Az újraegyesült Németország történetében még sosem volt olyan erős a politikai megosztottság és a társadalmi frusztráció, mint jelenleg. Ennek fő forrása – a bevándorláspolitika felgyűlt kudarcai mellett – a csúcsra járatott német zöldátállás. Szinte már nem is lehetne nagyobb a szakadék a lámpa koalíció és kritikusainak helyzetértékelése között. Robert Habeck, a Zöldek gazdasági minisztere és a nagy nemzetgazdasági átalakítás kulcsfigurája szerint a nehézségek ellenére minden a terv szerint halad előre: a gázválságot mostanra legyőzték, az energiaárak zuhannak, nő a megújuló energiatermelés, a német gazdaság transzformációja gyorsul és az ország a globális zöldátállás éllovasa lesz. A kritikusok szerint éppen ennek ellenkezője történik: a piaci logikát semmibe vevő, a csak a mesterséges, extrém politikai határidők betartásával törődő és irracionálisan atomenergia-ellenes gazdaságpolitika miatt Németország elveszíti exportra termelő iparát, melynek gazdagságát és nagyvonalú szociális hálójának teherbírását köszönheti. Mondhatni, nem éllovas, hanem fejetlen lovas lesz: elrettentő példa más országok számára, hogyan milyen a zöldátállás hibás stratégiája. Európa jövőjének kulcskérdése: melyik félnek van igaza?
„Megváltoztattuk Németországot.” Jelentette ki Robert Habeck egy forradalmár tábornok büszkeségével a Zöldek nemrég Karlsruhéban tartott kongresszusán, hogy utána a kitartás és a megoldások keresésének fontosságára figyelmeztesse hallgatóságát a halmozódó nehézségek közepette. Maga a német zöldátállás is egyre inkább a lámpa koalícióval, és azon belül is a zöldekkel forr össze a köztudatban: az igazság azonban természetesen az, hogy a jelenlegi politikai szövetség, aminek a német Zöldek a meghatározó ideológiai ereje, mindössze két éve kormányoz. Az Energiewende (energiafordulat) és a német zöldátállás terve – a tudatosság különböző szintjein – a teljes német politikai elit legfontosabb célkitűzése legkésőbb a 2010-es évek óta. A zöldátállás céljait, kötelező határidőit szövetségi törvényi és de facto alkotmányi bebetonozását is még a CDU-SPD-koalíció kezdte meg, ahogy az atomerőművek leállítása is még Angela Merkel döntése volt: az akkori német kormányzópártok igyekeztek elébe menni a Zöldek követeléseinek és kifogni a szelet az egyre népszerűbb párt vitorlájából. (Merkel megfogalmazásában: „aszimmetrikus demobilizáció.”) A Zöldek két éve tartó vezetése tehát valójában annyiban hozott változást, hogy a korábban meghatározott átalakulás határidőit még agresszívebben lerövidítették, és gyors tempóban, szinte futószalagon elkezdték a szükséges szabályozások, tiltások és állami programok bevezetését. Másképpen: elkezdték valóban végrehajtani a korábban kényelmes, mivel áldozat- és kockázatmentes, csak jövőidőben létező zöldátállást.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16559346/
Ennek fényében érdemes röviden áttekintenünk, hogy tulajdonképpen miből is áll az a zöldátállási terv, aminek végrehajtásán a német állam teljes erődobással, minden más feszítő problémát (társadalom idősödése, védelmi képességek szűk keresztmetszetei, digitális technológiákban való lemaradás, migráció) hátra sorolva dolgozik?
- Az atomenergia drasztikus sebességű kivezetése után a szénenergia lehető leggyorsabb, végül pedig a gáz- és olaj, azaz az összes fosszilis energiahordozó kiszorítása a német energiafelhasználásból. Ez a folyamat a megadott határidők szerint: 2030-ra 80%-ra emelkedik a megújuló energiatermelés aránya az energiamixben. Az energiahatékonyság eddigre 30%-kal nő, a károsanyag-kibocsátás 65%-kal csökken 1990-hez képest. 2030 és 2038 között teljes leválás a szénenergiáról, 2035-től pedig tilos a nem elektromos autók eladása. 2045-től a teljes klímasemlegesség elérése és egyben kiszállás a gázenergiából is.
