Jelen cikk új agrár- és élelmiszergazdasági miniszter tervei kapcsán arra irányítja rá a figyelmet, hogy a magyar élelmiszeripar mai strukturális problémáinak jelentős része az 1990-es évek rendszerváltoztatása utáni gazdasági átmenetből ered. A szektor a szocialista tervgazdaság egyik legerősebb iparága volt, de az 1990-es években olyan tulajdonosi, piaci, finanszírozási és intézményi sokkok érték, amelyek hosszú távon meghatározták fejlődési pályáját. Emiatt, a mai problémák — alacsony hozzáadott érték, gyenge integráció, tőkehiány, külföldi láncoktól való függés, technológiai lemaradás — nem egyszerűen „hatékonysági gondok”, hanem a posztszocialista átmenet örökségei. Az alábbi elemzésben a történeti okok mellett a jelenlegi akadályokat, strukturális problémákat is áttekintjük, kitérve azokra a kitörési pontokra, amelyek hosszú távon elősegíthetik az ágazat növekedését és fejlődését. Az elemzés célja annak felvillantása, hogy a struktúrális és mentális fékezőerők miatt egy új, versenyképesebb és nagyobb hozzáadott értéket előállítani képes mezőgazdaság és agrárszektor megvalósítása csak nagyobb időhorizonttal valósulhat meg.
Történeti háttér
A késő szocializmusban Magyarország élelmiszeripara regionálisan viszonylag fejlettnek számított. A modell alapját a nagy állami vállalatok, a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok alkották (Kirsh, et.al., 1986). Jelentős szerepe volt az ágazat működésében a vertikálisan integrált agrár-élelmiszer láncoknak, a KGST országokba irányuló magyar exportnak, valamint a központi ár- és piacszabályozásnak is. Az ágazat erősségeit a stabil nyersanyagellátás, a garantált keleti exportpiacok, a nagyüzemi mérethatékonyság, valamint a fejlett konzerv-, hús- és baromfiipar adta (Raskó, 1999). Mindazonáltal számos gyengeség is felfedezhető volt az előző évszázad magyar élelmiszeriparában: a technológiai lemaradás már ekkor is meghatározónak bizonyult, emellett a gyenge innováció, a mesterséges árak és a politikailag fenntartott piacok bizonyultak a legfőbb negatívumoknak. Globálisan ebben az időszakban a magyar élelmiszeripar semmiképpen nem volt versenyképesnek nevezhető, inkább stabil alapjai jelentették annak előnyét.
A rendszerváltoztatás, valamint a KGST-piacok összeomlása után az addigi stabilnak tűnő exportpiacok eltűntek, vagy fizetésképtelenné váltak. Nehezítette a magyar termékek külpiacokon való értékesítését, hogy sok korábbi partnerország nyugati termékeket vásárolt a magyar áruk helyett. Ennek következményeként a kereslet drámaian visszaesett, üzembezárások, tömeges elbocsátások kezdődtek (Raskó, 1999). A leginkább érintett ágazatok között volt a húsipar, a konzervipar, a cukoripar és a tejipar.
Az 1990-es évek piaci liberalizációs hullámainak következtében fordulópont kezdődött a magyar élelmiszeripar addigi helyzetében is. Az állam gyors bevételszerzést, adósságcsökkentési lehetőséget látott a privatizációban, valamint a dinamikus külföldi tőkeáramlásra törekedett ezáltal (Mihályi, 2010). Az eredmény azonban más lett, mint amit az állami vezetők eredetileg elképzeltek és az ágazaton belüli vállalatok jelentős része külföldi kézbe került. Sok esetben megfigyelhető volt ekkor, hogy nem a hosszú távú fejlesztési koncepció, hanem a piacszerzés vagy a kapacitás-kivonási logika dominált (Ágh, 2008).
