A fogyasztási mutatók egyoldalú használata a fejlettségi kérdések során egészen félrevezető lehet. Az Eurostat egyéni fogyasztást mérő jelzőszáma azt feltételezi, hogy a szubjektív jólét folyamatosan növekszik, és a fogyasztás minden esetben bővíthető és fenntartható. Az érvelés egyszerű: minél magasabb a mutató, annál jobban élünk. Ezzel szemben a Világbank a végső fogyasztást a GDP arányában mérő mutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy az arányaiban sokat fogyasztó országok között nem a leggazdagabbakat találjuk.
„Aki sokat költ, sose gazdag.”” Így érvel Honoré de Balzac, francia regényíró, a francia realista regény megteremtőinek egyike Az ateista miséje című művében. Ezzel nyilvánvalóan arra utal, hogy aki a jövedelmét feléli és láthatóan sokat fogyaszt, az ugyan egy ideig jó életszínvonalon él, később azonban a saját jövőbeli lehetőségeit szűkítheti be. Arról már nem is beszélve, ha hitelfelvétel eredményeként történik a jelenbeli fogyasztás. Nemzetgazdaságok esetében is hasonlóan lehet mindez.
Tudvalevő, hogy az összgazdasági kibocsátás (Y) a fogyasztás (C), a beruházás (I), a kormányzati vásárlás (G), és a külkereskedelmi mérleg eredményeként (EX-IM) áll elő, melyet a következő képlet szemléltet:
Y = C + I + G + (EX – IM)
A formulából talán az adódik, hogy a kibocsátás az egész, a korábban említett tényezők pedig mint részek jelennek meg. Előfordulhat-e azonban, hogy valamelyik rész nagyobb értéket képvisel, mint az egész? A fogyasztás esetében biztosan. Ilyen esetben a fogyasztás és a kibocsátás (C/Y) mutatója 100 százalék felett van, mindez azt jelenti, hogy a fogyasztás nagysága meghaladja a nemzeti jövedelmet. Ez leginkább úgy lehetséges, ha a beruházás, a kormányzati vásárlás és a külkereskedelmi mérleg tényezői közül legalább az egyik, vagy éppen mindegyik negatív. Tehát az egyik eset az, amikor a nemzetgazdaságban nincs beruházás, nincs kormányzati vásárlás és a külkereskedelmi mérleg is negatív.
Ezen a ponton felmerül az a kérdés, hogy vannak-e olyan országok, ahol 100 százalék, vagy annak közelében mozog a fogyasztás és a kibocsátás hányadosa. Kérdésként felmerül még az is, hogy ezek magas, vagy éppen alacsony jövedelmű országok. A Világbank adatbázisa a Final consumption expenditure (% GDP), tehát a végső fogyasztási kiadások arányát mutatja a GDP százalékában. Ha leegyszerűsítően gondolkodnánk, akkor azzal érvelnénk, hogy a listát a leggazdagabb országok vezetik, ugyanis ahol nagy a jólét, ott sokat is fogyasztanak. Ezzel szemben a lista első szelete így néz ki:
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19044866/
Ezen országok között egyetlen magas jövedelmű gazdaságot sem találunk ellenben sérülékeny, polgárháború szélén és háborúban állót annál inkább. Ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk el, hogy az a nemzetgazdaság, amelyik magas fogyasztás/kibocsátás mutatót produkál semmi esetre sem tartozhat a magas fejlettségűek közé, legalábbis tartósan biztosan nem. Igaz azonban az, hogy ha alacsony a fogyasztás és a kibocsátás aránya, akkor feltétlenül fejlett az adott gazdaság? Erről tanúskodik a második ábra:
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19045064/
Az ábrán látható országok között találjuk Mongóliát, Angolát, Gabont, Norvégiát, Luxemburgot, Írországot, de Máltát is. Rendkívül vegyes a kép, ugyanis az országok között vannak alacsony, közepes, de még magas jövedelműek is. Az azonban sokat mondó, hogy a legversenyképesebbek közé tartozó Írország, vagy éppen Szingapúr éppen a legszerényebb fogyasztási rátával rendelkezik.
