Az európai média hajlamos lelkendezve, szuperlatívuszokban beszélni a kínai zöldátállás tempójáról: e szerint rendkívüli és az öreg kontinenst megszégyenítő tempóban zajlik Kínában a megújuló energiatermelés kiépítése és az elektrifikáció. Amivel lépést kellene tartani az EU-nak is. Amiről azonban jóval kevesebb szó esik, hogy a kínai zöldátállási stratégia teljes más utat követ, mint az európai. A világ messze legtöbb szenet bányászó, importáló és felhasználó országa az elektrifikáció folyamata alatt nemhogy csökkenti, hanem növeli a szénenergia felhasználását, annak érdekében, hogy behozhatatlan előnyre tegyen szert globális versenyképességben. Ennek az alapvető koncepcionális különbségnek a következményei már most jól láthatóak, és súlyosak az európai ipar számára, ráadásul csak fokozódni fognak az időben előre haladva.
A kínai zöldenergia fejlődésének a mutatói valóban lehengerlőek: Kína csak 2025 első 5 hónapjában 198 gigawatt új napenergia kapacitást helyezett üzembe, ez az összes létező német napenergia kapacitás kétszeresének felel meg. (Vagy az összes magyar kapacitás húszonötszörösének.) Ugyanebben az 5 hónapban felépített 46 gigawatt új szélenergia kapacitást is, ez az összes eddig kiépített brit szélenergia kapacitás másfélszerese. Rendkívüli tempóban növekszik a vízenergia kapacitások növelése is. A komoly regionális konfliktusokat gerjesztő, most induló 167 milliárd dolláros tibeti óriás vízerőmű projekt a tervek szerint 70 gigawattos kapacitásával annyi áramot termelhet majd, amellyel önmagában el lehetne látni a teljes Egyesült Királyságot.
Mindeközben azonban – és erről sokkal ritkábban és kevésbé szívesen tudósítanak Európában – a kínai szénerőmű építések is dinamikus tempóban folytatódnak. Jelenleg 227 gigawatt kapacitásnak megfelelő szénerőmű áll építés alatt, és további 257 gigawatt felépítése már a tervezési szakaszban van. Másképpen megfogalmazva: Kína, ami már most több áramot termel, mint az Egyesült Államok, az EU és India együttvéve, és ennek az áramnak a 60 százaléka szénből származik – pár év alatt annyi új szénerőmű kapacitást helyez üzembe, ami a teljes német megújuló energia kapacitás két és félszerese!
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/24583638/
Túl a logikusan adódó kérdésen – hogy ilyen körülmények között mi értelme van az európai klímastratégiának, tekintve, hogy a teljes EU mindössze a 6 százalékát adja a világ szennyező kibocsátásának – most már komolyan fel kellene vetődnie: mire törekszik ezzel a látszólag ellentmondásos energiapolitikával Kína?
A válasz természetesen az, hogy a kínai zöldátállási stratégia az ipar és a nemzetgazdaság érdekeit szolgálja, nem pedig azok ellenében törekszik zöld mutatószámok, határidők minél gyorsabb elérésére.
- Megfelelő földrajzi adottságok és kedvező időjárás esetén a megújuló kapacitások bőségesen rendelkezésre álló és nagyon olcsó energiát biztosítanak. Viszont ott, ahol a földrajzi-infrastrukturális feltételek nem adottak, vagy mindenkor, amikor az időjárás nem kedvező: a szénerőművek – és a szintén egyre jelentősebb atomerőművek – stabilan tartják az árakat és biztosítják a versenyképes árú energia folyamatos elérését.
- Ez az ideológiamentes, egyszerű szisztéma két messzire ható következménnyel jár: egyrészt a kínai vállalatok konzisztensen minden vetélytársuknál alacsonyabb áram árakkal dolgozhatnak. Idén júniusban például a kínai iparvállalatok számára az áram ára 40 és 50 euró közé zuhant megawattóránként (csak azért nem alacsonyabb szintre, mert ezzel elérték az államilag kötelező minimális árat.) Összehasonlításul: a német vállalatok számára 2025-ben az átlagos áramár eddig 183 euró megawattóránként, tehát nagyjából négyszer drágább. Nyilvánvalóan, ilyen körülmények között bármiféle nemzetközi verseny a kínai iparral – még azonos technológia és innovációs tempó mellett is – teljesen illuzórikus.
