A Dél-Kaukázus országai – Azerbajdzsán, Grúzia és Örményország – a történelem során mindig a nagyhatalmi ütközőzónák középpontjában helyezkedtek el. Hódítók jöttek és mentek; hunok, perzsák, oszmán törökök és oroszok váltották egymást a régióban az évszázadok során. Mindezek ellenére az itt élő népek és nemzetiségek többségükben meg tudták őrizni saját nyelvüket, és ezzel egyúttal kultúrájukat is. Ugyanakkor a 21. században sok új kihívással kellett szembenéznie a régió országainak. Számos új nagyhatalom jelent meg a térségben, akik különböző eszközökkel próbálják befolyásolni az egyes országok politikai és gazdasági életét. Kik a legfontosabb külföldi szereplők a Dél-Kaukázus országaiban? Tényleg át fogja venni Kína Oroszország szerepét a régióban? Milyen esélyekkel indul az Európai Unió és az Egyesült Államok a befolyásért folyó küzdelemben? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következő cikkünkben. 

Multivektorális külpolitika: prosperitást hozó jövő vagy történelmi zsákutca?

A multivektorális külpolitika nem ismeretlen fogalom sem Azerbajdzsán, sem Grúzia, sem Örményország számára. A régió országai a múltban számtalan nagyhatalommal érintkeztek, amely sok esetben flexibilis és több irányban is jó kapcsolatokat ápoló külpolitikát és diplomáciát kívánt meg. A 21. században számos új kihívó jelent meg a térségben, közülük Kína egyértelműen kiemelkedik a sorból. A nagyhatalom „még egy vektort” jelent a dél-kaukázusi országok külpolitikai mátrixában, amelynek köszönhetően tovább tudják csökkenteni függőségüket más „nagy szereplőktől”, legfőképp Oroszországtól. Kína növekvő érdeklődése a Dél-Kaukázus iránt egybeesett Grúzia és Azerbajdzsán külpolitikájának szélesebb körű strukturális változásával. Mivel a nyugati befolyás egyre inkább csökkent a régióban, emiatt mindkét ország új kapcsolatokat keresett politikai és gazdasági lehetőségeinek diverzifikálása érdekében. Ez a fordulat nem csupán egy átmeneti igazodást, hanem egy mélyreható stratégiai átrendeződést jelez, amely a multivektorális, azaz a több országgal is pragmatikus viszonyra törekedő külpolitika kialakulását és felemelkedését jelzi a régióban.

Mind Grúzia, mind Azerbajdzsán esetében ezeket a változásokat gazdasági és politikai megfontolások is vezérlik. Kína jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkezik, amelyeket a kikötőktől a vasútvonalakig számos létfontosságú infrastrukturális projektbe be tud fektetni, ami mindkét országot a szélesebb eurázsiai kereskedelmi és energiahálózatok létfontosságú csomópontjává teszi. Ez a lépés az „ázsiai fordulat” irányába mutató tendenciát tükrözi, ahol Tbiliszi és Baku külpolitikája már nem egyetlen geopolitikai szereplőre összpontosít, hanem egyre inkább az eurázsiai hatalmakkal való szorosabb kapcsolatok felé orientálódik.

Ez azonban a Nyugathoz fűződő hagyományos kapcsolatok rovására megy, különösen Grúzia esetében. Bár Grúzia EU-tagjelölti státusszal rendelkezik, az elmúlt hónapokban heves viták zajlottak az ország és az Európai Unió között. Ez a szkepticizmus és elhúzódó konfliktus nyugati tiltakozásokat váltott ki, amelynek hatására az ország uniós csatlakozási folyamata megfeneklett, miközben az EU csökkentette a Grúziának nyújtott pénzügyi támogatását, a NATO pedig tartózkodott attól, hogy megerősítse Grúzia tagsági törekvéseit – ami jelentős változást jelent a 2008-as bukaresti csúcstalálkozó óta. Mindemellett Grúzia – miközben az ország bővítette kapcsolatait Törökországgal, és jelezte, hogy hajlandó szorosabban együttműködni Iránnal – nem fejezte ki érdeklődését, hogy csatlakozzon olyan szervetekhez, mint a BRICS+ vagy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO).

Az Európai Uniós tagság mellett tüntető graffiti Tbilisziben – Fotó: Nagy Ákos

Ezzel szemben Azerbajdzsán nagyobb lépéseket tett a BRICS+-ba való integráció felé, emellett fokozza elkötelezettségét az SCO-ban is; és tárgyalópartnerből megfigyelői státuszt kíván elérni. Továbbá az ország soha nem törekedett NATO- vagy EU-tagságra, miközben stabil – bár többségében tranzakcionalista megközelítésen alapuló – kapcsolatot tart fenn mind az Egyesült Álamokkal, mind az EU-val. Az elmúlt évben azonban nőttek a feszültségek: Baku belépési tilalmat rendelt el az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében (PACE) az álláspontját bíráló európai képviselőkkel szemben. A Franciaországgal való kapcsolatok is megromlottak, mivel Párizs azzal vádolta Azerbajdzsánt, hogy zavargásokat szított Új-Kaledóniában, amelynek következtében szükségállapot alakult ki a francia tengerentúli területen. Baku viszont azzal vádolta Franciaországot, hogy az aktívan segítette Örményországot a hegyi-karabahi háború során.

