Categories
OecoFocus OecoGlobus

Veszélyes trilemmában az EU – Zöldátállás, fegyverkezés és kiadáscsökkentés egyidőben?

A közgazdaságtan több, gyakorlatilag feloldhatatlan hármas dilemmát, azaz trilemmát is ismer. Ezek közös ismertetőjegye, hogy három meghatározó tényezőből egyszerre csak kettőt tudunk befolyásolni, a harmadik azonnal következménnyé válik. (Ilyen a monetáris trillema az árfolyamok, a monetáris politika függetlensége és a tőkeáramlás viszonyában; és ilyen az energia trilemma is: az energiabiztonság, az energia ár és a fenntarthatóság kapcsolatában). Az Európai Unió mostanra szintén egy feloldhatatlan és kockázatos trilemmába manőverezte magát: a radikálisan felgyorsított zöldátállás határidői gyorsan közelednek, rendkívüli anyagi ráfordításokat követelve meg a tagállami költségvetésektől. Ám ez a példátlan terhelés időben éppen egybe esik a – jócskán megkésett – felismeréssel, hogy Európának sürgősen kompetens védelmi erőt kell felépítenie.  Az újra felfegyverkezés valódi költségdimenzióiról azonban alig mernek beszélni. Mindeközben a tagállamok többségének éppen, hogy kiadás- és adósságcsökkentésbe kellene fognia az elmúlt évek masszív túlköltekezései után. A veszély – mint minden trilemmában – az, hogy a politikai döntéshozók merevsége miatt egymás után omlanak össze a trilemma lábai, ami egy nagyszabású válságban csúcsosodhat ki.

Az ábra itt hivatkozható: https://infogram.com/trilemma-1h0r6rzp573xl4e

A trilemma első lába: Zöldátállás

„A nagy kockázat az, hogy egyáltalán nem lesz elegendő pénzünk a zöldátállásra” – mondta ki kertelés nélkül az EU- vagy klímaszkepticizmussal aligha vádolható, a szükséges uinós reformokról szóló jelentés mögött álló volt olasz kormányfő, Enrico Letta. Ezzel arra célzott, hogy az EU-nak a mostaninál jóval nagyobb közös költségvetésre, és egy teljesebb pénzügyi unióra van szüksége a hiányzó erőforrások előteremtése érdekében. A kijelentés azonban valójában közvetlenül értelmezhető magára az európai zöldátállásra.

„Ez Európa ember a Holdon pillanata” – fogalmazott Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a távolinak tűnő 2019-ben, a Green Deal bejelentésekor. A projekt időközben valóban csillagászativá vált, de nem csak abban a transzformatív értelemben, ahogy von der Leyen akkor értette: az akkori tervek szerint a zöldátállás évi 260 milliárd euró ráfordítást jelentett volna az EU részéről 2050-ig. Ez akkor rendkívül magas összegnek tűnt. Ám mint minden nagy állami projekt esetében, az infrastruktúra beruházásoktól kezdve a fegyverkezésen át az űrhajózásig, itt is kiderült, hogy ez csak afféle belépő összeg: a folyamatosan egyre közelebbre hozott zöldátállási határidők, az egyre szélesedő és szigorodó klímavédelmi szabályozás, valamint az orosz-ukrán háború inflációs következményei miatt az Európai Bizottság 2022-ben már évi 620 milliárd euróra becsülte a szükséges ráfordításokat. Ám az igényelt erőforrások feketelyukszerű növekedése innen csak tovább gyorsult. 2024-ben már évi 1500 milliárd eurónyi szükséges beruházás is felmerült egy friss jelentés alapján, melyet az EB sem vitat, tehát a zöldátállás becsült költsége több mint megötszöröződött alig 5 év alatt. Csak remélhetjük, hogy a költségek növekedése innentől már lassulni fog. Ahhoz, hogy ezt a számot perspektívába helyezzük, érdemes rámutatnunk, hogy ez az 1500 milliárd euró megfelel Németország teljes adóbevételének 2022-ben, és a kétszerese az akkori teljes amerikai védelmi költségvetésnek! Ráadásul, mindezeket a ráfordításokat egy olyan, a háború által megtépázott EU-s gazdaságnak kellene végrehajtania, amely az EB becslése szerint még 2024-ben is alig 0,9%-os növekedést fog elérni.

Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/17845102/

A trilemma második lába: Újra felfegyverkezés

Először is érdemes rögtön megjegyezni, hogy az EU tagállamai már 2000-ben a hiteles védelmi képesség megteremtése mellett döntöttek. Csak éppen érdemi lépések nem történtek az elmúlt 24 évben: ezt az elvesztegetett időt kellene most nyaktörő tempóban behozni.

Noha az európai közvélemény úgy tudja, hogy most már tényleg beindult a felfegyverkezés az EU-ban, valójában – néhány tagországot leszámítva – még mindig nyitott kérdés: az EU képes és hajlandó-e feláldozni az általa megszokott jólét, azaz a szociális ráfordítások egy jelentős részét azért, hogy ismét legyenek hadseregei? Ebben a kontextusban nagyon kevés szó esik az újra felfegyverkezésről. A Szovjetunió összeomlása óta döntően pacifista európai társadalmakban ugyanis riasztóan hiányzik a modern harcászat költségdimenzióinak ismerete, és a nagy jóléti államok kormányai erről igyekeznek is hallgatni. Ahogy Karl-Theodor zu Guttenberg volt német védelmi miniszter nemrég találóan megfogalmazta: az újra felfegyverkezés „nem egyszeri 100 milliárd eurós védelmi pótköltségvetést jelent”, hanem „felfoghatatlanul sok pénzt”. Mégis, mennyire sok pénzt? A nagyságrend érzékeltetése érdekében nézzünk meg néhány tényadatot:

  • A teljes amerikai F-35 lopakodó vadászbombázó projekt költsége (kutatás-fejlesztés és a repülőgépek együtt) csaknem 2 ezer milliárd eurót tett ki, a  Lengyelország által nemrég vásárolt 32 darab F-35 beszerzése 4,3 milliárd euróba került.
  • Az amerikai B-2-es lopakodó bombázó projekt fejlesztési költsége (a repülőgépekkel együtt) megközelítőleg 50 milliárd eurót tett ki.
  • Egyetlen német Sachsen-osztályú fregatt építési költsége 1 milliárd euró. (Ne feledjük, az EU egyre jelentősebb szerepet kíván vállalni a tengeri útvonalak, mint a Vörös-tenger és a Dél-kínai tenger, védelmében.) A fregatt által kilőtt rakéták 2-3 millió euróba kerülnek darabonként.
  • Egy amerikai Gerard Ford osztályú repülőgép-hordozó építési költsége 17 milliárd euró.
  • Egyetlen amerikai Reaper drón ára 28 millió euró, ezek pedig gyorsan fogyó eszközök.
  • Egyetlen Patriot légvédelmi rendzser ára (rakétákkal együtt) 1 milliárd euró, szintén gyorsan fogynak a fronton.
  • Egy darab Eurocopter Tiger harci helikopter ára: 70 millió euró.
  • Egyetlen modern harci repülő éves fenntartási költsége (üzemanyag, javítások, szakemberek fizetése): 0,5-7 millió dollár.
  • Az amerikai hiperszonikus rakétarendszer fejlesztési program költsége: évi 4,4 milliárd euró.
  • És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy fejlett technikával felszerelt gyalogsági gépesített dandár (3500-4000 fő) éves fenntartása: 500 millió euró. (Páncélos dandár esetén ide tartozik 50-100 darab, a típustól függően egyenként 13-15 millió euróba kerülő tank is.)