- Ennek megfelelően a német fűtési, közlekedési, és termelési infrastruktúra minden részletre kiterjedően elektromos alapúvá átépítése: a most többségben lévő gáz- és olajalapú fűtés teljes lecserélése hőszivattyúkra és más elektromos alapú, illetve geotermikus rendszerekre. Az elektromos autókkal és zöld tömegközlekedési járművekkel kiváltani, majd betiltani a fosszilis járműveket. Az ipari termelésben egyre szigorodó szabályozással és a szén-dioxid kvóták árának emelésével elérni, hogy a vállalatok átálljanak a zöld energia és nyersanyag felhasználására. (Például az acélgyártásban a gáz és szén alapú kohászat helyett zöld körforgásos kohászat. Kizárólag zöld üzemanyagokra áttérés a repülésben.)
- Az így nyilvánvalóan drasztikusan megugró áramfogyasztás fedezéséhez – hiszen az energiaforrások közül mindenhol kiesik a ma még domináns gáz, szén és olaj, a járműveket meghajtó üzemanyagokat is bele értve – a megújuló energiatermelés exponenciálisan gyorsuló ütemű kiépítése. Átmeneti „híd” megoldásként, amíg nem épül fel elegendő megújuló áramtermelési kapacitás, 50 (!) új gázerőmű felépítése. Ezek feladata egyben a megújuló energia kiegyensúlyozása is (sötét és szélcsendes időszakok, amikor a megújuló áramtermelés minimális).
- A mindezek által megtermelt elektromos energia tárolhatósága érdekében a ma még kezdetleges hidrogénenergia ipar és új energiatárolási infrastruktúra (ipari méretű Tesla akkumulátor központok, szivattyús víztározók) országos felépítése. A rendelkezésre álló elektromos energia optimalizált és intelligens elosztása érdekében okos és digitális rendszerek bevezetése a háztartások és a régiók szintjén, majd ezek integrálása.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16548311/
Ahogy az első pillantásra látható, a felsorolt célok önmagukban teljesen racionálisak: a ma létező technológia mellett, és különösen számításba véve a technológiai fejlődés ütemét, egyáltalán nem megvalósíthatatlanok. De az összes felsorolt célt egyszerre elérni? Mindezt nem egyetlen város, hanem egy 83 milliós ipari ország léptékében, ráadásul rendkívül rövid alatt? 2030-ig szűk hat év, 2035-ig összesen 11 év van hátra. Egyetlen komolyabb méretű új ipari beruházás megvalósítási ideje önmagában 5-7 év. (És akkor a szükséges erőforrások és a gazdaságosság kérdéseit nem említettük, ezekről majd később).
Jóhiszemű megfogalmazásban: a német kormánykoalíció terve nagyon bátor és ambiciózus. Rosszhiszemű megfogalmazásban: demokratikus és jóléti piacgazdaságot működtető ország ilyen horderejű és intenzitású átalakítást, amihez elengedhetetlen a mindent irányító és kényszert alkalmazó gazdaságpolitika, még sosem próbált meg végrehajtani. Nem véletlen, hogy a Zöldek vezetői is szívesen használják az új modellre az „öko-szociális piacgazdaság” kifejezést. Magyarul: a piac szerepe mostantól nem elsődleges. Vizsgáljuk meg a terv megvalósíthatóságát konkrétan! A kérdéseket három csoportra oszthatjuk: 1. Elméleti-koncepcionális kérdések, azaz jó ötlet-e ez a terv? 2. A végrehajtás kérdései. 3. A stratégiai következmények kérdései.
