A magyar településszerkezet egyik legnagyobb problémája, hogy Budapest túlméretezettsége miatt elvonja a többi város elöl a beruházásokat és a munkaerőt, így kiüresítve a vidéki területeket és hátráltatva a többi város fejlődését. Jelen elemzésünkben részletezzük az ország fővárosának lakossági és gazdasági kiemelkedése mögött álló történelmi okokat, bemutatjuk, hogy nemzetközi összehasonlításban mekkorának számít Budapest és agglomerációjának az országos GDP-hez való 47,7 százalékos gazdasági hozzájárulása, illetve a rangméret-szabályt alkalmazva a főváros-vízfejűségét összehasonlítjuk a régió többi országának településszerkezetével.
Egy ország településszerkezetének kialakulását sokféle tényező meghatározhatja, például az éghajlati és domborzati adottságok, azonban a magyar települések méretszerkezetét elsősorban a történelmi előzmények alakították. A török hódoltság után létrejöttek az Alföldre most is jellemző szórványtanyák, óriásfalvak és mezővárosok. Ezt követően a reformkor idejében a folyószabályozás volt a legmeghatározóbb tényező a településszerkezet átalakulásában, majd a dualizmus alatt Budapest kiemelkedése. Ebben a korszakban Budapest jelentőségének növekedése részben irányított folyamat volt, hiszen az akkori vezetők Béccsel egyenrangú, versenytárs birodalmi központtá akarták fejleszteni a magyar fővárost. Ennek érdekében például Baross Gábor közlekedésügyi miniszter idejében Budapest-centrikus sugárszerű vasútvonalakat és Budapest-koncentrikus körvasutakat építettek. Közlekedési és kereskedelmi szempontból főváros szerepét az a tény is erősítette, hogy az 1849-ben megépült Széchenyi lánchíd és a korabeli budapesti hidak kivételével 1890-ig nem volt a történelmi Magyarország területén összeköttetés a Dunán. Budapest 1873-ban, Buda, Óbuda és Pest egyesítésével jött létre.
Ezt követően a magyar főváros Közép-Európában példa nélküli fejlődése ment végbe, itt koncentrálódott a kor ipari teljesítményének java, illetve a település pénzügyi, kereskedelmi, tudományos és kulturális központtá vált. Budapest népesség az 1869-es 270 ezerről 1910-re 880 ezerre emelkedett – így akkoriban Európa 8. legnagyobb városa volt – az egymilliós határt pedig 1930-ban lépte át. A dualizmus alatt a főváros körül kialakult az elővárosi gyűrű, amelynek lakossága 1910-ben elérte a 230 ezer főt. A főváros agglomerációjának népességét már ekkor az ingázás jellemezte, a századforduló táján az elővárosi munkavállalók közel fele járt be naponta Budapestre dolgozni. Budapest és a tíz regionális központ (Zágráb, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Szabadka, Szeged, Kolozsvár, Debrecen, Temesvár, Pécs) növekedési üteme és fejlődési dinamizmusa elszakadt, a második legnépesebb város, Szeged lakossága a századfordulón sem érte el a 100 ezer főt. A magyar településszerkezet egyenetlenségét a trianoni békediktátum is fokozta. Bár az Osztrák-Magyar Monarchiában Budapestnek sokkal inkább Bécs volt a versenytársa, mint a tíz régiós centrumváros, ezek elszakadásával a magyar főváros túlsúlya tovább növekedett. Trianonnal bár sok olyan régió elszakadt, ahol a falu és a kisváros volt a meghatározó településforma – 1910-ben a lakosság 76,3 százaléka élt tízezer főnél kisebb lakosságú városban, 1920-ra ez az arány 59,8 százalékra csökkent – azonban számos viszonylag nagy népességű regionális központváros is határon túlra került. A trianoni határ meghúzásával Magyarország tíz regionális központjából hetet elveszített. Az új országhatáron belüli Szeged, Debrecen és Pécs mellé ipari központként csatlakozott Miskolc, Győr és Székesfehérvár. Budapesten 1910-ben az ország lakosságának közel 4,2 százaléka élt, 1920-ban pedig már 11,6 százaléka, így még jobban érvényesült az a probléma, hogy Budapestnek nincsen ellenpólusa. Budapest a mérete miatt a többi városhoz képest vonzóbb a befektetések és a munkaerő számára, így a legtöbb magyar város nem tudott kiszabadulni a középvárosi státusz csapdájából, és nem alakultak ki hazánkban a Nyugat-Európában jellemző, 250 ezer főnél népesebb nagyvárosok.