Miután a nyugati cégek jelentős tulajdonrészeket szereztek az ágazat vállalataiban, megszerezték a magyar piacot és integrálták a hazai üzemeket saját, európai hálózataikba. Rövid távon úgy tűnt, hogy ezzel sikerül a válságot legyűrni, hiszen technológiát, tőkét és menedzsmentet hozott a külföldi tulajdonos. Hosszú távon azonban sok korábbi magyar márka eltűnt, a stratégiai döntéseket már nem itthon, hanem külföldön hozták meg, továbbá gyengülni kezdett a hazai beszállítói hálózatok lánca (Mihályi, 2010). Megfigyelhető volt az a jelenség is, amikor a külföldi befektető nem fejlesztési céllal vásárolt, hanem az elsődleges prioritás számára a konkurencia-kivonás volt, valamint a piacfoglalás és a kapacitásleépítés (Rodrick, 2008). A legismertebb példa erre a cukoripar leépítése.
A változás az élelmiszeripar mellett a mezőgazdaságra is hasonlóan hatott. A szocialista nagyüzemek felbomlása után megszűnt a korábbi vertikális integráció és szétesett az alapanyag ellátási rendszer (Raskó, 1999). Sok kisebb gazdaság alakult, amelyek azonban tőkeszegények voltak és működésükhöz hiányzott a megfelelő koordináció. Ennek következményeként ingadozóvá vált a termékek minősége, bizonytalanná vált a mennyiség, gyenge szerződéses fegyelem és alacsony hatékonyság jellemezte működésüket (Mihályi, 2000).
A rendszerváltás után a magas kamatok, az instabil pénzügyi rendszer és a gyenge hazai tőkefelhalmozás jellemezte a hazai gazdaságot. A magyar tulajdonú élelmiszeripari cégek nem tudtak elég gyorsan modernizálni, gyakran csak a túlélésre játszottak. A legtöbb vállalat emiatt alulberuházott maradt, elöregedett gépparkokkal működtek tovább. Ez a technológiai lemaradás nagyban befolyásolta a termelési lehetőségeket és a versenyképesség helyzetét is (Rodrick, 2008). Nem javított a helyzeten az 1990-es évektől megjelenő nemzetközi retail szereplők sem. Jelenlétük miatt a hazai feldolgozók gyakran árversenyre kényszerültek, elvesztették piaci erejük jelentős részét.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28971378
A 2004-es EU-s csatlakozás sok mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalkozó számára megoldást jelenthetett volna (Juhász – Mohácsi, 2001). Az integráció létrejöttének következményeként megnyílt az út a magyar termelők számára az EU piacához, modern szabványok jelentek meg az iparban, valamint célzott támogatások révén beruházásokat is meg tudtak valósulni. Mindazontáltal az erősödő verseny, a nyugat-európai termékek jelentős beáramlása, valamint a szigorú szabályozási költségek miatt a pozitív hozadékok eltörpültek (Jámbor – Gorton, 2025; Szigethy-Ambrus, 2025). Számos vállalat nem tudott ezeknek a normáknak megfelelni, modernizációjuk az adott támogatásoktól függött (Fehér, 2002; Szalavetz, 2014).
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28971572
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/28971330
A rendszerváltás és az EU-s csatlakozás előtt sok ismert magyar márka létezett, de az átmenet után jelentős részük eltűnt. A piacot a 2000-es évek elejétől már a nagy multinacionális brandek dominálták, a hazai marketingkapacitás meggyengült (Basokoh, et.al., 2025; AKI, 2006). A magyar cégek sokszor beszállítókként maradtak csak meg, a végtermék és márkatulajdonos a legtöbb esetben külföldi volt (Felkai – Kuti, 2022). Az alacsony hozzáadott értéknek többek között ez az egyik legfontosabb oka. Szintén fontos megemlíteni az állam szerepének változását ezekben az évtizedekben. A rendszerváltoztatás után az állam visszavonult, erős liberalizáció valósult meg, viszont az iparpolitikai koordináció gyenge maradt (Mihályi, 2000). A 2000-es évek első évtizede után az állam ismét aktívabb szerepet kezdett játszani, de gyakran rövid távú, politikailag vezérelt, kiszámíthatatlan módon avatkozott bele a gazdaságba és az iparba. Mindez hatással volt a szabályozási bizonytalanság erősödésére.