Így már némileg érthető – bár a következményeket nem enyhíti –, hogy mi volt az oka az európai országok passzivitásának és a NATO által elvárt védelmi kiadások évtizedeken át tartó elszabotálásának. Összehasonlításul: az Eurostat adatai alapján az Európai Unió országainak teljes 2022-es adó- és járulékbevétele, azaz gyakorlatilag az elkölthető jövedelme összesen 6500 milliárd eurót tett ki. (És ténylegesen ennél többe kerül a jóléti államok fenntartása, hiszen az EU országok túlnyomó része minden évben jelentős költségvetési deficitben zár. Az EB becslése szerint az európai adóbevételek csaknem 40%-át szociális kiadásokra és transzferekre fordítják! Tehát ha a cél egy valóban kompetens és elrettentő védelmi erő felépítése és az Egyesült Államokkal szembeni lemaradás csökkentése, arányaiban itt is rendkívüli méretű ráfordításokra lenne szükség. Nem véletlen, hogy a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) számításai szerint az orosz-ukrán háború kitörése és a nagy fogadkozások ellenére is 2023-ban a teljes, 27 tagállamú EU-ban összesen 470 milliárd eurót költöttek védelemre. Igaz, még ez is magasnak tűnik a tíz év azelőtti, „nem lesz már háború Európában” filozófiának megfelelő 330 milliárd euróhoz képest.

A pacifista szemléletű Európában normálisnak számító prioritásokat jól mutatja: a német védelmi költségvetés 2022-ben, azaz a háború kitörésének évében az 56 milliárd eurót sem érte el – ennek a nagy részét is a személyi költség és a bürokrácia fenntartása tette ki – , miközben Berlin például 33 milliárd eurót költött nemzetközi segélyekre és projekt támogatásokra, 41 milliárd eurót munkanélküliségi segélyekre, 42 milliárd eurót a migrációhoz kapcsolódó kiadásokra, és 110 milliárd eurót a példátlanul nagyvonalú német nyugdíjrendszer éves hiányának betömködésére. (Mindeközben – a leköszönő amerikai John Aquilino admirális figyelmeztetése alapján – Kína az elmúlt három év leforgása alatt 400 modern harci repülőgéppel és 20 hadihajóval növelte haderejét, a nagy hatótávolságú rakétáinak számát pedig megkétszerezte.)  Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy egy, nem csak papíron létező elrettentő védelmi képesség felépítéséhez alapjaiban kellene újra gondolni az európai jóléti államok elosztórendszereinek filozófiáját, prioritásait: lényegében a zöldátálláshoz hasonló nagyságrendű erőforrások – évente euró ezermilliárdos nagyságrendű – átcsoportosításáról beszélünk.

Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/17845525/

A trilemma harmadik lába: Kiadás- és államadósság csökkentés

Az erőltetett tempójú zöldátállás és az általános fegyverkezés finanszírozása, amint láttuk, az EU történetében teljesen példátlan, koncentrált ráfordításokat igényel. Ez önmagában felvet súlyos kérdéseket (például, hogy politikailag a két projekt mennyi ideig lesz fenntartható, ahogy exponenciálisan növekednek a költségek). Azonban az EU ráadásul nem egy hosszú és sikeres gazdasági-pénzügyi időszak után vág neki ennek a mindent felülíró kettős célnak. Az európai adósságválság hatásaiból csak nagyon lassan magára találó európai gazdaságot pénzügyi értelemben is megrázta a Covid-járvány: az európai kormányok több mint 1000 milliárd eurót költöttek a járvány gazdasági hatásainak kivédésére a EB becslése szerint, és ebben benne sincs az EU 830 milliárd eurós, közös adósságból finanszírozott helyreállítási alapja. Ezek után már nagyon időszerű lett volna a tagállamok kiadásainak és – néhány kivétellel – az államadósságok lefaragása. Erre természetesen nem kerülhetett sor: 2022-ben kitört a háború, újabb nagy léptékű kiadásokra kényszerítve az európai kormányokat. A gazdaságvédelmi lépéseken túl – mint például a lakossági és vállalati energiaárak támogatása az energiaválság alatt, mely önmagában 900 milliárd eurót emésztett fel két év alatt – az EU által az Ukrajnának nyújtott pénzügyi segítség is mostanra eléri 155 milliárd eurót. Mindezek fényében nem meglepő, hogy az EU tagországainak többsége mára olyan pénzügyi helyzetben van, ahol békeidőben EU túlzottdeficit eljárások, adósságválságok és inflációs hullámok szoktak indulni, nem pedig új, történelmi léptékű gazdasági programok.