A második világháború és a rendszerváltás között a mezőgazdasági és ipari termelés központi irányítása befolyásolta a települések szerkezetét. A Rákosi- és Kádár-korszakban a parasztság nagy része városba költözött és ipari munkás lett. Az iparosodással párhuzamosan a falusi életmód visszaszorult, mivel egyes iparágak a méretgazdaságosság miatt nem tudnak bizonyos szintnél kisebb településeken hatékonyan működni. Ilyen ágazat például a nehézipar, így az agrárszektor visszaszorulásával párhuzamosan a falusi lakosság aránya is mérséklődni kezdett. A magyar településhálózat fejlődésében 1950 jelentett újabb szakaszhatárt, amikor Budapesthez csatoltak 23 teljes települést (7 város, 16 nagyközség) és három település egy részét. Így a jelenleg is ismert Nagy-Budapest megszületésével tovább fokozódott az ország vízfejűsége. A második városegyesítést követően az akkor 22 kerületből álló főváros területe a korábbi 207 négyzetkilométernek a duplájára, 525 négyzetkilométerre nőtt. A szocialista érveléssel szemben (miszerint a településegyesítéssel az elővárosi munkásosztályt bevonják a fővárosi vérkeringésbe) racionális érvként szolgált a gazdaságilag összefüggő és egymásra utalt települések összeolvasztása, amely indok már az 1906-ban felmerült egy parlamenti javaslatban. A Budapest dinamikus – a többi várost jelentősen meghaladó – fejlődési dinamizmusa 1950 után sem csillapodott, így a túlnépesedést adminisztratív szabályozással, például letelepedési korlátozással és ipartelepítési tilalommal próbálták fékezni, aminek következtében a belső népvándorlás és az iparosítás az agglomerációs településekbe térült át.
Mára a közel 1700 négyzetkilométeres agglomerációban mintegy 2,5 millió fő él, tehát az ország népességének több mint negyede. A főváros népessége az 1980-as években érte el csúcspontját, majd ezt követően a 2000-es évek második felének kivételével egyre fokozódott a természetes fogyás és a belföldi vándorlás következtében a lakosságszám csökkenése. A tavalyi népszámlálás idején Budapest lakóinak száma 1,682 millió fő volt, ami több mint ötvenezerrel kevesebb a 2011-es adathoz képest. Bár jelenleg is Budapestre érkezik a legtöbb befektetés és az elkövetkező évtizedekben is kétségtelen lesz a központi szerepe, a jelentőségében csökkenés fog mutatkozni. Az autópályák kiépülésével, a települések városiasodásával és a vidéki munkahelyi és gazdasági lehetőségek, illetve az infrastruktúra javulásával a főváros túlsúlya mérséklődni fog.
Az első ábrán hét kiválasztott Közép-Európai ország (Ausztria, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia és Szlovákia) fővárosi népességének teljes országos lakossághoz viszonyított aránya látható, az agglomerációs területekkel együtt és anélkül, 2022-es adatok alapján. Eszerint hazánkban az ország lakosságának a 17,97 százaléka lakik Budapesten (agglomerációval együtt vizsgálva 31,29 százalék), amely a régióban a harmadik legmagasabb arány (agglomerációt is vizsgálva a második).