Jelenlegi helyzetkép, strukturális problémák
A rendszerváltoztatást követő évek megváltozott piaci lehetőségei, a Magyarországra érkező külföldi befektetők új kihívásokat és egyben lehetőségeket hoztak, és nem minden esetben ágyaztak meg az iparágak fejlődésének, sőt számos esetben inkább a zsugorodást, majd a teljes leépülést segítették elő. A főként élelmiszeripari ágazatokat érintő kedvezőtlen döntések hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar vállalatok mérete és helyzete a régión és Európán belül is jelentősen csökkenjen (Csáki – Jámbor, 2013). Az elmúlt 10-15 év tekintetében az ipart is érintő gazdaságpolitikai döntéseknek köszönhetően egyes szektorok, mint a gépgyártás vagy a gyógyszeripar húzóágazatokká váltak. Mindazonáltal a főként az élelmiszeripar feldolgozóipari ágazatát tekintve az elmúlt évtizedek során jelentős visszaesés tapasztalható. Ugyan Magyarország mezőgazdasági adottságai kedvezőek, az élelmiszerek feldolgozóipari ágazata nem képes teljes mértékben kihasználni az alapanyag-termelés potenciálját. Az ágazati probléma mögött nem egyetlen sokk vagy válság húzódik meg, hanem több, egymásra épülő, főként történeti tényező.
A magyar élelmiszeripar a feldolgozóipar egyik legnagyobb foglalkoztatója. Az elérhető adatok alapján 140 ezer fő körül mozog az élelmiszeriparban dolgozók száma, ami a teljes feldolgozóipari foglalkoztatáson belül az egyik legnagyobb ágazatot jelenti (Borda, et.al., 2022). Az ágazat exportképessége jelentős, 2025-ben 4 557 042 millió forintot ért el a kivitel értéke az élelmiszerek, italok és dohányáru esetében (KSH, 2026). Ez a teljes magyar kivitel 7,7%-át tette ki az előző évben. Mindezen pozitív tényezők mellett azonban számos negatívum is nehezíti a szektor fejlődését, további bővülését. Az alacsony termelékenység mellett a jelentős tőkehiány, a technológiai heterogenitás, továbbá a gyenge innovációs képesség is felfedezhető a szektornál (Bozsik – Róbert, 2021). Ugyan jelen vannak a magyar élelmiszeripari feldolgozó ágazaton belül a modern, exportképes multinacionális vállalatok, de még mindig magas a közepes hatékonysággal dolgozó hazai cégek és az alacsony technológiai szinten működő kisüzemek száma is. Mindezen okok miatt is a termelékenység és a hozzáadott érték tartósan elmarad az EU átlagától. Az alábbiakban az egyes strukturális akadályokat vesszük majd végig.
Az alacsony termelékenység az ágazat egyik legégetőbb problémájának tekinthető. A hazai élelmiszeripar energia- és munkaerőintenzív ágazat, mindazonáltal kevéssé automatizált. A legtöbb üzemben még ma is elavult géppark működik, gyenge a digitalizáció szerepe, alacsony az automatizáltság szintje, korlátozottak az adatvezérelt termelési eszközök (Lengyel – Leydesdorff, 2009). A termelékenység elmaradása az ágazaton belül főként a húsipari, sütőipari, tejipari és konzervipari szektorokban jelentős. Egyes nézetek szerint, a magyar inflációs többlet egyik oka éppen az élelmiszeripar alacsony termelékenységének tudható be (MNB, 2024).