Mind Grúzia, mind Azerbajdzsán külpolitikai irányváltása túlmutat az átmeneti diplomáciai formaságokon és a dél-kaukázusi erőviszonyok jelentős eltolódására utal. A régió már nem csupán a hagyományos nyugati-orosz rivalizálás színtere: ma már több globális hatalom is jelen van a régióban, ahol Kína az egyik mozgatórugója ezeknek az eltolódásoknak. A multivektoralizálódás valószínűleg felgyorsul Donald Trump megválasztásával, mivel az amerikai elnök várhatóan eltolja országának külpolitikai fókuszát Nyugat-Ázsiától, és a tágabb fekete-tengeri térségtől az indo-csendes-óceáni térség felé. Ez a környezet lehetőséget teremt Grúzia és Azerbajdzsán számára arra, hogy többvektoros külpolitikát folytassanak, kiegyensúlyozva a nyugati és a nem nyugati hatalmakkal való kapcsolatokat. Egy erősebb kínai jelenlét Azerbajdzsánban és Grúziában középtávon elmozdíthatja a régió erőviszonyait, ami hosszú távon hatással lehet Oroszországra, a Nyugatra és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet erődinamikáira és geopolitikai viszonyaira egyaránt.

Selyemút extrákkal: a Középső Folyosó

Már az ókorban is kiemelt fontossággal bírtak az egyes kereskedelmi útvonalak, elég csak a legismertebb példákra – Selyemút, Levante, Hanza – gondolni. A történelem során az olyan országok, amelyek ezeket a létfontosságú kereskedelmi útvonalakat ellenőrizték, stratégiai előnnyel rendelkeztek politikai és gazdasági szempontokból egyaránt. Kína fokozott érdeklődése a közép-ázsiai, kaszpi-tengeri és dél-kaukázusi útvonalak iránt nem csupán azok gazdasági előnyeiről – vagyis a teherszállítási idő lerövidítéséről – szólnak. A Dél-Kaukázus stratégiai kapcsolatot kínál Kína és Európa között, főként a Middle Corridoron, vagyis Középső (Szállítási) Folyosón keresztül. Kína hivatalosan 2024-ben csatlakozott a kezdeményezéshez egy szélesebb körű stratégia keretében, amelynek célja a kereskedelmi útvonalak diverzifikálása és a máshol fellépő, az adott terület instabilitásából eredő kockázatok mérséklése. Az útvonal – amely Kínából indulva Kazahsztánon, a Kaszpi-tengeren, a Dél-Kaukázuson és Törökországon keresztül húzódik – Peking számára kritikus alternatívát jelent a hagyományos tengeri útvonalakkal és az Oroszországon keresztül vezető Északi Folyosóval szemben, amely jelenleg számos geopolitikai és logisztikai kihívásokkal néz szembe.

Kína az orosz-ukrán háború 2022. februári kitörése után fokozta politikai és gazdasági szerepvállalását a Dél-Kaukázusban, ugyanis a két ország közötti harc és az Oroszországra kivetett nyugati szankciók rendkívül lekorlátozták az addig leginkább kihasznált eurázsiai összeköttetést. A háború előtt a Kínát az EU-val összekötő elsődleges útvonal Oroszországon keresztül vezetett, ami a Szovjetunió felbomlása óta állandó volt. Az Északi Folyosó közvetlen útvonalat jelentett az orosz szárazföldön keresztül, ugyanis nem kellett több határon átlépni vagy az árut előbb szárazföldről tengerre, majd újra tengerről szárazföldre átpakolni. Ezzel szemben a Középső Folyosó multimodális útvonal, amely szárazföldi és tengeri szállítást egyaránt igényel, és ezzel egyúttal több határellenőrzéssel jár. Ezek olyan tényezők, amelyek mind történelmileg, mind praktikus okok miatt akadályozták a folyosó múltbeli fejlődését, és azt, hogy fontos közlekedési összeköttetéssé válhasson.

A Grúziával és Azerbajdzsánnal való fokozottabb elköteleződés azt jelzi, hogy Kína számára a Dél-Kaukázus – leginkább a Közép-Ázsiától a Kaszpi- és Fekete-tengerig terjedő Középső Folyosó miatt – gazdaságpolitikájának és azon belül az európai országokkal folytatott nemzetközi kereskedelmének kritikus részét képezi. Az ukrajnai háborúval az eurázsiai összeköttetési lehetőségek diverzifikálásának szükségessége még hangsúlyosabbá vált, ami miatt Kína a Középső Folyosót egy szükséges, ugyanakkor működőképes alternatívának tartja. De nemcsak az ukrajnai háború, hanem a Vörös-tengeren jelenleg is zajló hajózási válság is felértékelte a Dél-Kaukázus stratégiai jelentőségét, amely a legrövidebb földrajzi összeköttetést jelenti Kína és az EU között.