A második ábrán az Európai Unió 27 tagállami fővárosának és agglomerációjának hozzájárulása látható az adott ország bruttó hazai össztermékéhez. Az összeállításból kihagytuk a kiugró értéknek számító ciprusi, máltai és luxemburgi értékeket. Néhány kivételtől eltekintve (például Németország) Európában országonként a fővárosok lakosságának a legmagasabb az átlagos képzettségi szintje – így a hozzáadott értékük is – ezért nem meglepő, hogy ezen területek gazdasági teljesítménye meghaladja a lakossági arányukat. A kiemelkedő gazdasági súlyt tovább fokozza, hogy a legtöbb országban a legnagyobb város régiójában a legjobb az infrastruktúra, illetve a nemzetközi szállítási lehetőségek elérhetősége. Hazánkban a fővárosban és agglomerációjában termelik meg az ország GDP-jének a 47,7 százalékát, ami Európában a negyedik legmagasabb arány. Írország fővárosának, Dublinnak a kiemelkedő helyezése annak köszönhető, hogy sok uniós piacon tevékenykedő vállalat adóminimalizáció érdekében az adóparadicsomnak számító szigetország fővárosában létesít központot. Megfigyelhető továbbá a jelenség, hogy a balti államokban a fővárosok gazdasági súlya jellemzően domináns, a rangsorban Lettország, Észtország és Litvánia fővárosai rendre az első, második és kilencedik helyen állnak (69%, 63% és 43% értékekkel). Az agglomeráció nélkül Budapest az ország teljesítményének a 38 százalékát adja, ami régiós szinten kiemelkedően magas, hiszen a nagyobb lakossági részesedéssel bíró Bécsben is csupán az osztrák GDP közel negyedét termelik. A magyar főváros területén 1,6 millió munkahely található, és napi szinten mintegy félmillióan ingáznak be, több mint 300 ezren személygépjárművel. Lakosságarányosan fővárosunkban a legmagasabb a vállalkozások száma, ezer főre vetítve Budapesten több mint 100 cég működik.
Számos elmélet szól a hatékonyan működtethető városméret és településszereket meghatározásáról. Az országon belül a települések méretének egészséges eloszlását – tehát ahol nincsen túlságosan kiemelkedő központváros – az úgynevezett rangsor-méret szabállyal kapjuk. A sorrendméret-szabálynak is nevezett módszer alapja, hogy az adott ország n-edik legnagyobb népességű városának a legnépesebb város lakosságszámához viszonyított aránya 1/n. Tehát például a második legnépesebb város lakossága fele akkora mint a legnépesebbé, a harmadiké pedig harmad akkora. A harmadik ábrán a legnépesebb tíz város rangméret-szabály szerinti eloszlását szemléltettük Ausztria, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia és Szlovákia esetében, 2022-es adatok alapján. Az elméleti eloszlást kékkel, a magyar értékek pedig pirossal emeltük ki.
A referenciaértékektől vett eltérések átlagolásával megkapjuk, hogy melyik ország városszerkezete illeszkedik legjobban az elméleti optimumra. Szlovákia esetében a tíz legnépesebb város lakosságarányának mintaértéktől vett átlagos eltérése 7,2 százalék. Ezzel szemben a vizsgált országok közül Magyarországon a legnagyobb a különbség, hazánkban közel 60 százalékkal, lefelé térnek el a városadatok az elméletitől. Magyarországot szorosan követi Lengyelország (57,7%), ahol azonban a második legnagyobb várost leszámítva az összes többi vizsgált település az elméleti értékeknél nagyobb lakosságú. Eszerint hazánkat a főváros központisága, míg Lengyelországot a nagyvárosok túlsúlya jellemzi. A legtöbb országban nem teljesül ez az eloszlás, mivel van egy kiemelkedő lakosságú város, például hazánk mellett az Egyesült Királyságban London, vagy Franciaországban Párizs. Legjobb példa erre Thaiföld, ahol a főváros Bangkok lakossága a második legnagyobb város lakosszámának több mint tizenháromszorosa. Az alábbi ábrán a két legnagyobb város lakosságának aránya látható, 2022-es adatok alapján hét kiválasztott közép-európai ország esetében. Jól látható, hogy a régióban hazánk mellett Ausztriában, Romániában és Horvátországban nem tudott kialakulni a fővárosnak ellenpólusa. A túlzott gazdasági és népességi koncentráció a versenyképesség szempontjából is káros, a lehetőségek szűkítése fokozza az országhatáron történő, fővárosba irányuló népmozgást, ami a legnagyobb városban jelentősen emeli az ingatlanárakat.
A cikk forrásai elérhetőek itt, itt, itt, itt és itt.
Ha tetszett a poszt, kérjük, támogasson minket azzal, hogy kedveli vagy követi az Oeconomus oldalt. Naponta jövünk friss tartalommal.
A Budapesti Corvinus Egyetem gazdaság- és pénzügy-matematikai elemzés szakán végzett közgazdász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatója.