A széttagolt vállalati szerkezetnek köszönhetően az ágazaton belül egyfajta kettészakadás figyelhető meg. Az egyik oldalon a multinacionális nagyvállalatok vannak, amelyek exportképes szereplők és magasabb technológiai szinten dolgoznak. A másik oldalon a kkv-k állnak, amelyek jellemzően tőkeszegények, így a fejlesztések nem, vagy csak lassabban tudnak megvalósulni (Bashokoh, et.al., 2025). Szintén ezen az oldalon találjuk a családi vállalkozásokat, amelyeknél – hasonlóan a kkv-hoz – alacsony a méretgazdaságosság. A széttagoltság miatt a kkv-k és családi vállalkozások alacsony alkupozícióban vannak a multikhoz képest, jelentősen magasabbak a fajlagos költségeik, alacsony a beruházási képességük és nehezebben tudnak csak az exportpiacokra kilépni. A hazai élelmiszeripari szereplők közül csak kevés tudott közepes méretű, stabil „nemzeti bajnok” vállalattá válni.
Az alacsony hozzáadott érték ebben a szektorban is komoly problémát okoz. A Magyarországon előállított exporttermékek jelentős részét ma is a nyersanyagok, félkész termékek, továbbá alacsony feldolgozottságú élelmiszerek teszik ki. A magasabb profitot termelő, funkcionális élelmiszerek, késztermékek, továbbá egészségtudatos termékek és saját brandek aránya korlátozott (NAK, 2016). Emiatt bár sok az alapanyag, kevés annak a feldolgozottsága, valamint gyenge az ilyen típusú márkaépítés.
A gyenge innovációs tevékenység és K+F szintén nehezíti az előrelépést az ágazat számára. Ahogyan már említésre került a szektor innovációs intenzitása alacsony. Kevés a saját fejlesztés, korlátozottak az egyetemek és ipari szereplők közötti kapcsolatok, alacsony a szabadalmi aktivitás, a digitalizáció pedig gyenge lábakon áll (Makai – Rámháp, 2021). A magyar társaságok többsége nem a technológiai innováció segítségével, hanem az árversennyel próbál fennmaradni. Mindez hosszú távon versenyhátrányt okoz a szektor számára.
A munkaerőhiány és humántőke-problémák a legtöbb ipari ágazatban, de az élelmiszeripar esetén krónikus akadályként jelenik meg a szakmunkáshiány, az elidősödő munkaerő és az alacsony bérek. Ez a jelenség a gyenge termelékenységgel együtt, valamint a bérszint alacsony szinten maradásával egyre inkább fokozza az ágazatból való elvándorlást (Szigethy-Ambrus, 2024). A munkaerőhiány főként a műszaki területeken jelentkezik, így az élelmiszeripari gépkezelőknél, a technikusoknál, karbantartóknál, valamint a minőségbiztosítási szakembereknél.
Ahogyan látható az ágazat strukturális problémái jelentősen meghatározzák a teljesítmény mellett a versenyképességet is. Mindezek mellett azonban további ellátási és piaci nehézségek is megfigyelhetőek:
- Gyenge integráció a mezőgazdasággal: annak ellenére, hogy Magyarország egy relatív erős agrártermelő ország, az agrárium és a feldolgozóipar kapcsolata gyenge (Bazsik, 2023). Akadályként merül fel a kiszámíthatatlan anyagminőség, az ingadozó mennyiség, a gyenge termelői kapacitás, a rövid távú szerződések, valamint az alacsony vertikális koordináció is. Mindezek következményeként bizonyos alapanyagok esetén importfüggőség alakult ki, magas a kapacitások kihasználatlansága és az árvolatilitás.
- Kereskedelmi láncok dominanciája: Magyarországon a rendszerváltoztatást követően viszonylag gyorsan és rövid idő alatt jelentek meg a nyugat-európai nagy nemzetközi, retail láncok. Ezek a társaságok jellemzően rendkívül erős alkuerővel rendelkeznek, lenyomják a beszálllítói árakat, hosszú fizetési határidőket alkalmaznak, továbbá magas minőségi és logisztikai elvárásokat támasztanak (Bashokoh, 225). A kisebb magyar feldolgozók ennek hatására gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetekbe, margin-jaik pedig rendkívül alacsonyak.
- Exportfüggőség és piaci sérülékenység: a magyar élelmiszeripar erősen exportorientált, kivitelünk főként az EU piacára koncentrál. Mindez azonban sérülékennyé teszi az ágazatot az energiaár-sokkokkal, a logisztikai zavarokkal, a keresleti visszaeséssel, továbbá a geopolitikai konfliktusokkal szemben (Jámbor – Gorton, 2025).