Elméleti-koncepcionális kérdések
A klímapolitika és a zöldátállás célja és értelme a szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkentése a klíma védelmében. Itt azonban rögtön felmerül egy alapprobléma: az egyes országoknak nincs légköre, a Földnek van. A német szén-dioxid-kibocsátás most sem éri el a világ kibocsátásának 2%-át. Kína kibocsátása 30% felett van és emelkedik, a gyorsan növekedő India hamarosan eléri a 10%-ot. Egy adott évi kínai és indiai növekedés és szénfelhasználás mértéke tehát nagyobb hatással van a világ szén-dioxid-kibocsátására és így a Föld klímájára, mint a teljes tervezett német zöldátállás 2045-ig. Ráadásul a kínai ipar, az Európai Bizottság 2022-es becslése szerint, átlagosan több mint háromszor több károsanyagot bocsát ki, mint a szigorúan szabályozott német. Azaz, a zöldátállás miatt az EU-ból Kínába áttelepülő termelés és munkahelyek (gondoljunk a német vegyipari óriás, a BASF áttelepülésére), még növelik is a világ károsanyag-kibocsátását! Érintőlegesen itt érdemes megemlíteni két másik problematikát is: mi történik, ha a fejlődő országok egyszerűen felvásárolják és maguk égetik el az EU által nem elfogyasztott, de a termelők által a bevétel érdekében továbbra is kitermelt fosszilis nyersanyagokat? (A Párizsi Klímamegállapodásban részt vevő 191 országból mindössze 61 vállalt számszerűsíthető kibocsátás csökkenést, nincs köztük sem Kína, sem India. Kína átlagosan 10 naponta épít új szénerőművet, és több CO2-t bocsát ki, mint az összes többi OECD ország együttvéve. A tény az, hogy a világ 2021-es szén-dioxid-kibocsátásából mindössze 35%-ot bocsátanak ki azok az országok, akik tényleges csökkentik, és nem növelik kibocsátásukat.) Illetve mekkora lesz valójában a szén-dioxid nyereség, ha az elektromos autók és akkumulátoraik rendkívül környezetterhelő gyártásában Kína, és nem Németország lesz domináns? (Ne feledjük, az átlagos elektromos autó az első 225 ezer kilométer megtételéig klímaszennyezőbb, mint egy dízeles autó!)
A szén-dioxid-kibocsátás csökkenése Németországban tehát valójában irreleváns a globális klíma szempontjából, sőt lényegében az egész EU zöldátállása is: a valóban döntő kérdés klímaszempontból, hogy Kína és a legnagyobb népességű fejlődő országok milyen energiamixet alakítanak ki a következő évtizedekben. Márpedig a jelek szerint számukra a gyors növekedéshez minden mennyiségben szükség van minden típusú energiára (szén, gáz, olaj, és persze dinamikusan építenek ki megújuló és nukleáris kapacitásokat is.) A legjobb esetben, egy sikeres német zöldátállás mintául szolgálna ezeknek az államoknak, hogy megéri a drága zöld energia előtérbe hozása.
A végrehajtás kérdései
Az áram ára
Először is fontos tisztán látnunk az áramtermelés és az áramfogyasztás árának kérdésében az egymásnak ellentmondó médianarratívák okozta zavaros képben. („A rekord megújuló áramtermelés miatt negatívba zuhant a tőzsdei áramár”, miközben „a német áramárak a háború miatt a négyszeresére emelkedtek”). A német elektromos áram átlagos előállítási ára már 2022, azaz a háború kitörése előtt megnégyszereződött. (Ennek tehát az orosz gázhoz még nincs semmi köze!) Ennek oka kizárólag a gazdaságpolitikai beavatkozás: egyrészt megkezdődött a szén- és atomerőművek bezárása, másrészt az Európai Bizottság rosszul ütemezte a CO2-certifikátok árának megemelését: a Covid-lezárások utáni váratlanul gyors gazdasági visszapattanás miatt drasztikusan, 400%-ára emelkedtek azok kereskedési ára. (Ez egyébként a nem szándékolt következmények egyik valós gazdasági példája.) Ne feledjük, a – fosszilis úton előállított áram – árába a környezetvédelmi adók mellett begyűrűzik a termelés költségére rakódó CO2-certifikátok ára is. Így például az a német szénerőmű, ami normálisan 3-6 eurócentért tudna eladni 1 KWh-t, a CO2 árának 2021-es meredek emelkedése után már csak 12 eurócentnél drágábban tudta azt értékesíteni. Itt fontos megjegyezni, hogy az átlagos német gázerőmű az áram árára rakódó adók, illetékek és certifikát költség nélkül 6-8 eurócentért termel meg, az atomerőművek pedig 2-4 eurócentért állítottak elő 1 KWh-t. Csak ennek tükrében érdemes nézni a fogyasztási árak alakulását:
az átlagos német háztartás 2012-ben még 25 centért, 2023-ban viszont, lassan normalizálódó tőzsdei áramárak mellett is 43 centért vásárolt meg 1 KWh-t. Ugyanennyi áramért a működő atomerőművek országában egy francia háztartás 27 centet fizetett. (A különbség majdnem kétszeres!) Ebből rögtön látható először is az olcsó atomenergiáról való leválás áramköltségre gyakorolt negatív hatása, másodsorban pedig az, hogy az európai fogyasztók már most is mennyire felfelé torzított áron kapnak energiát. Persze elvileg mondhatjuk, hogy a magasabb ár a klímabarátabb energia ára, de ahogy a látni fogjuk, ez nem ilyen egyszerű.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16547222/
A háború után kitörő energiapiaci válság még tovább, irreális magasságokba emelte az európai áramárakat: mivel az elektromos áram minimális árát a gáz ára határozza meg („merit order” elv az árképzésben, azaz a drágán termelő gázerőművek árához alkalmazkodik az árampiac), a gázpiacon viszont kitört a pánik Európa ellátásával kapcsolatban, az árampiacokon is felrobbantak az árak. Ez a pánik 2023-ban fokozatosan elmúlt, így a gáz árát követve az áramárak is csökkenésnek indultak – de szinte mindenhol máshol jobban csökkentek, mint Németországban. Ennek oka, hogy Németország, mely az atomerőművek korszakában nettó áramexportőr volt (2013-ban például majdnem kétszer annyit exportált, mint importált), mostanra importra szorul. Amikor erős a napsütés vagy a szél, az európai megújuló energiatermelés valóban rekordokat döntöget. Emiatt viszont az áramárak beesnek az európai áramtőzsdéken, és a termelőknek (állami támogatások nélkül) veszteséges áron kell eladniuk a fölöslegüket. Amikor viszont az időjárás kedvezőtlen (az év nagyobbik részében, és különösen télen), a német energiavállalatok egyrészt felpörgetik a fosszilis erőművek termelését, arányaiban jobban szennyezve a légkört, mint máshol Nyugat-Európában, másrészt drágán külföldről veszik meg a hiányzó áramot, hiszen máshol is éppen hiány van megújuló áramtermelésből, de nincs hiány például francia vagy cseh atomenergiából, északi vízenergiából, lengyel szénenergiából.
A jó hír, hogy kétségtelenül, az olcsó kínai technológiának köszönhetően napenergiát nagyon olcsón lehet előállítani kedvező időjárás esetén, mondhatni, a kapacitások kiépítése után a tárolás az egyetlen megoldandó probléma. A szélenergia ára viszont például egy sokkal nehezebb kérdés: a szélturbinák építését megszámolhatatlan sokféle állami és EU támogatással könnyítették meg, és most adófizetők pénzéből tartják életben a bajba jutott szélenergetikai vállalatokat. Valójában mostanra nem tudhatjuk, mennyibe kerül a szélenergia. (De biztosan sokkal többe, mint a fosszilis és az atomenergia, főleg a környezetvédelmi adókkal és a CO2-certifikát árakkal korrigálva.) A zöldenergia árának további vetülete, amiről nem szokás beszélni: a rendkívül ütemben zajló zöld infrastruktúra fejlesztések (telepítési támogatások, átvételi ár szubvenciók, vezeték- és elosztórendszerek) nem ingyen vannak, ezeket az államok időben előre haladva egyre nagyobb mértékben visszaépítik az áram árába (hálózati díjak, adók, illetékek formájában). A szén-dioxid-certifikátok ára is tervszerűen emelkedik, hiszen épp az a cél, hogy idővel elviselhetetlenül drágává tegye a fosszilis energiatermelést, és alkalmazkodásra kényszerítse a vállalatokat. A zöldenergiára való áttérés tehát mindenképpen az áramárak trendszerű emelkedésével jár együtt, még ha ezt mérsékli is az időszakosan valóban olcsó megújuló áramtermelés gyors növekedése vagy a nemzetközi helyzettől függően éppen alacsony tőzsdei gázár.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy a Németországban megvásárolt áram ára az egyik legdrágább az EU-ban, és a EU-ban vásárolt áram az egyik legdrágább a világon. 2023 első felében az EU-ban a tőzsdei referencia áramár átlaga megawattonként 100 euró volt: 75 euró Japánban, 60 euró Indiában, 40 euró az Egyesült Államokban és 30 euró Kínában. Márpedig az utóbb felsorolt államok mind az EU, és azon belül is Németország, fő ipari versenytársai.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16558407/
