1951-ben hozta létre Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a három Benelux állam a Szén- és Acélközösséget (ESZAK), az Európai Unió legkorábbi elődjét. Most, 73 évvel később, az integrált európai árampiacokon egy újabb nagyszabású, nemzetgazdasági léptékű kooperáció van kialakulóban: az atomerőművek bezárása és a radikális zöldátállás miatt a korábban meghatározó áram exportőr Németország egyre nagyobb mértékű francia árambehozatalra szorul. Eközben a nukleáris és zöld energiából is egyre többet termelő Franciaország Európa vezető áram exportőrévé vált. Az európai jólét és versenyképesség kulcskérdése, hogy merre vezet ez a folyamat, és egyáltalán, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár majd.
2022 és 2023 nagyobbik része nem csak az energiaválság és az elszálló, majd lassan visszasüllyedő energiaárak miatt tekinthető rendkívüli időszaknak. A francia atomerőművek hosszúra nyúló karbantartása és az emiatt kieső áramtermelésük, az energiaválság miatt felpörgetett német szénenergia-termelés, valamint az akkor még le nem kapcsolt utolsó német atomerőművek teljesítménye miatt nem bontakozhattak ki a valódi hosszú távú folyamatok az európai energiagazdálkodásban. Egyfajta átmeneti, kegyelmi állapotról beszélhetünk, mely fokozatosan véget ért.
Mostanra azonban körvonalazódnak a következő évek tendenciái: a francia áramexport 2024 első negyedévében az ötszörösére emelkedett a tavalyi évhez képest, és az előrejelzések szerint az egész évre nézve elérheti a 134 terrawattórát. Összehasonlításképpen: ez az egész EU karbonsemleges áramtermelésének az egynegyede, és fedezni tudta volna a teljes tavalyi német áramfogyasztás csaknem egyharmadát! 2023-ban a második legnagyobb európai áramexportőr, a víz- és nukleáris energiával is bőségesen ellátott Svédország mindössze 29 terrawattórát exportált, a harmadik helyezett vízenergia nagyhatalom Norvégia 20 terrawattórát, a megújuló- víz- és nukleáris energiával egyaránt áramot termelő negyedik helyezett Spanyolország pedig alig 12 terrawattórát. (Figyeljük meg egyébként, hogy a legnagyobb exportőrök mindegyike, Norvégia kivételével, nukleáris energiára támaszkodik az energiamixében.)
Európai áramexportőrök (zöld) és importőrök (vörös) 2023-ban
Franciaország helyzete azért különleges, mert az Európában messze legnagyobb, 56 atomreaktort magába foglaló francia atomenergia ágazat – mely az ország áramtermelésének 65 százalékát adja – mostanra vetélytárs nélkül maradt Európában. Remekül kiegészíti ezt a francia megújuló- és fosszilis energiatermelés, melyek teljesítménye szintén jelentősen, 11 százalékkal emelkedett egy év alatt. Az atomenergia segítségével Franciaország olyankor is nagy volumenben, verhetetlen áron tud exportálni, amikor Európában az időjárás miatt nem ideális a nap- vagy szélenergiával történő áramtermelés.
Ennek vannak fontos pozitív és negatív következményei is. Egyfelől a francia export áram segít az európai áramárak csökkentésében, azokat folyamatosan lefelé szorítja, amire égető szüksége van az európai gazdaságoknak. Másfelől ugyanakkor kiszorító hatással van más – különösen a nukleáris energiával nem vagy alig rendelkező – országok áramexportjára, hiszen azok nem tudnak versenyezni a francia atomenergiával. (Túl azon, hogy az atomenergiával történő áramtermelés messze a legolcsóbb, nem sújtják a szén- és gázerőműveket mesterségesen megdrágító zöldadók, illetékek, szén-dioxid certifikátok. Mindezek tetejébe a nyugat-európai gázerőművek többsége mostanra eleve drága LNG-t használ fel). Ráadásul, amikor az időjárás ideális a megújuló áramtermelés számára, a legtöbb európai országban hirtelen egyszerre ugrik meg az áramtermelés, és jelentős fölösleg keletkezik: az árak bezuhannak az áramtőzsdéken, tehát ilyenkor egyszerre csökken a megújuló- és a fosszilis áramtermelők profitja is. Ez a strukturális probléma csak fokozódni fog a szénenergia európai kivezetésével, és a maradék orosz gáz kiváltásával: az európai energiapiac két ellentétes pólusán az atomenergia-exportőrök és a megújuló energia termelők állnak majd, középen „hagyva” a nehézkes, és üzletileg sebezhető fosszilis termelőket. Persze mondhatjuk, hogy ez legalább annyira célja a mai zöldátállási stratégiának, mint következménye. Azonban mindenképpen messze ható következményei lesznek, például az áramtermelők és áramvásárlók földrajzi eloszlására, és az európai gazdaságok energia versenyképességére nézve.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/17611318/
Franciaországhoz képest éppen ellentétes utat jár be Németország, és ennek a folyamatnak a megértéséhez a tökéletes állatorvosi ló: a „lámpakoalíció” 2023 áprilisában befejezte az atomerőművek lekapcsolását, aminek azonnali következményeként a korábban rendkívül sikeres áramexportőr Németország hirtelen importőrré vált. (A már említett francia atomerőmű karbantartások miatt 2023-ban a francia-német áramkereskedelmi mérleg még kiegyenlítetten zárt, de ahogy láttuk, ez csak egy átmeneti jelenség.)