- Energia és költségproblémák: az elmúlt évek energiakrízisei jól megmutatták, hogy a magyar élelmiszeripar mennyire érzékeny a gázárakra, a villamosenergia költségek emelkedésére, továbbá a hűtési és tárolási költségek növekedésére. A 2022-2023 során kialakult krízis sok magyar vállalat és vállalkozás nyereségét lenullázta, kisebb üzemek esetén elkerülhetetlenné vált azok bezárása, továbbá az addigi beruházási hajlandóságot is jelentősen visszahúzta (Szigethy-Ambrus, 2024).
- Finanszírozási és beruházási problémák: korábbiakban már szót ejtettünk arról, hogy a magyarországi élelmiszeripar tőkeigényes, lassú megtérülésű, emiatt pedig nehezen finanszírozható. A legtöbb vállalat EU-s forrásokra támaszkodik, így beruházásaik inkább támogatásvezéreltek, emiatt pedig nem organikus innovációból fejlődnek (Szalavetz, 2014). A legnagyobb problémát jelenleg az jelenti, hogy a beruházások nem rendszerszintűek, hanem pályázati logika mentén kerülnek megvalósításra.
- Technológiai lemaradás: a magyar élelmiszeripar jelentős része az Ipar 3.0. szintjén működik, miközben a külföldi versenytársak már automatizált, AI-alapú, szenzorvezérelt, robotizált rendszereket alkalmaznak. A lemaradások főként a prediktív karbantartás, az ERP/MES rendszerek, az adatvezérelt termelés, az automatizált minőség-ellenőrzés és logisztikai optimalizáció területén fedezhetőek fel (Török, et.al., 2018).
- Regionális és nemzetközi versenyhátrány: a magyar élelmiszeripart gyakran éri az a vád, hogy drágább, kevésbé hatékony és alacsonyabb munkaértékű mint regionális vagy Európai Uniós társai. Az eredmények azt mutatják, hogy a lengyel, holland, osztrák és német versenytársak ebben a tekintetben kedvezőbb lehetőségeket nyújtanak, mint a magyar vállalatok termékei (Łukiewska, 2019; Lengyel – Leydesdorff, 2009). Lengyelország és a lengyel élelmiszeripari különösen fontos a régiós összevetésben, mivel méretgazdaságosságban, exportintegrációban és modernizációban is jelentős előnyre tett szert a térség államaihoz képest (Csáki – Jámbor, 2013).
Régiós kitekintés – így néznek ki a magyar eredmények a V4 országokkal összevetve
A Visegrádi országok mezőgazdasága és élelmiszeripara alapvetően jelentős eltéréseket mutat, főként az eltérő földrajzi adottságok és múltban gyökerező strukturális problémák miatt is. Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai és eredményei alapján Csehország és Szlovákia teljesítménye kiemelkedik a tagállamok közötti összevetésben. A téma kapcsán írott elemzések szerint Csehország rendelkezik a legmagasabb mezőgazdasági munka-termelékenységgel a négy tagállam közül. Ennek okai összetettek: a nagyobb birtokméret és koncentráltabb gazdaságszerkezet mellett, a magasabb technológiai szint, az alacsonyabb mezőgazdasági foglalkoztatás, továbbá a stabilabb intézményi környezet is jótékonyan járult hozzá az eredményhez (Novak, et.al., 2025). Szlovákia számos hasonlóság fedezhető fel, mint Csehországnál, ami a közös történelmi múltnak is betudható. Szlovákiában a szocialista időszakokból megmaradt a nagyobb birtokstruktúra rendszer, magas a gépesítési arány, valamint hasonlóan a cseh eredményekhez, itt is alacsonyabb az agrárfoglalkoztatás. Mindazonáltal Szlovákia kisebb belső piaccal rendelkezik, gyengébb az élelmiszeripari feldolgozókapacitása, továbbá az alacsonyabb beruházási szint miatt kevésbé erős, mint Csehország (Szőllősi – Erdős, 2023).