Kína a Középső Folyósó fejlesztésével nemcsak a jelenleg geopolitikai és gazdasági nehézségekkel küzdő, Oroszországon keresztül haladó Északi Folyosó mellé szeretne alternatívát találni, hanem egyúttal a Déli Folyosó mellé is. Ez az útvonal szintén Kínából indul, majd az Indiai-óceánon, a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül éri el a Földközi-tengert és Európát. A hajózás mint a legköltséghatékonyabb szállítási lehetőség és a nemzetközi jog szerinti szabad nyílt vízi közlekedés miatt ugyan kedvező lehetőségnek tűnik ez az útvonal, viszont Kína az Egyesült Államok tengeri dominanciája miatt szeretne alternatívát találni ezen szállítási és közlekedési útvonal mellé is, amelyhez a Középső Folyosó jó lehetőséget kínál. Másrészt geopolitikai szinten Kína dél-kaukázusi tevékenysége része az ország szélesebb körű revizionista stratégiájának, amelynek célja egy sinocentrikus gazdasági és politikai kapcsolati háló létrehozása, amely megkérdőjelezi a Nyugat domináns befolyását a nemzetközi (gazdasági) rendszer általános szerkezetében.

 A legnagyobb, legnépesebb, leggazdagabb: Azerbajdzsán a Dél-Kaukázusban

Azerbajdzsán stratégiai szempontból a térség legfontosabb országa, lakossága több mint másfélszerese Örményország és Grúzia együttes lakosságának, és kétszerese a bruttó hazai összterméküknek (GDP). Kína növekvő jelenléte Azerbajdzsánban az infrastrukturális beruházások és stratégiai partnerségek révén megnehezítheti a nyugati stratégiai érdekek érvényesítését, különösen az európai energiabiztonság szavatolását. Az azerbajdzsáni energiaszektorba történő kínai befektetések már most is alternatívát kínálnak Bakunak a nyugati finanszírozással szemben, ami potenciálisan csökkentheti az Európától mint energiapiactól való függőségét. Továbbá a kínai támogatású projektek a különböző energiahordozók kereskedelmét Ázsia felé terelhetik, ami befolyásolhatja a déli gázfolyosó kapacitását, ezzel egyúttal európai igények kiszolgálását. Kína már most Azerbajdzsán olajának második legnagyobb vásárlójává vált. Emellett megállapítható, hogy az országban a kínai befektetések a természeti erőforrásokra, az infrastruktúrára és a tranzitra összpontosítanak.

Azerbajdzsán 2024 júliusában, nem sokkal Grúzia után, szintén stratégiai partnerségi megállapodást kötött Kínával. A nyilatkozatban a felek megerősítették elkötelezettségüket a területi integritás és a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása mellett; Azerbajdzsán „határozottan támogatta az egy Kína elvet” és „határozottan ellenezte Tajvan függetlenségének” bármilyen formáját. Mindkét fél megállapodott a közlekedési és kommunikációs, a zöldenergia, a feldolgozás és a gyártás, az infrastruktúra, a digitális gazdaság és a mezőgazdaság területén megvalósuló projektek előmozdításában. Kína emellett kifejezte szándékát azzal kapcsolatban, hogy aktívan részt vegyen a Középső Folyosó megépítésében és működtetésében. A pekingi Csinghua Egyetem Nemzetközi Biztonsági és Stratégiai Központjának szakértői szerint a kínai-azerbajdzsáni kétoldalú együttműködés élvezi a legmagasabb prioritást a Dél-Kaukázusban. Ezt bizonyítja a Bakutól 70 km-re, kínai beruházásként épülő új nemzetközi kikötő, amelynek becsült éves kapacitása mintegy 25 millió tonna, a minden évben egyre jobban növekvő kereskedelmi forgalom, a 120 Azerbajdzsánban működő kínai vállalat és számos más, kölcsönösen előnyös projekt is.

Azerbajdzsán „nagylelkű volt” Kína felé abban is, hogy a nagy kínai kereskedelmi bankoknak széles körű kamatadó-kedvezményeket biztosított; ezek  azonban önmagukban nem voltak hatékonyak abban, hogy a kínai kereskedelmi bankokat arra csábítsák, hogy fiókokat hozzanak létre Bakuban. Emellett Kínát nem találjuk a legnagyobb külföldi befektetők közt a 2024-es adatok szerint: a tabellát egyértelműen az Egyesült Királyság vezeti (37,93%), majd nem sokkal lemaradva követi Törökország (25,28%), Magyarország (21,07%) és Ciprus (15,72%).

Nyugat és kelet határán: Grúzia a Dél-Kaukázusban

Az egymást követő grúz kormányok által a 2000-es évek közepén végrehajtott intézményi reformok óta az ország folyamatosan magasan szerepel az üzleti környezet globális mutatói között; az üzleti tevékenység megkönnyítését mérő index 2016-ban a legmagasabb volt a nem baltikumi volt szovjet gazdaságok között. A grúzok intézményi előnyökkel és adókedvezményekkel is csábították a kínai magánvállalatokat a szabad ipari zónákba, ahol az EU piacaira szánt, az országban gyártott áruk mentesülnek minden adó alól, kivéve a személyi jövedelmet terhelőket.