Európában ugyancsak színes a kép, melyet az alábbi térkép mutat be:
https://public.flourish.studio/visualisation/19045134/
Ebből az derül ki, hogy a háborúban álló Ukrajnában 100 százalék felett mozog a mutató, míg a legkedvezőbb értéket Írország (39,4%) adja. A színezésből egészen nehéz bármiféle mintázatot kiolvasni, az azonban kirajzolódik, hogy a balkáni országokban jellemzően magasabb a fogyasztás/kibocsátás mutatója. Magyarország sajátos szigetként emelkedik ki, ugyanis mindegyik szomszédos országnál alacsonyabb rátát produkál a 69,5%-os mutatójával, mellyel a régión belül csak Csehország tud versenyre kelni (66,0%). A magyar és a román viszonylatban pedig majdnem pontosan 10 százalékos különbség jelentkezik.
Az EU tagországok esetében néhány érdekességet meg lehet még figyelni, ha a mutató alakulását 2000 és 2023 között vesszük szemügyre. 2000-ben a legmagasabb rátát Litvánia adta (87,4%), míg a legalacsonyabbat Luxemburg (54,6%), 2023-ban a legszerényebb mutató már Írországé volt (39,3%), még a legmagasabb Görögországé (88,1%). Magyarországon ekkor 75,6% volt a ráta. Ezek ugyan utalhatnak fejlettségbeli különbségekre az egyoldalú megállapításokkal azonban óvatosan kell bánni. További érdekesség, hogy ebben az időszakban mely országok formálódtak át leginkább a fogyasztás intenzitása szempontjából. 2000 és 2023 között a mutató számos ország esetében szinte alig változott, viszont Írország esetében 36%-kal csökkent a fogyasztás szerepe a kibocsátásban, míg Finnország esetében 15%-kal növekedett. Magyarországon 8%-os csökkenés következett be, ami a végső fogyasztás GDP-arányos mutatójának enyhe korrekciójaként értelmezhető. Romániában ugyanilyen korrekció ment végbe, csak ott magasabb szintről indult a mutató. Lengyelország és Csehország is hasonló mértékben korrigált, a V4-es régióban egyedül Szlovákia mutatója emelkedett meg nagyjából 5%-kal.
Az említett mutatók tehát a Világbank adatbázisából származnak és a végső fogyasztási kiadások arányát mutatják a GDP százalékában. Ezek a mutatók nem azonosak az Eurostat ún. „egyéni fogyasztás” (actual individual consumption, AIC), a nemzeti számlák rendszerében a „háztartások végső fogyasztását” jelentő mérőszámmal. Ezen utóbbiban a lakosság vásárolt fogyasztása mellett az úgynevezett természetbeni fogyasztás is szerepel (például egészségügy és oktatás). Tekintve, hogy ez a legszélesebb fogyasztási kategória, az Eurostat gyakran használja ezt a mutatót egyfajta jólétérzet-mérőszámként, ugyanis az érvelés szerint a fogyasztás alapvetően határozza meg akár a szubjektív jólét-érzetet is.
Ezen a ponton látható a mérőszám hiányossága, ugyanis a fogyasztás valóban meghatározza a jelenbeli szubjektív jólét érzését, viszont a fogyasztásnak van egy fenntarthatatlan szintje, amely a jövőbeli növekedési lehetőségeket csökkenti. Ezért láthattuk, hogy a legmagasabb végső fogyasztási mutatót produkáló országok rendre alacsony, vagy közepes jövedelműek, de leginkább konfliktusok által sújtottak.