Lengyelországot gyakran nem csak a V4, de az EU-n belül is az egyik legnagyobb agrártermelőként tartják számon, ugyanakkor az egy főre jutó termelékenység alacsony. Ennek okaként főleg a széttagolt birtokszerkezet, a magas agrárfoglalkoztatás jelölhető meg. Lengyelországban erősen exportorientált az élelmiszeripar, jelentős a hús-, a tej- és a feldolgozott termékek kivitele. Az élelmiszeripari versenyképesség tehát több területen mutat erősségeket, mint a magyar ágazat vizsgálatakor látható volt (Szőllősi – Erdős, 2023).
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/29007138
A V4-en túltekintve a magyar teljesítmény az EU-s viszonylatban közepesnek, gyakran EU-s átlag alattinak tekinthető. A legnagyobb különbség Nyugat- és Észak-Európához képest nem a termőföld minőségében, hanem a termelékenységben, a hozzáadott értékben, valamint a technológiai színvonalban van. Az EU-n belül a magyar élelmiszer- és mezőgazdasági ipar főbb problémáit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
- a magyar agrárgazdaság jelentős része nyersanyag-orientált, kevésbé márkázott, alacsonyabb profitmarzsú;
- gyengébb a termelékenység hektáronként és dolgozónként is, főként a kertészeti, a tejipari és a magas hozzáadott értékű szektorokban;
- innovációs lemaradás a nyugat-európai országokhoz képest, főként a K+F és az új technológiák adaptációja területén;
- vízgazdálkodási problémák, amelyeket az éghajlatváltozás következményei egyre inkább mélyítenek.
A negatívumok ellenére azonban komoly potenciál rejtőzik a magyar élelmiszeriparban. A kedvező országadottságok a gabona, a hús, az olajos magvak és a zöldség-gyümölcs területén nyilvánulnak meg elsősorban. Megfelelő és célzott fejlesztésekkel az élelmiszeripar hazai hozzáadott értéke magasabb lehet, mint az ipar más, ma húzóágazatként tekintett területeié. Számos lehetőség látszik az olyan prémium termékek és niche piacokon, amelyek ma még kevésbé kihasználtak itthon. Ide sorolható a bio-élelmiszer, a funkcionális élelmiszer, az egészségtudatos termékek, a helyi és prémium márkák, valamint a gourmet áruk exportjának növelése. Az európai ellátási láncok rövidülése szintén előnyt jelenthet az iparág fejlesztésében. A hosszú távú kitörési pontok között elsősorban az ágazat modernizációja, az automatizáció kell, hogy helyet kapjon. Emellett szintén előnyös változásokat indíthat be a magasabb feldolgozottság, az exportképes magyar márkák és a vertikálisan integrált agrár-élelmiszer láncok fejlesztése is.
Összefoglalás, konklúzió
A magyarországi élelmiszeripar a 20. század második felében a gazdaság egyik meghatározó ágazata volt, amely jelentős exportképességgel és erős feldolgozóipari háttérrel rendelkezett. A rendszerváltást követően azonban az ágazat szerkezete jelentősen átalakult, számos nagyüzem megszűnt vagy külföldi tulajdonba került. Napjainkban a magyar élelmiszeripar fontos szerepet tölt be a mezőgazdasági alapanyagok feldolgozásában és a vidéki foglalkoztatásban, ugyanakkor termelékenysége elmarad az EU fejlettebb országaitól. A szektor egyik fő problémája az alacsony feldolgozottsági szint, mivel Magyarország sok esetben nyers mezőgazdasági termékeket exportál magas hozzáadott értékű késztermékek helyett. További kihívást jelent az elavult technológia, a tőkehiány és az innováció lassú terjedése. Az élelmiszeripart egyre erősebben érintik a klímaváltozás következményei, különösen az aszályok és a vízhiány. A nemzetközi verseny fokozódása miatt kiemelt jelentőségűvé vált a hatékonyság növelése, a digitalizáció és a korszerű feldolgozókapacitások fejlesztése. A jövő szempontjából kulcsfontosságú lehet a magasabb hozzáadott értékű termelés, az exportképes magyar márkák erősítése és az agrárinnováció támogatása.
