmadik legnagyobb tulajdonos lett), és 8,9%-os részesedést a kitermelt olajat a Földközi-tengerre szállító BTC (Baku–Tbiliszi–Ceyhan) olajvezetékben.
Az európai vezetékrendszer kiépítése
Azerbajdzsán függetlensége utáni legnagyobb problémája volt, hogy hiába rendelkezett nagy kőolajkészletekkel, de nem állt hozzá rendelkezésre megfelelő infrastruktúra, hogy az olajat eljuttassa a vevőkhöz, vagy ami volt, az Oroszország irányába volt kiépítve. Ezért az ország vezetése a kilencvenes évek közepe óta egy tudatos, többlépcsős geopolitikai stratégiát követve építette ki exportinfrastruktúráját. A cél kettős volt: megtörni az orosz csővezeték-monopóliumot, és közvetlen fizikai kapcsolatot létesíteni Törökországgal és Európával.
Baku fokozatosan próbált megszabadulni az orosz függéstől. Bár 1997-ben a szovjet infrastruktúra felújításával kiépült a Baku-Novorosszijszk vezetékrendszer, ami az orosz fekete-tengeri kikötőbe juttatta az olajat, Azerbajdzsán szándékosan minimálisra szorította a használatát.
1999-ben épült meg a 833 km hosszú Baku – Tbiliszi – Szupsza (Georgia fekete-tengeri kikötője) útvonal, ami azért volt különleges, mert az első olyan azeri útvonal volt, amely teljesen kikerülte Oroszországot.
2006-ban épült meg az európai szempontból egyik legfontosabbá vált kőolajvezeték, a Baku – Tbiliszi – Ceyhan, vagyis a BTC. Ez az 1768 km hosszú, napi 1,2 millió hordó kapacitású vezeték Törökország földközi-tengeri kikötőjébe viszi közvetlenül az azeri kőolajat. Ezzel kikerülik a szűk Boszporuszt, és onnan közvetlenül vihetik tankereken az olajat Európába (elsősorban Olaszországba és Horvátországba). Ez Magyarország számára azért is lényeges, mert az azeri kőolaj ezzel hozzánk is eljuthat a horvát Adria kőolajvezetéken keresztül.
Az elmúlt két évtized során tudatosan építették ki a gázrendszert is, hogy elérjék az európai piacot. Így jött létre a Déli Gázfolyosó (Southern Gas Corridor – SGC), amely három összekapcsolt vezetékből áll, 3500 km hosszúságban. Az egész vezetékrendszer viszonylag friss – az utolsó eleme 2020. végén épült meg. 2006-ban épült meg először a Dél-kaukázusi Gázvezeték (SCP), amely párhuzamosan fut a BTC vezetékkel egészen a török határig. Eredetileg csak Georgia és Törökország gázellátására épült, de időközben a kapacitását megháromszorozták – jelenleg évi 24 milliárd köbméter forgalommal rendelkezik.
2018-ban épült meg aztán a Transzanatóliai Gázvezeték (TANAP), amely 1850 km hosszan átszeli Törökországot és eljut Görögországig. Ennek folytatásaként készült el 2020. végén a 878 km hosszú Transzadriai Gázvezeték (TAP), amely Görögország északi részén, Albánián és az Adriai-tenger alatt Olaszország déli partvidékéig megy. Innentől az azeri gáz bekerül az Európai Unió belső piacára, és az EU többi tagországába is szállítható.
Kitörés Moszkva öleléséből
Az idő mindezzel Aliyevet és a nyugati nyitást igazolta: az 1994-es szerződés nemcsak egy óriási üzlet volt Azerbajdzsán számára, hanem elindította az országot a modernizáció útján. 1999-ben létrehozták az Azerbajdzsáni Állami Olajalapot (SOFAZ), amely az energiabevételeket gyűjti össze az infrastruktúra-fejlesztés, a fegyverkezés és a devizatartalékok képzésére, és 2026-ra elérte a 72,6 milliárd dollárt. Az energiavállalatok mellett jöttek más nemzetközi befektetők is, miközben a nyugati jelenlét révén Baku végleg ki tudott törni Moszkva öleléséből – ez az, ami nem sokaknak sikerült eddig a posztszovjet térségben.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/30310708/
A beáramló olaj- és gázbevételeket Azerbajdzsán arra használta fel, hogy a térség megkerülhetetlen logisztikai csomópontjává váljon, felkészülve a fosszilis energiahordozók utáni időkre is. A szerződés nyomán több mint 60 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi tőke áramlott az azeri energiaszektorba. A megállapodás életbe lépése óta a kőolaj- és földgázeladásokból származó összesített állami bevétel meghaladta a 180–200 milliárd dollárt. Amikor a fejlesztések eredménye rekordmagas olajárakkal párosult, abból világrekord GDP-növekedés alakult ki: 2005-ben 26,4%-kal, 2006-ban 34,5%-kal, 2007-ben pedig 25%-kal nőtt Azerbajdzsán gazdasága.
Az energiabevételekből származó dollármilliárdokat leginkább az azeri fővárosban, Bakuban lehet érzékelni: két évtized alatt egy korábban szürke iparváros egy Dubajt mintázó csillogó, felhőkarcolós megapolisszá nőtte ki magát, ahol a világ legfelkapottabb tervezőirodái alkotnak. Ügyes diplomáciával és PR-érzékkel aztán nyitottak a nemzetközi kulturális- és sportesemények felé: 2012-ben Eurovíziós Dalfesztivált, 2015-ben az első Európa Játékokat rendezték meg, most pedig Baku éppen a héten megrendezett jubileumi, tízéves Forma-1 városi versenyre is készül.
Külpolitikai szakértő, újságíró. Korábban a Kitekintő posztszovjet rovatának vezetője volt, majd négy évig a Magyar Nemzeti Bank geopolitikai alapítványát vezette, később a Danube Institute kutatási igazgatója lett. Rendszeresen publikál az Indexen és Mandineren, a legtöbb magyar médium rendszeresen meghívott szakértője. Fő elemzési területe a posztszovjet államok biztonságpolitikája. Házas, öt gyermek édesapja.
Szakterülete: biztonságpolitika, geopolitika, posztszovjet térség