A kínai-grúz kétoldalú együttműködés 2015 márciusában kapott lendületet igazán, amikor Peking és Tbiliszi együttműködési memorandumot írt alá az Övezet és Út Kezdeményezés keretében, beleértve egy megvalósíthatósági tanulmányt és tárgyalásokat egy szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról. Ennek 2018. januári elindítása az export-import áruk 90 százalékát vámmentessé tette. A megállapodások és a preferenciális kereskedelmi rendszerek magas szintje ellenére azonban a kínai Xinjiang Hualing Group (a grúz gazdaság egyik fő befektetője) szerint a befektetések volumene 2022-re mindössze 600 millió dollárt ért el, amivel Kína csak a negyedik helyet tudta megszerezni az EU (22,4%), Törökország (14,1%) és Oroszország (11,7%) után a maga 10,4%-val. Jelenleg a Xinjiang Hualing aktívan fejleszti a két ország közötti pénzügyi együttműködést, emellett többségi részesedést szerzett a grúz Basisbank bankban és egy ipari parkot hozott létre annak érdekében, hogy más kínai vállalatokat és azok befektetéseit is bevonzza Grúziába. Mindemellett 70 kínai vállalkozása kifejezte érdeklődését a grúz vasútvonalak, autópályák, kommunikációs és villamosenergia-létesítmények fejlesztése és korszerűsítése, valamint egy fekete-tengeri központ létrehozása iránt a BRI keretében, leginkább a tengeri infrastruktúra és tengeri kereskedelmi folyosók kiépítése céljából.

Kínai alagútépítés Grúziában, a Kaukázus vonulataiban – Fotó: Nagy Ákos

Kína jelentős beruházásokat hajtott végre Grúziában, különösen a szárazföldi közlekedés területén. A pekingi székhelyű Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank 2017-ben 114 millió dollár értékű kölcsönt biztosított a Batumi körüli elkerülő út megépítéséhez, megkönnyítve a nemzetközi tranzitforgalmat a Fekete-tenger mellett fekvő, stratégiai jelentőséggel bíró városban. A Hualing Group, egy kiemelkedő kínai befektető szintén nagyszabású projekteket fejlesztett, többek között Tbilisziben található lakövezeteket, a Tbilisi Sea Plaza bevásárlóközpontot és egy szabad ipari övezetet Kutaisziban. A Grúzia és Kína között 2017-ben létrejött szabadkereskedelmi megállapodás tovább ösztönözte a kereskedelmet és a befektetéseket.

Grúzia 2023 júliusában stratégiai partnerségi nyilatkozatot írt alá a Kínával, amely négy területre – politikai, gazdasági, emberek közötti és kulturális együttműködés – összpontosít. A két fél megerősítette, hogy tiszteletben tartják minden ország szuverenitását, függetlenségét és területi integritását, és Grúzia szilárdan kitart az Egy Kína elve mellett. Mindkét fél kifejezte készségét a kölcsönös beruházások és kereskedelem megkönnyítésére, valamint a közlekedés, a kommunikáció, az infrastruktúra korszerűsítése, a transzkaszpi nemzetközi közlekedési folyosó (Középső folyosó) fejlesztése és megerősítése, a digitális technológiák, a gyártás, a vasúti hálózatok korszerűsítése és bővítése, a mezőgazdaság és az élelmiszerbiztonság, valamint a vízkészletek terén folytatott együttműködés előmozdítására. Részben a megállapodás utóhatásaként tudható be az is, hogy Grúzia 2024-ben egy kínai konzorciumnak ítélte oda egy új mélytengeri kikötő építését Anakliában.

Fontos tudni, hogy Grúziában magas a munkanélküliség: 2023-ban 18,4, 2024-ben 18,6% volt a munkaképes népesség körében. Az országba érkező kínai beruházások és az azokon alkalmazott grúzok valamiképp javítják ezt a mutatót, ugyanakkor ezen beruházások többségében nem helyi, hanem más országokból, döntően Üzbegisztánból és más közép-ázsiai országokból származó, olcsóbb munkaerőt alkalmaznak. Mindemellett az országban a mezőgazdaság az aktív munkaerő kb. 40%-ának jelent megélhetést, amelynek 98%-a önfoglalkoztatottságban áll, és saját használatra termel. A mezőgazdaság szerepét erősíti az is, hogy Grúzia szabadkereskedelmi megállapodást kötött az Európai Unióval az agrártermékre vonatkozóan, így azok vámmentesen érkezhetnek az unió területére. Ugyanakkor középtávon a szolgáltatószektor jelentheti majd a grúz gazdaság húzóágazatát, főképp a turizmus jelentős fejlődésének köszönhetően.