Felhasznált források
AKI (2006): Az élelmiszeripar strukturális átalakulása (1997-2005). Szerk.: Orbánné Nagy Márta. Agrárgazdasági Kutatóintézet, Budapest, 2006. 3. sz. https://www.aki.gov.hu/termek/az-elelmiszeripar-strukturalis-atalakulasa-1997-2005
Ágh Attila (2008): Europeanization through Privatization and Pluralization in Hungary. Journal of Public Policy. 1993;13(1):1-35. https://www.cambridge.org/core/journals/journal-of-public-policy/article/abs/europeanization-through-privatization-and-pluralization-in-hungary/492E0FF3545F4EF87BB2D1ED79744489
Borda Áron József – Dr. Jámbor Attila – Mamuzsics Dóra Edit – Maró Zalán Márk – Dr. Mizik Tamás – Dr. Molnár Endre Mihály – Dr. Nagy Judit – Dr. Török Áron (2022): Foglalkoztatáspolitikai kihívások a magyar mezőgazdaságban és élelmiszeriparban. Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztály, Budapest. https://fejlodesgazdasagtan.hu/2022/11/21/foglalkoztataspolitikai-kihivasok-a-magyar-mezogazdasagban-es-elelmiszeriparban
Bashokoh, Mahdi Imani – Gergely, Tóth – Omeralfaroug, Ali (2025): Corporate Concentration and Market Dynamics in Hungary’s Food Manufacturing Industry Between 1993 and 2022. Economies, 2025, 13 (5), 136. https://www.mdpi.com/2227-7099/13/5/136
Bazsik István (2023): Vertikális integráció mint a folyamatos technológiai innováció záloga. Gazdálkodás, 67 (1). pp. 62-79. https://real.mtak.hu/161494
Bozsik Norbert – Magda Róbert (2021): A magyar élelmiszerek versenypozíciójának alakulása az Európai Unió piacán = Development of Competitive Position of the Hungarian Agri-Food Products on the Market of the European Union. Külügyi Szemle, 20 (2). pp. 177-202. https://real.mtak.hu/129395
Csáki Csaba – Jámbor Attila (2013): The impacts of EU accession on the agriculture of the Visegrad Countries. Society and Economy, 35 (3): 343-364. https://www.researchgate.net/publication/270531555_The_impacts_of_EU_accession_on_the_agriculture_of_the_Visegrad_Countries
Fehér István (2002): Meeting EU standards in Eastern Europe: the case of the Hungarian agri-food sector. Food Control, Vol. 13., Issue, 2. pp.93-96. https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0956713501000925
Felkai Beáta Olga – Kuti Beatrix Adrienn (2022): Situation and development trends of the food industryhelyzete és fejlesztési irányai. Élelmiszervizsgálati Közlemények, 68. évf., 4 (2022). https://eviko.szte.hu/index.php/eviko/article/view/39
Juhász Pál – Mohácsi Kálmán (2001): Az EU csatlakozás hatása a hazai élelmiszeriparra. Közgazdasági Szemle, Vol. 05., pp.442-456. https://ideas.repec.org/a/ksa/szemle/388.html
KSH (2026): A külkereskedelmi termékforgalom értéke és értékindexei országcsoportok és árufőcsoportok szerint. https://www.ksh.hu/stadat_files/kkr/hu/kkr0016.html
KSH (2026): Az ipari termelés volumenindexei alágak szerint [az előző év = 100,0%]. https://www.ksh.hu/stadat_files/ipa/hu/ipa0005.html
Katarzyna Łukiewska (2019): Barriers to the innovation of the food industry in the European Union member countries. Management and Administration Journal, 49(122), 23-33. https://czasopisma.uph.edu.pl/znadministracja/article/view/1508
Lengyel Balázs – Loet Leydesdorff (2009): Regional innovation systems in Hungary: The failing synergy at the national level. Regional Studies, 45(5). pp.677-693. https://www.researchgate.net/publication/45890432_Regional_Innovation_Systems_in_Hungary_The_Failing_Synergy_at_the_National_Level