Az infrastruktúra
Mindenképpen jó hír, hogy rácáfolva minden szkepticizmusra, valóban nagyon gyors ütemben emelkedik a német megújuló energiatermelés, hála a feszített tempójú kapacitás kiépítésnek. 2023-ban például 12%-kal emelkedett a megújuló energiatermelés volumene, és a megújuló energiatermelés aránya meghaladta az 50%-ot. (2021-ben még csak 41% volt arányuk. Igaz, ebben segített az is, hogy az ipari termelés zuhanása miatt jelentősen csökkent a német gazdaság abszolút áramfogyasztása.) Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami a megújuló energiatermelés arányát illeti, a lámpa koalíció céljai idővel elérhetőek. (Bár cinikusan hozzátehetnénk, hogy matematikailag már csak azért is, mert minden alkalommal, amikor építünk egy napelemparkot és bezáratunk egy szénerőművet, hirtelen megugrik a zöldenergia aránya az energiamixben.)
Ám itt is kirajzolódnak a – szocialista tervgazdálkodásból ismerős – az állami irányítással és erőltetett fejlesztéssel járó problémák: a német nagy teljesítményű vezetékrendszer kiépítése közel sem tudja tartani a lépést a megújuló áramtermelés növekedésével – a hiányzó 15 000 kilométer új vezetékrendszer építése nagyon lassan halad. Ennek realitásokat nélkülöző következménye például, hogy kedvező, szélviharos időben az északnémet szélturbinák áramtermelését Németország nem tudja a déli, például bajor ipari üzemekhez eljuttatni – ilyenkor a nem átirányítható áramtermelés elvész, miközben a szélturbinák üzemeltetői megkapják az áram ellenértékét előre garantált áron. (És persze világszerte megírja a sajtó, hogy rekord áramtermelést értek el a német szélturbinák.) Idővel és a szükséges mintegy 50 milliárd euró befektetésével persze Németország venni fogja ezt az akadályt, de vajon mikorra készül el vele? Hasonlóan akadozik, fizikailag sehogyan sem áll, a deklarált 50 új gázerőmű és a hidrogénipar felépítése is. Mivel már régen nem piaci alapon meghozható döntésekről van szó, – a hidrogénenergia például négyszer drágább, mint a hagyományos versenytársai – hanem a német állam támogatásán múlik a nyereségesség, a magántőke nem hajlandó ezekbe a projektekbe beszállni. Pontosabban: a piaci szereplők kivárják, amíg explicit és nagyvonalú állami garanciákat kapnak, ami egyrészt önmagában évekig tart, másrészt a német államnak ezek megadására jelenleg nincsenek meg az erőforrásai. Az elkölthető állami erőforrások hiánya és az emiatt elkerülhetetlen költségvetési megszigorítások spirálja egyébként nem a zöldek hibája. A német alkotmány tiltja az eladósodást, a költségvetésnek néhány kivételes esettől eltekintve érdemi hiány nélkül kell zárnia. Nyilván a következő lépés majd ennek eltörlése lesz, és megindulhat az adósságból finanszírozott infrastruktúra átállítás.
Szinte ugyanezt a tünetegyüttest láthatjuk megjelenni a fűtési- és energiatárolási infrastruktúra átalakítás területén is:
A hőszivattyúk alkalmazása önmagában valóban nagyszerű és racionális megoldás. Tömegesen és rövid határidővel az épületek nagy részét utasításra átalakítani, ez viszont egy egészen másik kérdés. Nemcsak, hogy több millió épületről van szó, és az átépítés költsége 130 (az állami becslés) és 600 milliárd euró (a független becslések) közé esik. De még siker esetén is a német szén-dioxid kibocsátás összességében mindössze 1,4%-kal esne, mivel télen a hőszivattyúk miatt megnövekedett áramfogyasztást atomenergia híján mi másból, mint fosszilis energiából lehetne fedezni. (A Lámpakoalíció az első felháborodás után el is halasztotta a kötelező hőszivattyú bevezetési határidejét.)