Ugyanakkor a kínai befektetéseket nem mindenki fogadja Grúziában kitörő örömmel. A Civic Idea nevű grúz agytröszt szerint a kínai gyártású technológiák beszerzési volumene az elmúlt években Grúziában drámaian megnőtt, és a közintézmények széles körét szerelték fel, beleértve a minisztériumokat és azok ügynökségeit, az önkormányzati szerveket, a városházákat, a vámellenőrzési infrastruktúrát, az oktatási intézményeket, az egészségügyi szervezeteket és más állami és nem állami szervezeteket kínai beszerzésű technológiával. Egy ilyen eset volt az is, amely során 2024. október 18-án Kína a (gazdasági célú) határellenőrzések modernizálására és a nemzetközi szállítmányozás biztonságos lebonyolítására hivatkozva röntgenberendezéseket biztosított a grúz vámhatóságoknak. Azzal, hogy Tbiliszi kínai gyártmányú ellenőrző rendszereket telepített a grúz határellenőrzési pontokon, egyes szakértők szerint „kínai szemeket és füleket épített be az ország vámellenőrzési rendszerébe, ami kockázatot jelent Grúzia kereskedelmi infrastruktúrájára és nemzetbiztonságára nézve”. Szerintük „a kínai technológia Grúzia vámellenőrzési infrastruktúrájába való beépítése növeli az ország függőségét a kínai gyártmányú berendezésektől. Továbbá a rendszer érzékeny kereskedelmi adatok gyűjtésére, tárolására és továbbítására való képessége lehetővé teszi, hogy megfigyelésre és hírszerzésre használják. Az ebből a technológiából kinyert adatok bármikor olyan országok kezébe kerülhetnek, amelyekkel Grúzia ellenséges viszonyban áll. Egy ilyen esetre mutatott rá 2024-ben a Kyiv Independent cikke, amely szerint az Ukrajnában telepített több ezer kínai megfigyelő kamera adatai az orosz biztonsági szolgálatokhoz kapcsolódó szerverekre voltak továbbíthatók.

A legkisebb szereplő: Örményország a Dél-Kaukázusban

Örményország rendkívül nehéz politikai és gazdasági helyzetbe került az elmúlt években: az Azerbajdzsánnal folytatott háború jelentős visszaesést okozott az ország gazdaságában, emellett tovább csökkentette az ország fejlődési lehetőségeit. Örményország geopolitikai helyzete tovább fokozza az előbb felsorolt nehézségeket, ugyanis sem a délről határos Törökország és Irán, sem az észak-nyugatról határos Grúzia nem ápol sem baráti, de még jónak sem nevezhető viszonyt Örményországgal. Emellett Oroszország figyelme, leginkább az ukrajnai háború miatt, jelentősen elterelődött a régióról. Ezt bizonyítja a 2023-as hegyi-karabahi háború is, amelyben Oroszország nem nyújtott segítséget Örményországnak az Azerbajdzsánnal folytatott harcában annak ellenére, hogy az tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének.

Az említett körülményeket látva joggal mondhatjuk, hogy Örményország kényszerpályára került, amelyből rövid- és középtávon nem látszik reális kiút. Felmerülhet az Európai Unió szerepe Örményország gazdasági (vagy akár katonai) megsegítésében, illetve az ország uniós integrációja mint egy esetleges megoldás a kialakult helyzetre; ugyanakkor látnunk kell, hogy Örményországot kiszolgáltatott földrajzi helyzete miatt rendkívül nehéz elérni, amely nagymértékben megnehezíti mind a gazdasági, mind az egyéb jellegű együttműködést Európa országaival. Emiatt a közeljövőben nem várható, hogy az ország számára az uniós integráció jelentené a kiutat. A (hospitáló) „nagytestvér” szerepe nagy valószínűséggel Oroszországnál marad, ugyanakkor az ukrajnai háború végéig nem várható, hogy Oroszország nagyobb figyelemmel – ideértve mind katonai, mind gazdasági eszközöket – kísérje az Örményországban zajló folyamatokat. Ezt a folyamatot tovább akadályozhatja az is, hogy Moszkva nem nézi jó szemmel a saját geopolitikai stratégiája szerint a „közel-külföld” közé tartozó államok nyugati kapcsolatépítéseit. Emellett Oroszország azzal fenyegeti Örményországot, hogy ha tovább mélyíti kapcsolatait az EU-val, akkor akár megvonhatja az Eurázsiai Gazdasági Uniós tagságát, ezzel együtt a vámmentes hozzáférést Oroszország piacához és az orosz gázhoz. Mindazonáltal az örmény-orosz együttműködések nagy része megmarad a gazdasági kooperációnál, ami ugyanakkor rendívül egyoldalú, Oroszország javára. Ellenben Örményország számára piaci lehetőséget jelent az, hogy az úgynevezett átjátszóország szerepét magára öltve rajta keresztül jussanak a nyugati szankciók által érintett áruk Oroszországba, illetve Örményországon keresztül, „átcímkézve” kerüljenek orosz áruk nyugati piacokra.

Kína dél-kaukázusi szerepe egyértelműen Örményországban a legkisebb. A kínai-örmény együttműködés a kínai befektetések és a közös projektek száma tekintetében elmarad mind az kínai-azeri, mind a kínai-grúz együttműködésektől. Jereván ugyan kifejezte szándékát, hogy részt vegyen az Övezet és Út (BRI) projektben, amely során az infrastruktúra kiépítéséhez szükséges kínai hitelek venne fel. Mindazonáltal a kínai-örmény gazdasági kapcsolatok sajátossága az információs technológiai szolgáltatások fejlesztése. Kínai óriáscégek, mint például a Huawei és a ZTE rendszeresen szállítanak Örményországot kommunikációs termékeket és nyújtanak egyéb infokommunikációs szolgáltatásokat. Emellett kínai vállalatok csatlakoztak az Örményország és Irán közötti vasútvonal észak-déli szakaszának megvalósíthatósági tanulmányának munkálataihoz. Emellett jól mutatja a befolyásolási egyensúlyt az országba érkező befektetések aránya is. Azerbajdzsánnal és Grúziával ellentétben Örményországban Oroszország áll az élen (30,5%), majd a rangsorban az EU (18%), Kína (13,6%) és Törökország (3,3%) következik.