- Másrészt, éppen a stabilan alacsony energiaárak azok, amik fenntarthatóvá teszik a kínai elektrifikáció gyors ütemét. Ezt jól láthatjuk az egyre súlyosbodó európai energia dilemmákon is. Az energia egyre drágább a vállalatok számára: az elektrifikáció tetemes költségeit, például a villamos hálózat fejlesztések forrását az államok kénytelenek adók, díjak és certifikátok formájában valahogy előteremteni, amiket a vállalatok fizetnek meg. De a folyamat exponenciálisan drágul az európai kormányok számára is: hiszen egyszerre kell garantálniuk – kifizetniük – a megújuló termelők nyereségességét; támogatásokkal segíteni a gazdaságtalan zöldtermelésre átálló iparágakat; de mindeközben finanszírozniuk kell a tartalék fosszilis energiatermelő kapacitások kiépítését, rendszerben tartását is. (Németország például most kezdi meg 20 új gázerőmű megépítését.) Mindezt úgy, hogy az államok bevételei ez alatt jellemzően csökkennek, az iparvállalatok nyereségességének zuhanásával.
- Nem mellékes az sem, hogy Kína elmondhatja magáról – ami Európában csak üres ígéret maradt – hogy valóban csökkenőben van a függés a nemzetközi energia áraktól és a geopolitikai eseményektől: az olaj és gázimport fokozatosan veszít kritikus jelentőségéből az elektromos közlekedés és ipari alkalmazások térnyerésével.
Az egyre kíméletlenebb globális verseny ráadásul azokban a szektorokban a leghevesebb, ahol az energia ára kritikus kérdés: chipgyártás, fémipar, vegyipar, és különösen: a mesterséges intelligencia – azaz az adatközpontok területén. Valójában még koránt sem nem egyértelmű, hogy az energiatermelés egyáltalán lépést tud-e majd tartani az áramfogyasztás növekedésével, és ha igen, milyen kompromisszumok árán.
Az adatközpontok jellegükből adódóan napi 24 órán át folyamatosan, nagy volumenben, és stabilan versenyképes áron igénylik az áramellátást. A komoly beruházók eleve el fogják kerülni azokat a lokációkat, ahol ezek a feltételek nem teljesülnek. (Ahogy a chip- fém- és vegyiparban is.) A megoldás minden jel szerint a nukleáris energia irányából fog érkezni. Mivel azonban az atomenergia projektek megvalósítási sebessége nyugaton rendkívül lassú a tech szektor innovációjához képest, a mesterséges intelligencia minden zöld fogadkozás ellenére a fosszilis energia reneszánszát hozhatja el. (Mármint azokban az országokban, amelyek nem akarnak végzetesen lemaradni a technológiai versenyben.)
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/24584291/
Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban Trump elnök most visszahozza a szénenergiát, egyenesen utasítva energiaügyi miniszterét, hogy minden alkalommal „tiszta és gyönyörű” energiaként (clean and beautiful) hivatkozzon a szénre. A német energetikai vállalat, a Siemens Energy pedig példátlan, 136 milliárd euró értékű megrendelésállományt halmozott fel az amerikai adatközpont építési igényeknek köszönhetően, elsősorban a gázerőművek építéséhez szükséges berendezések gyártására.
Mint látható, az európai energiapolitika finomhangolása, toldozgatása-foltozgatása már nem lesz elegendő. A zöldátállási stratégia és az energiával szembeni ideológiai hozzáállás teljes felülvizsgálata nélkül az európai ipar versenyképességi hátránya nem lesz helyreállítható. Ehhez azonban objektíven kell értelmezni a kínai energiapolitikát és annak következményeit.
Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.