Ugyanezzel a valósággal szembesülünk az energiatárolással kapcsolatban is: az exponenciálisan növekedő megújuló energia termelésnek csak akkor van értelme, ha az éppen fölöslegesen sok energia eltárolható sötét és szélcsendes időszakokra. Erre vannak is már régi (víz szivattyús elvű) és új (például Tesla Megapack) technológiai megoldások, melyekkel helyi igényeket helyi léptékekben jól ki lehet szolgálni, bár drágán. (Mennyire drágán? A 2024-ben Magyarországon felépítendő 100 MWh tárolókapacitás, melyet a sajtó egy része „új korszakként” ünnepel, 33 milliárd forintba kerül. Azt azonban nem említik, hogy a magyar áramfogyasztás egy erősebb hónapban 4 millió MWh, és ez is trend szerűen növekszik. A léptékek tehát alig összehasonlíthatóak.) A technológia fejlődésével és az árak csökkenésével természetesen gyors fejlődés várható az energiatárolók piacán. Na de milyen gyorsnak kell lennie ennek a fejlődésnek, hogy Németország méretben határidőre beszerezhetőek legyenek ezek a tárolók? A német áramfogyasztás 2023-ban 460 millió MWh volt, és ez még egyáltalán nem tartalmazza, hogy a terv szerint a teljes német autózás néhány év múlva benzin és dízel helyett elektromos alapúvá válik. (A hőszivattyúk, a robotizáció, a negyedik generációs ipari létesítmények és az adatközpontok majdani áramigényét meg sem említve. A német kormány – nyilvánvalóan kincstári optimista – becslése szerint 2045-re, tehát a zöldátállásra a német áramfogyasztás 1 milliárd MWh lesz.) Jelenleg a német energiatárolók maximális teljesítménye mindössze 10 ezer MWh. A víztározó alapú tárolás sokkal költséghatékonyabb, de megfelelő domborzat, minimum több milliárd euró és 5-8 év szükséges egyetlen új víztározó felépítéséhez. (Nem is beszélve a környezeti károkról és az érintett lakosok és zöld szervezetek ellenállásáról, lásd Bős-Nagymaros szomorú esete.) A német terv makroszinten tehát itt is jóval túlmutat a most még reális lehetőségeken.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16548460/
A stratégiai következmények kérdései
A német zöldátállás végrehajtásával kapcsolatban a legnagyobb, és valójában nem túl nagy veszély, hogy a zöldátállás egyes részei jócskán kicsúsznak a megadott határidőkből és költségkeretekből. (Kérdésként merülhet fel, hogy mi történik akkor, ha 2030 helyett csak 2035-ben teljesül egy célkitűzés.)
Ez azonban nem mondható el a stratégiai következményekre, amiket a német zöldátállás magával hoz. Ezek közül az egyik legfontosabb a globális versenyképesség, és ezáltal a német gazdaság jövőjének kérdése. Mint láttuk, a felgyorsított zöldátállás folyamata magával hozza az energia árának – a versenytársakhoz képest drasztikus – növekedését. A világszerte irigyelt német GDP átlagosan csaknem 50%-át az export állítja elő. Ennek az exportnak több mint fele pedig az autóipar, a gépipar, a vegyipar és más energiaintenzív ágazatok export teljesítményéből adódik. Az emelkedő energiaköltségek (amiket súlyosbít az olcsó orosz nyersanyagokról való leválás) miatt a német energiaintenzív ipar teljesítménye 20%-kal zsugorodott, annak ellenére, hogy Németország a háború kitörése óta 356 milliárd eurót (!) fordított az energiaárak támogatására. (Hogy ezt perspektívába helyezzük: a teljes EU 672 milliárdot költött erre, Franciaország „mindössze” 161 milliárd eurót. Másképpen megfogalmazva: az EU energiaár szubvenciókra majdnem akkora összeget fordított, mint az éves amerikai védelmi költségvetés.) Mondhatni, a fosszilis energiahordozók büntetése eddig nem a vállalatok, hanem a kormányok alkalmazkodását váltotta ki, támogatások formájában.