Kínai szerepvállalás a Dél-Kaukázusban – kínai szemszögből

A kínai gazdasági kapcsolatok a Dél-Kaukázussal a 2000-es évek elején kezdtek növekedni, a régió gazdaságának gyors bővülését követően. A Dél-Kaukázus iránti érdeklődés azután mélyült el, hogy Hszi Csin-ping 2013-ban bejelentette az Övezet és Út kezdeményezést, amelyben a Dél-Kaukázust Kínát Európával összekötő lehetséges szárazföldi útvonalként képzelték el. Ezt alátámasztandó egyes kínai kutatóközpontokban nagy hangsúlyt fektetnek Kína kulturális és civilizációs helyének kutatására a Dél-Kaukázusban, illetve a régió országai és Kína közös történelmének tanulmányozására. A kínai szakértők konkrétan arra hívják fel a figyelmet, hogy Kína mindig is erős kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat ápolt a dél-kaukázusi országokkal, amelyeken a Selyemút áthaladt, és kiemelik, hogy most ezeket a kapcsolatokat kell helyreállítani és fejleszteni. Napjainkban a Dél-Kaukázussal foglalkozó kínai kutatásokban a regionális biztonság kérdései állnak a középpontban. Egyes kínai szakértők a dél-kaukázusi és közép-ázsiai forró pontok problémáinak rendezésében a „katonai-műszaki szerepvállalás” kiterjesztését sürgetik, ugyanis ezekben a régiókban dolgozó kínai alkalmazottak száma egyre nő. A szerzők az ilyen új helyszíneket inkább „technikai támogató helyszíneknek”, semmint katonai bázisoknak nevezik. Emellett egyetlen kollektív monográfia, cikk vagy jelentés sem tartalmaz olyan utalást, hogy a Dél-Kaukázus másodlagos jelentőségű lenne az ország száméra; éppen ellenkezőleg, a térséget elsődleges jelentőségűnek tekintik az ország külpolitikájában. A vélemények csak az ország dél-kaukázusi jelenléte növelésének időzítésében, annak módszereiben és irányában térnek el. Mindemellett megállapítható, hogy a kaukázusi köztársaságokban a kínai kereskedelmi érdeklődés felkeltésének másik tényezője az volt, hogy mind az Európai Unióval, mind Oroszországgal preferenciális vámövezetekhez csatlakoztak.

Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/22579118/

2022-ben Kína a Dél-Kaukázusba áramló összes befektetés 9,3%-át adta, ezzel a negyedik helyen áll az EU (29,6%), Oroszország (14,3%) és Törökország (13,9%) után. Éves szinten a kínai befektetések mintegy 800 millió dollárt tesznek ki. Bár a dél-kaukázusi kínai befektetések volumene kisebb a világ más régióiban végrehajtott befektetésekhez képest, Peking itteni befektetési politikájának nagy funkcionális jelentősége van. Bár jelenleg ezen befektetések többsége nem termel maximális kereskedelmi hasznot, Kína (minimális) jelenléte ebben az – számára több szempontból is – ígéretes régióban potenciálisan nagyon gyorsan növelhető. Valójában ezek a kínai befektetések egyfajta politikai garanciát jelentenek az ország további jelenlétre és egyúttal kiterjesztett (multivektorális) lehetőségeket adnak annak növelésére. Más szóval, szándékosan (és egyúttal névlegesen) átengedve az elsőséget ezen a területen a szomszédos és földrajzilag közelebb lévő hatalmaknak, Kína megőrzi versenyképes pozícióit, amelyeket különböző eszközökkel, többek között az infrastruktúrába, az energiába és más létesítményekbe történő hatalmas beruházásokkal viszonylag gyorsan meg tud erősíteni. Megfigyelhető továbbá, hogy Kína gazdasági, technológiai, közlekedési és befektetési területen inkább „meghúzza magát”, miközben jelentős képességet tart fenn a gyors előrehaladásra a közlekedési, logisztikai és szénhidrogén szektorban. Kína számára, amely az orosz-ukrán háború miatt elvesztette az Oroszországon keresztül Európába vezető fő stratégiai útvonalait és politikáját az új realitásokhoz kellett igazítania, a dél-kaukázusi új (kollektív) közlekedési projektek elindítása és a régiek korszerűsítése pedig emiatt prioritást élvez.

Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/22579405/

Egyértelműen kijelenthető, hogy a térség országaiban folytatott multivektorális külpolitika egyik legnagyobb támogatója és egyúttal nyertese Kína. Emellett látható, hogy Kína szintén jó kapcsolatokra törekszik a régió összes országával – sokszor annnak ellenére is, hogy azok között politikai, vagy akár történelmi konfliktusok is fennállnak. Ezt bizonyítja az is, hogy Kína többször támogatta nemzetközi fórumokon, többek között az ENSZ-ben Azerbajdzsán karabahi törekvéseit, miközben Jerevánnal is jó kapcsolatokat tart fenn. Ugyanakkor az is látható, hogy a nagyhatalom olyan helyzetekben, amikor két, egymással ellenséges, ugyanakkor Kína számára semleges vagy akár baráti országgal folytatott kapcsolatai jövőjéről kell döntenie, akkor Kína mindig azt az országot választja, amelyikkel jelentősebb gazdasági kapcsolatokat ápol. Teszi mindezt annak érdekében, hogy ezen kapcsolatokat ne érje sérelem a vitás politikai kérdések miatt. Kína dél-kaukázusi megközelítése jól példázza azt a stratégiáját, hogy a gazdasági kapcsolatait és az infrastruktúra-fejlesztési projekteket kulcsfontosságú eszközként használja fel geopolitikai befolyásának kiterjesztésére nemcsak a régióban, de egész Eurázsiában.

Kína a Dél-Kaukázusban is a „szokásos” gazdaságpolitikáját követi: fontos számukra a politikai semlegesség és a gazdasági pragmatizmus elve, ami miatt a harmadik világ autokratikus-diktatórikus berendezkedésű országaiban magas népszerűségnek örvendhetnek. Ezekhez hűen a kínai beruházásokkal és tőkebefektetésekkel egyidőben nem követelik vagy várják el az adott országtól, hogy az bármilyen, kisebb-nagyobb módosítást eszközöljön a saját politikai rendszerén. Vagyis Kína demokráciát nem, csak befektetéseket és működőtőkét exportál; cserébe ugyanakkor elvárja, hogy a gazdasági realizmust és pragmatizmust képviselje az adott ország is dinamikus és jó kapcsolatokat ápoljon Kínával. Ez leginkább abban csapódik le, hogy azon országok, amelyek jelentős kínai befektetése(kke)l és egyúttal kínai befolyással rendelkeznek, azok nem, vagy legalábbis nagyon ritkán szoktak nyílt kapcsolatokat ápolni Tajvannal, emellett nem hangsúlyozzák Tibet vagy az ujgurok helyzetét, emellett diplomáciájukban rendre kiállnak az egy Kína elv mellett.

Egy regionális példa volt ennek a politikának a gyakorlati megvalósulására az, amikor Kína véleményt nyilvánított a nagy nemzetközi vitát kavaró grúz törvénnyel kapcsolatban, ami egyes szakértők szerint „az orosz és belarusz külföldi ügynöktörvények mintájára próbálja elhallgattatni a kormánnyal szemben kritikus sajtót”.  A Tbiliszi kínai nagykövet szerint a törvény „teljes mértékben az ország belpolitikájába tartozik”. Emellett a diplomata hozzátette, hogy a kínai fél „tiszteletben tartja más országok belpolitikáját”. „Az, hogy nem avatkozunk bele Grúzia belpolitikájába, azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk az ország szuverenitását” – mondta a nagykövet.

A régi szomszéd új erőben: Oroszország régiós befolyása

Oroszország számára – amely az elmúlt két évszázadban az első számú domináns hatalom volt a Dél-Kaukázusban – Kína növekvő befolyása lehetőségeket és kihívásokat egyaránt jelent. Moszkva és Peking az elmúlt években – sőt, már több mint két évtizede – egyre szorosabb kapcsolatokat ápol, de mindemellett Oroszország gyanakodva tekinthet Kína növekvő jelenlétére Grúziában és Azerbajdzsánban, amely országokra Oroszország évszázados külpolitikai gondolkodása szerint saját befolyási övezetként tekint.

Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/22579805/

A Dél-Kaukázus országai és Oroszország között fontos ideológiai hasonlóság, hogy mindegyik fél kiemelt célként fogalmazza meg a multipoláris világrend fontosságát és a pragmatikus külpolitikai kapcsolatokat. Mindemellett a régió országai – a Szovjetunió összeomlását közvetlen követő, konfliktusos időszakot leszámítva – pragmatikus viszonyra törekedtek Oroszországgal. Oroszország hosszú idő óta kulcsrégióként tekint a térségre, ugyanis az saját narratívája szerint az a saját „közel-külföldjébe” tartozik. Eszerint a Dél-Kaukázus – hasonlóan Belarusz, Ukrajna vagy a közép-ázsiai országokhoz – kiemelt szereppel bírnak Oroszország politikai, katonai, és gazdasági prosperitásának és biztonságának fenntartásában. Ennek megfelelően Oroszország az ezen országokkal kötött multilaterális megállapodások és szerződések (pl. CSTO, Eurázsiai Gazdasági Unió stb.) mellett nagy hangsúlyt fektet a Dél-Kaukázus országaiban befolyásának fenntartására, illetve növelésére.

Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/22580868/

Ugyanakkor Oroszország jelenlegi viszonylagos nemzetközi elszigeteltsége és az ezzel kapcsolatos belföldi gazdasági kihívások miatt azonban csak korlátozottan képes ellensúlyozni a térségben kialakuló más nagyhatalmi befolyást. Mindemellett orosz kutatások is kihangsúlyozzák a transzkaszpi és dél-kaukázusi szállítási útvonalak politikai és gazdasági potenciálját, illetve azt, hogy az útvonal jelentős szállítmányokat tud elvonni az északi folyosóból. Az orosz szakértők szerint ez Oroszország számára a kieső, vagy legalábbis nagymértékben csökkenő tranzitdíjak miatt nagy bevétel apadást okozna.