Bruttó teljes adósságállományok a GDP-hez viszonyítva Európában az IMF térképe szerint (vörös: 75% felett, narancssárga: 50% felett):

Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/17845739/

Mindezt természetesen az EU és a tagállamok kormányai is érzékelik. Ezt leszűrhetjük abból, hogy milyen „hátsó ajtós” megoldási, mondhatni mentési kísérletek zajlanak a háttérben:

  • A tagállamok igyekeznek átcsatornázni, kannibalizálni EU zöldátállási forrásokat védelmi célokra. (Az egyik 10 milliárd eurós technológiai-stratégiai alapot például addig faragták, hogy csak mindössze 1,5 milliárd euró maradt benne zöld kutatásra. A fenti „bevásárlólista” alapján elképzelhetjük, mire elég egy ekkora alap.)
  • Brüsszel igyekszik drasztikusan növelni a költségvetését, és a bevezetendő tőkepiaci unió erőforrásaival a zöld és védelmi alapokat támogatni. (Ezt számos tagállam ellenzi, azzal érvelve, hogy ez bújtatott módon tovább növelné Brüsszel politikai súlyát a tagállamok kormányaival szemben.)
  • Folyamatosak az erőfeszítések maguknak a deficit- és adósságszabályoknak a fellazítására.
  • Újra- és újra felmerül, hogy az Európai Központi Bank monetáris programmal (pénznyomtatással) segítse a programokat, akár közvetlenül, akár az EU célzott kötvénykibocsátásán (azaz hitelfelvételén) keresztül.
  • Ötletek vannak arra is, hogy közös új európai adókat vessenek ki, és/vagy meglévő európai támogatási programokat, például a kohéziós alapokat irányítsák át az új célok eléréséhez.
  • Ismét nagy a nyomás Németországon, hogy végre adósodjon el, és legyen az európai zöld és védelmi beruházások motorja.
  • Végül, szó van a Kínával és a más, „nem fair” vetélytárs államokkal szemben kivetendő védővámok bevételének felhasználásáról is.

Ahogy a listából látható, az ötletek komoly kétségbeesésről árulkodnak. Az európai kormányok többsége láthatóan nem tanulta meg a 2012-es adósságválság leckéjét: a piac csak ideig-óráig tolerálja a felelőtlen költekezést. A jegybanki pénznyomtatás pedig most egy eleve inflációs környezetben indulna el. Ami a vámháborúkat illeti: könnyű őket elkezdeni, de sokkal nehezebb megnyerni, főleg, ha a célba vett állam a világ legnagyobb ipari országa. A további rapid – és főleg ilyen döntő – brüsszeli központosításhoz pedig nincsen meg a demokratikus felhatalmazás.

Jellemző, hogy ideológiai okokból fel sem vetődik maguknak a célkitűzéseknek az átgondolása és racionális leszűkítése vagy fókuszálása. A totális és 2035-ig erőltetetten megvalósítandó zöldátállást lehetne például sokkal piacbarátibbá szelídíteni (ettől sokkal olcsóbb is lenne), és a merev határidők helyett egyszerre egy szektorra koncentrálva végrehajtani. (Megengedve az eretnek gondolatot, hogy akkor sem pusztul el a Föld, ha csak mondjuk 2055-re éri el az EU a teljes zöldátállást). Ugyanígy az újra felfegyverkezésben: az általános és gyakran párhuzamos, redundáns fegyverrendszer-rendelgetések helyett a legkritikusabb high-tech kompetenciák  felépítése (légi fölény, új generációs rakétarendszerek, drónok), és a 2000-ben már egyszer elhatározott gyorsreagálású haderő felépítése több sikerrel kecsegtetne. Reméljük, az EU hamarosan ezt az utat választja, mielőtt a trilemma csapdájába kerülne, és döntések helyébe a kényszerhelyzetek lépnek.

Vezető elemző | Megjelent írások

Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.

Iratkozzon fel hírlevelünkre