Az árambehozatalnak egyelőre csak a ténye és az iránya volt kijózanító a német közvélemény számára, mert mértéke tavaly még nem volt igazán jelentős (12 terrawattóra, a teljes 460 terrawattórás német fogyasztáshoz képest. Egyébként már ez is 1 milliárd euró költséget jelentett nemzetgazdasági szinten). Ez az alacsony importadat azonban csak az első fecske. Egyrészt a német áramfogyasztás tavaly az újraegyesítés óta mért legalacsonyabb szintjére süllyedt az energiaválság miatt – ha visszapattan, a német áramfogyasztás is drasztikusan megugrik. Másrészt a német kormány megkezdte a szénerőművek tempós kivezetését is: idén húsvétkor 15, korábban reaktivált szénerőmű kikapcsolását jelentette be Robert Habeck gazdasági miniszter, és a politikai vállalások miatt a bezárások csak gyorsulni fognak. (Jelenleg 58 nagyobb szénerőmű üzemel még Németországban.) A német megújuló áramtermelés ugyan dinamikusan és a vártnál is gyorsabban emelkedik: a 2018-as 216 terrawattóráról 2023-ra 260 terrawattórára növekedett – azaz 5 év alatt 44 terrawattórával ugrott meg. Ez szép és fontos eredmény, azonban messze nem lesz elegendő, hogy ellensúlyozza a kivezetett atomenergia, a zuhanó szénenergia, és a várhatóan emelkedő fogyasztás hatását. A nem-megújuló, tehát fosszilis és nukleáris energiatermelés mindeközben a 2018-as 330 terrawattóráról 2023-ra 176 terrawattórára zuhant vissza, azaz 156 terrawattórányi csökkenéssel megfeleződött! A német árambehozatal tehát – energiapolitikai irányváltás hiányában – folyamatosan újabb és újabb rekordokat dönt majd meg, egyre elmélyülő függésbe kényszerítve a német gazdaságot a nagy áramexportőrökkel szemben. (És akkor számításba sem vettük az elektrifikáció, azaz az elektromos autózás, fűtés és ipari termelés rohamosan közeledő határidőinek hatását az áramfogyasztásra.)
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/17610831/
Ezen a ponton merül fel az egész problémakör talán legfontosabb kérdése. Gond-e az, hogy elmélyül a lépésről lépésre felépített európai árampiaci integráció, a szén- és acél unió után sikeresen létrejön az áramunió? Miért lenne baj, ha a Németország a partnereitől vásárolja az áramfogyasztásának jelentős részét? Erre hivatkozik egyébként a német kormány is: ez a kooperáció kölcsönösen előnyös, hiszen optimalizálja minden nap és napszak áramtermelését, áramfogyasztását, valamint szennyezőanyag-kibocsátását a tagországok között. A Németország által importált áram például gyakran olcsóbb, mintha azt maga állította volna elő.
Egy adott rendszeren, energia-infrastruktúrán belül gondolkodva ezek teljesen jogos érvek. (Azt azért érdemes megjegyezni, hogy sokáig ugyanez volt az érvelés a nyugati termelés Kínába telepítésével kapcsolatban. Ki beszél ma már komparatív előnyökről? Helyette mára a „stratégiai önellátás” jött divatba.) Az integráció valóban jelentős előrelépés és valóban optimalizálja a rendelkezésre álló erőforrásokat, és azok felhasználását: például versenyzésre és hatékonyságra kényszeríti az árampiaci szereplőket. Ugyanakkor ezeknek az árampiaci szereplőknek a döntési kereteit nem a piac alakította ki, hanem mesterségesen az állami (zöldideológia által vezérelt) gazdaságirányítás diktálja. Ezért az integráció, áram unió létrejötte nem jelenti azt, hogy nem fog hosszú távon súlyos torzulásokat létrehozni, vagy fontos lehetőségeket elszalasztani ez a felülről létrehozott rendszer. Már csak azért is, mert az európai energiapiac nem légüres térben létezik. Az európai termékek, szolgáltatások egy olyan világpiacon versenyeznek, ahol az egyre erősebb versenytársak döntően olcsó fosszilis energiából dolgoznak.
Rögtön érthetővé válik a torzulások és kihagyott lehetőségek jelentősége, ha belegondolunk: a francia atomerőművek a francia kormány becslése szerint 6 eurócentért termelnek meg 1 kilowattóra áramot, de a német háztartások 2024 áprilisában átlagosan 40 eurócentet, a német iparvállalatok pedig 25-30 eurócentet fizettek 1 kilowattóráért a szolgáltatóiknak. (Utóbbiak ezzel súlyos, és utólag helyrehozhatatlan károkat szenvednek el a kínai és amerikai vállalatokkal folytatott versenyben.) Azonban képzeljük el, hol lennének most ugyanezek az áram árak, ha Németország vezetésével az európai államok 2019-ben a Green New Deal részeként bejelentik a nukleáris zöldátállást – mondjuk egy nagyszabású EU GoNuclear program keretében –, és ennek az évtizednek a végére az európai nukleáris áramtermelési kapacitás fokozatosan az akkori tízszeresére emelkedhetett volna?
Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.