Nyugati befolyás a dél-Kaukázusban

Mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok számára jelentős stratégiai nehézségeket rejt magában a dél-kaukázusi befolyásszerzés. Amellett, hogy az Egyesült Államok nem rendelkezik közvetlen érdekeltséggel a térségben, illetve a Trump-adminisztráció felemás, leginkább neoizolacionistának mondható külpolitikája arra enged következtetni, hogy sem rövid-, sem középtávon nem várható, hogy az USA a diplomáciai jegyzékeken és formaságokon kívül nagyobb lépést tegyen dél-kaukázusi befolyásának növelésére. Mindamellett, hogy a Trump-adminisztráció ugyan még nem fejezte ki nyílt érdeklődését a régió iránt, a már régóta és aktívan folytatott Kína-ellenes külpolitika egyes nyomai – köztük a versengés az egyes kulcságazatok befektetéseiért – megjelenhetnek a Dél-Kaukázus országaiban. Ugyanakkor látni kell, hogy az Egyesült Államok számára sosem volt első számú prioritás a régió és nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy ez sem rövid-, sem középtávon nem fog megváltozni. Ez ugyanakkor tovább bátoríthat más, a régióban aktív és passzív érdekekkel egyaránt rendelkező hatalmakat, hogy kiterjedtebb, egyes esetekben merészebb gazdasági, vagy akár politikai kampányokat is folytassanak a Dél-Kaukázus országaiban. Az Egyesült Államok politikája a régióban elsősorban a katonai-politikai kapcsolatokra és azok következetes diverzifikálására összpontosít. Megállapítható, hogy az ország szándékosan tartja a gazdasági és beruházási eszközöket a háttérben, hogy azokat szükség esetén azonnal felhasználhassa pozíciói megerősítésére.

Az Európai Unió esete más képet fest: az EU rendelkezik közvetlen érdekeltséggel a térségben, ugyanakkor nincs birtokában olyan katonai vagy gazdasági képességeknek, amelyekkel akár ösztönözni tudja vagy nyomást gyakorolna a régió országaira. A térségben az EU alapvetően vásárlói szerepet tölt be és ugyanezt fogja folytatni a jövőben, leginkább az azeri szénhidrogének piacán. Ugyan érkezik jelentősnek mondható befektetés a térségbe az Európai Unió részéről, ugyanakkor az többségében nem alakítható át befolyásolási potenciává. Emellett jelenleg egyik dél-kaukázusi ország sem érdekelt abban, hogy kapcsolatait nagymértékben fokozza az EU-val; gondoljunk csak a tavaly év végi grúz-EU vitákra, amelyek kimenetele az lesz, hogy az ország ideiglenesen felfüggesztette az EU-csatlakozási tárgyalásokat.

Konklúzió

A Dél-Kaukázus egyes országait és a térségben jelen lévő három külső aktort megvizsgálva több tanulság is levonható. Egyrészt a régió szerepe közép- és hosszú távon fel fog értékelődni, amelynek indoka leginkább az Oroszországon keresztül haladó szállítási útvonalak nemzetközi szankcionálása. Kijelenthető, hogy ha Oroszország és Ukrajna közötti katonai, illetve az Oroszország és Európa közötti politikai konfrontáció folytatódik, akkor Kína gazdasági jelenléte ebben a régióban évről évre növekedni fog. Objektíven Kína a Dél-Kaukázust új stratégiai tranzitterületnek tekinti az európai és közel-keleti piacok eléréséhez, ami fellendíti a kínai befektetéseket az infrastruktúrába és más ígéretes projektekbe (szénhidrogén-kitermelés stb.)  Másrészt látható, hogy a vizsgált külső nagyhatalmak közül egyértelműen Oroszország és Kína tudja leginkább érdekeit érvényesíteni a térségben. Előbbi főként a történelmi kapcsolatok és regionális katonai és gazdasági potenciáljának, utóbbi pedig leginkább beruházási és kereskedelmi képességeinek köszönhetően. Ugyanakkor mindezen befolyásolások vagy azokra tett kísérletek nagymértékű ingadozást mutathatnak mind rövid-, mind hosszútávon, amelyet a térség geopolitikai helyzete és a Dél-Kaukázus országainak belpolitikája és az egymással folytatott kapcsolatok befolyásolnak leginkább.

Felhasznált irodalom:

Nagy Ákos

Megjelent írásokBio

• Nagy Ákos

  https://www.oeconomus.hu/author/nagy-akos/

  Munkaerőpiaci kihívások és jövőbeli tendenciák: A hazai munkaerőpiaci tartalék lehetőségei
• Nagy Ákos

  https://www.oeconomus.hu/author/nagy-akos/

  Sötét turizmus – Elborult őrültség vagy vakmerő újdonság?
• Nagy Ákos

  https://www.oeconomus.hu/author/nagy-akos/

  Central European Summit – A közép-európai együttműködés alapjai
• Nagy Ákos

  https://www.oeconomus.hu/author/nagy-akos/

  Három év háború: van kiút a gazdasági válságból?