A felsőoktatási intézmények tevékenységét általában a humán tőke és a tudományos élet harmonikus fejlődésével szokás kapcsolatba hozni. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy végeredményben az egyetemek miként és mennyiben járulnak hozzá a gazdasági teljesítmény növekedéséhez. Egy 2019-ben publikált tanulmány szerint, ha egy adott régióban az egy főre jutó egyetemek száma 10%-kal emelkedik, akkor az egy főre eső GDP 0,4%-kal növekedni fog. Pozitív korreláció áll tehát fenn az egyetemek számának gyarapodása és a bruttó hazai termék bővülése között, ráadásul úgy tűnik, a javuló regionális eredmények jótékonyan hatnak a környező területi egységek fejlődésére is. Akadnak azonban olyan kutatók, akik nem tulajdonítanak ekkora jelentőséget a felsőoktatás gazdasági fejlődésben betöltött szerepének, úgy vélik az egyetemek által közvetített ismeretek gyakorlati hasznosulása megkérdőjelezhető. Mai bejegyzésünkben a két, némiképpen ellentétes álláspont téziseit vizsgáljuk, és igyekszünk ezek mentén átfogó képet alkotni a felsőoktatás gazdasági relevanciájáról.
Az egyetemek térhódítása ösztönzi a gazdasági teljesítményt?
A 2023-as évben Indiában működött a legtöbb egyetem, a becslések szerint 5 349. A második helyet Indonézia foglalta el (3 277), a délkelet-ázsiai országot pedig az Egyesült Államok (3 180) követte. Mint látható, a legtöbb intézménynek otthont adó országok tízes listáján csupán kettő európai uniós állam képviseltette magát: Franciaország (625), illetve Németország (461). Az egyetemek száma egyébként az elmúlt évszázad második felében szaporodott meg igazán látványosan: a második világháború előtt a felsőoktatásban való részvétel inkább a szűkebb társadalmi elitek kiváltsága volt, ám a hidegháború időszakában a nemzeti kormányok – tudományos -és technológiai kapacitásaik bővítésének érdekében – szorgalmazni kezdték az egyetemalapításokat. Azt mondhatjuk, hogy az 1900-as évben százból mindösszesen egyetlen fiatal (azaz globálisan csupán 500 000 fő) iratkozott be egyetemre, viszont a XX. század végére ezen arány 20%-ra módosult.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16727335/
A fenti gondolatébresztőben már történt utalás Anna Valero és John Van Reenen elemzésére (2019), amely 15 000 egyetemre terjedt ki, 78 ország 1 500 régiójában, 1950 és 2010 között. A szerzőpáros arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben a régió egy főre eső egyetemeinek aránya 10%-kal növekszik, úgy az egy főre eső GDP 0,4%-os emelkedést mutat. A felsőoktatási intézmények főként 1) a versenyképes tudás létrehozásán, 2) a már létező know-how megosztásán, 3) a technológiai innovációk és a tőkebefektetések ösztönzésén, valamint 4) a magasan kvalifikált munkaerő képzésén keresztül járulnak hozzá a gazdaság fejlődéshez. Ami a lokális fogyasztás ösztönzését illeti, a campusok működése forgalmat generál a helyi kis- és középvállalkozások (éttermek, szórakozóhelyek, sportközpontok stb.) részére, ráadásul a kedvező folyamatok a környező régiókat is elérik: a közelben élő fiatalok nagyobb eséllyel jelentkeznek felsőoktatási képzésekre, illetve a friss diplomások sok esetben itt vállalnak munkát tanulmányaik befejeztével. Végeredményben pedig a képzett dolgozók fokozzák a térség innovációs kapacitását és produktivitását. Az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy az egyetemek által közvetített ismeretek a vállalati szférába begyűrűzve gyakran vezetnek kézzel fogható tudományos áttörésekhez, holott többek szerint a gyakorlatban ez nem igazán jellemző: a releváns újítások kidolgozása első sorban az üzleti szektorhoz kötődik.
A vállalati kutatás kifizetődőbbnek bizonyul?
Érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a tengerentúlon a hidegháború előtt elsősorban a privát (üzleti) szféra felelt a komolyabb innovációk felmutatásáért. Akkoriban az Egyesült Államokban rendkívül szigorú versenyjogi szabályozások voltak érvényben, így a jelentősebb cégek – mint például az AT&T vagy a General Electric – kénytelenek voltak „házon belül” fejlesztéseket eszközölni. Az ún. vállalati laboratóriumok elterjedését az USA-ban főként ez a kényszer indokolta. Az ilyesfajta létesítmények vitathatatlan előnye, hogy esetükben több tudományterületet lefedő, gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek jelölik ki a kutatások irányát, tehát nagyobb eséllyel jutnak az adott szektorban hasznosítható felfedezésekre. Az imént felvázolt modell támogatói úgy vélik, a felsőoktatási intézmények kutatási eredményei csak nagyon ritkán szolgáltatnak valódi hozzáadott értéket a vállalati szektor részére. Mindez abból eredeztethető, hogy az egyetemeken tevékenykedő kutatókat nem terhelik szigorúbb, a versenyszférára jellemző vezetői követelések, nagyobb mozgástérrel rendelkeznek intellektuális kíváncsiságuk kielégítésére. Az így felhalmozódó tudás számottevő része pedig nehezen, vagy egyáltalán nem hasznosítható a vállalatok kutatási -és fejlesztési részlegei számára. Igaz, a közhasznú tudásanyag némiképpen csökkentheti a vállalati K+F költségeit, a termelékenységre még sincsen számottevő pozitív befolyása.
Konklúzió
A fenti megállapítások alapján arra következtethetünk, hogy a felsőoktatási intézmények (kutatási) tevékenysége előnyös és támogatandó, ugyanakkor az eredmények csak elvétve öltenek testet vállalati vívmányok formájában. Kiváló például szolgál erre a mesterséges intelligencia esete. Napjainkban az információs technológia drámai gyorsaságú fejlődésének lehetünk tanúi, az ehhez kapcsolódó fontosabb újítások és szabadalmak viszont nem az egyetemi, hanem főként a vállalati műhelyekhez és startup cégekhez köthetők. Egyébként az egyetemek által világszerte foglalkoztatott kutatók száma az 1980-ban mért 4 millióról 2023-ra hozzávetőlegesen 15 millióra bővült, viszont ezzel párhuzamosan a produktivitás visszaesését láthattuk: az 1950-1970-es időszakban a fejlett államok dolgozóinak óránkénti produktivitása 4%-kal nőtt éves szinten, ehhez képest a 2010-es években már csupán évi 1%-kal. Nehéz megállapítani, hogy a két jelenség mennyiben függ össze egymással, mindenesetre a visszaesés – dacára az időközben végbemenő, példátlan technológiai fejlesztéseknek – igen látványos és elgondolkodtató.
Végül akad egy további szempont, amellyel vizsgálódásainkat színesíthetjük. A „world-class university” (szabad fordításban: világszínvonalú egyetem) jelzővel a legmagasabb minőségét képviselő felsőoktatási intézményeket szokás illetni. A rangsorolás alapjául változatos szempontok – például az intézményben tanuló külföldi diákok száma; a kutatási tevékenységet támogató, kedvező infrastruktúra megléte vagy hiánya stb. – szolgálnak. A Times Higher Education 500 egyetemet felvonultató toplistáján összesen 47 ország intézményei szerepeltek 2019-ben: 123 az Egyesült Államokból, 58 az Egyesült Királyságból, 44 pedig Németországból. Akadtak olyan államok (mint Görögország és Magyarország is), amelyek egyetlen intézménnyel képviseltették magukat. Egy frissebb kimutatás szerint a legnívósabb európai egyetemek listáján 15 hazai intézmény is szerepelt. A Quacquarelli Symonds (QS) 2023-as rangsorának első 300 helyezettje között az Eötvös Loránd Tudományegyetem (208.), a Budapesti Műszaki Egyetem (238.), a Szegedi Tudományegyetem (242.), valamint a Debreceni Egyetem (258.) volt megtalálható.
Fetter Bálint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen diplomázott nemzetközi tanulmányok (MA) szakon; jelenleg a Budapesti Gazdasági Egyetem hallgatója. Kutatói érdeklődése középpontjában az európai országok gazdasági kapcsolatai, a nemzetközi kereskedelem, valamint a demográfiai problémák állnak.