Nyilvánvalóan, ha a háborús recesszió, a nemzetközi kereskedelem zavarai enyhülnek, a német ipar teljesítménye is némileg javulni fog. Ám az abszolút és relatív trend is egyértelmű: a mai Németország, az energiaáraival és folyamatosan interveniáló, bizonytalan szabályozói környezetével nem kedvező helyszín a nehézipar számára:
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16559781/
Itt nem csak az fenyeget, hogy a német ipar részesedése a világ ellátásában lecsökken. (Gondoljunk bele, az alumíniumiparban a költségek 70%-a az energia!) A versenyképességet romboló zöldátállás időben egybe esik a kínai és amerikai versenytársak egyre nyomasztóbb fölényével, legyen szó elektromos autókról (BYD, Tesla), negyedik generációs ipari és telekommunikációs infrastruktúráról (Huawei), mesterséges intelligencia fejlesztőkről (Google, Microsoft, Baidu, Tencent) vagy éppen magukról a zöldátálláshoz szükséges ritkafémek kitermeléséről és a zöld technológiákról. Mindez az EU-t már most is a verseny kizárása és a protekcionista elszigetelődés irányába tolja el: ennek korai példáját láthatjuk a most bevezetésre kerülő karbonvám rendszerben (CBAM), melynek célja az EU-n kívüli klímaszennyező ipari termékek kedvezőbb árának ellensúlyozása. Reméljük, a rendszer jobban fog működni, mint az Oroszország ellen bevezetett szankciók: és hosszútávon nem egy párhuzamos, zöld és nem zöld világpiacot hoz majd létre – ahol az utóbbiból az EU teljesen kiszorul. Mert akkor nincs jelentősége, hogy Németország nagy áldozatok árán világelsőként hajtotta-e végre a zöldátállást.
Végül, a másik stratégiai probléma az erőltetett tempójú zöldátállás politikai dimenziója. Ahogy az elemzés elején láttuk, a hagyományos német pártrendszer gyakorlatilag a teljes politikai tőkéjét a zöldátállás sikerébe fektette.
Ennek pozitív vetülete, hogy a német politikai elit szinte egységesen, és kitartóan dolgozik a zöldátálláson – és hajlandó súlyos pénzügyi és politikai kockázatokat vállalni ennek érdekében. Viták legfeljebb a végrehajtás módjában vannak.
A negatív következmény viszont az ezzel járó teljes politikai rugalmatlanság, doktriner merevség. Például azt gondolnánk, hogy a csaknem száz év után első ízben kitörő nagy európai háború, a nyomában feltörő energiapiaci káosz és az orosz gázról való radikális sebességű leválás az atomerőművek leállításának elhalasztását hozná magával egy felelősen gondolkodó kormány részéről. Ennek azonban éppen ellenkezője történt: noha éppen kiderült, hogy a háború miatt irreális a szénenergia előrehozott kivezetése, megkezdődött a már leállított atomerőművek fizikai megsemmisítése is. Szóba sem került továbbá például, még a gázválság csúcspontján sem, a masszív német palagáz tartalék kitermelése, mely pedig geopolitikai függetlenséget és versenyképes gázárakat biztosított volna Németországnak. (Felmerül a kérdés, hogy mi történik akkor, ha valamilyen piaci vagy geopolitikai krízishelyzetben nem érkezik elegendő vagy megfelelő árú LNG gáz az Egyesült Államokból és Katarból.) Fel sem vetődött a szénerőművek betiltása helyett azok szén-dioxid-kibocsátásának leválasztása és tárolása sem. (CCS, carbon capture – az ENSZ Klímatanácsa által is támogatott technológia, melyben ráadásul pont a német vegyipar ért el jelentős áttöréseket.)
Emiatt az ideológiai merevség miatt nem talál utat magának a német társadalom frusztrációja, és erősödik az AfD, még az ellenzékben lévő CDU rovására is. Se szeri, se száma a manapság megalakuló új pártoknak, szerveződéseknek. A politikai kockázat végső soron tehát: Németország világszerte irigyelt politikai nyugalma és kormányozhatósága.
Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.