Makai Attila Lajos – Rámháp Szabolcs (2021): The Changing Role of Entrepreneurial Universities in the Altering Innovation Policy: Opportunities Arising from the Paradigm Change in Light of the Experience of Széchenyi István University. Polgári Szemle, 16, pp. 297-313. https://arxiv.org/abs/2112.11499
MNB (2024): Két pozíciót romlott hazánk versenyképessége. https://www.mnb.hu/sajtoszoba/sajtokozlemenyek/2024-evi-sajtokozlemenyek/ket-poziciot-romlott-hazank-versenykepessege
Mihályi Péter (2010): A magyar privatizáció enciklopédiája. 1. és 2. kötet. Pannon Egyetemi Kiadó, MTA Közgazdaságtudományi Intézet. https://www.researchgate.net/publication/326031075_A_magyar_privatizacio_enciklopediaja
Mihályi Péter (2000): Corporate Governance during and after Privatization: the Lessons from Hungary. In: Privatization, Corporate Governance and the Emergence of Markets. Ed.: Rosenbaum, E.F. – Bönker, F. – Wagener, H.J. Houndmills, Macmillan Press Ltd., Chapter 9. pp.139-155. https://www.researchgate.net/publication/304641137_Corporate_Governance_during_and_after_Privatization_the_Lessons_from_Hungary
Nowak, Anna – Gradziuk, Piotr – Jarosz-Angowska, Aneta (2025): Comparative analysis of the Competitiveness of Agriculture and Agri-food Trade in Visegrad Group Countries under the European Union Frameworks. 77Wieś i Rolnictwo 2(207)/2025Wieś i Rolnictwo 2(207)/2025 77. https://www.researchgate.net/publication/397688702_Comparative_Analysis_of_the_Competitiveness_of_Agriculture_and_Agri-food_Trade_in_Visegrad_Group_Countries_under_the_European_Union_Frameworks
Dr. Raskó György (1999): Az élelmiszeripar privatizációja Magyarországon. GJW-Consultatio Ckonzorcium kiadó, Budapest.
Roderick Martin (2008): Post-socialist segmented capitalism: The case of Hungary. Developing business systems theory. Human Relations, Vol.61. Issue, 1. https://journals.sagepub.com/toc/huma/61/1
Török Áron – Tóth József – Balogh Máté Jeremiás (2019): Push or Pull? The nature of innovation process in the Hungarian food SMEs. Journal of Innovation & Knowledge, Vol. 4., Issue, 4. pp.234-239. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2444569X18300350
Szalavetz Andrea (2014): Innovation in Hungary – The Impact of EU Accession and Integration into Global Value Chains. International Journal of Managament and Economics. Vol. 42., Issue, 1. pp.40-59. https://www.researchgate.net/publication/286438603_Innovation_in_Hungary_-_The_Impact_of_EU_Accession_and_Integration_into_Global_Value_Chains
Szigethy-Ambrus Nikoletta (2024): A 10 legfontosabb hazai iparág története. Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány, Budapest. 007.Oeconomus_TOP10_iparag_HU_online_oldalpar.pdf
Szőllősi László – Erdős Adél Dorottya (2023): Income and Asset Situation of Companies Producing Arable Corps in the Visegrad Countries. Agriculture, 2023, 13(8), 1589. https://www.mdpi.com/2077-0472/13/8/1589
Szigethy-Ambrus Nikoletta, nemzetközi kapcsolatok elemző. Mestertanulmányait a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karán folytatta. Kutatásokat folytat az orosz-ukrán konfliktus, a külkereskedelmet érintő és gazdaságtörténeti témakörökben is. Jelenleg az ELTE BTK PhD hallgatója, kutatási területe a Magyarországra áramló külföldi tőke szerepe az ország iparosodásában a XIX-XX. század során.