A vonatkozó szakirodalom sem dimenzionálja túl a fogyasztásra épülő gazdaságpolitikát és gazdasági struktúrát. A BIS (Bank for International Settlements) egyik 2017-es tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyan a GDP növekedését egyre inkább a fogyasztás fűti a világban, a fogyasztás által vezérelt bővülés azonban általában lényegesen szerényebb, mint amikor a növekedést az összkereslet más összetevői (is) hajtják. Ennek pedig az elsődleges oka az egyensúlytalanságok megjelenése.
A szerzők tanulmányukban azt mutatják meg, hogy az olyan tényezőknek köszönhetően, mint a hitelezés növekedése és az emelkedő ingatlanárak, rövid távon fellendül a fogyasztás. Azonban közép és hosszú távon a fogyasztás növekedésének előfordulása és önmagában a fogyasztás által vezérelt növekedés, illetve az eladósodás visszaveti a gazdasági növekedést. Éppen ezért az egyensúlytalanságok felhalmozódását kezelő és a beruházásokat erősítő gazdaságpolitikai intézkedések központi szerepet játszanak a tartós növekedés előmozdításában. A szerzők még arra is rámutatnak, hogy a fogyasztás jelenbeli erőteljes növekedése legalább két meghatározó ok miatt is a gazdaság későbbi lendületvesztését idézheti elő.
Először is, ha a megnövekedett fogyasztás eladósodással jár együtt, akkor az a jövőben korlátozhatja a fogyasztási kiadásokat. Más szerzők is úgy vélekednek, hogy a múltbeli hitelállomány-növekedés általában elgyengíti a jövőbeli növekedést, akár azért, mert pénzügyi válság következik be, akár egyszerűen azért, mert az hitelfelvevők a visszafizetési képességeikhez képest túlságosan sok hitelt vettek fel, és egy idő után le kell építeniük a felhalmozott hitelállományt. Ezért előfordulhat, hogy a fogyasztás által vezérelt, hitelfelvétellel finanszírozott bővülés végül a jövőbeli összkeresletet csökkenti, ugyanis a háztartásoknak egy idő után nagyobb részt kell fordítaniuk a jövedelmükből adósságszolgálatra.
Másodsorban, a fogyasztásvezérelt növekedés mögött vagyoni hatások is állhatnak, különösen a tulajdonhoz kapcsolódó vagyon hatásai. Amikor a reál ingatlanárak emelkednek, az ingatlantulajdonosok úgy dönthetnek, hogy a tőkenyereségük egy részét elfogyasztják, ami növeli a fogyasztást és ezáltal a GDP-t is. Abban az esetben azonban, ha a jövedelmek nem nőnek az ingatlanárakkal összhangban, vagy ha az ingatlanárak növekedése megfordul, a háztartásoknak vissza kell fogniuk a fogyasztást, ami csökkenti a GDP növekedését.
A fogyasztás alakulása azonban nem minden esetben játszik ok-okozati szerepet, sokszor indirekt módon változik. Ha kedvezőtlenek a gazdasági kilátások, akkor a a beruházási aktivitás gyenge. A gyenge beruházás ekkor alacsony növekedéssel jár(na) együtt, ami viszont fogyasztásvezérelnek tűnő növekedésben öltene testet. Ennek oka pedig az, hogy a fogyasztás ragadósabb, tehát kisebb visszaesést mutat, mint a GDP.
Ezen rövid áttekintéssel arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy ugyan a bővülő fogyasztás minden esetben növeli egyéni jólétet és életszínvonalat, azonban mind az egyén, mind pedig a nemzetgazdaság szintjén létezik egy ún. fenntarthatatlan fogyasztási szint, amelynél a jövőbeli növekedési lehetőségek kerülnek veszélybe. A legkiegyensúlyozottabb és legversenyképesebb országok esetében 40 százalék közelében mozog a végső fogyasztási kiadások súlya a GDP-ben, míg a legtorzabb gazdaságszerkezettel rendelkező országoknál 130 százalék felett jár a mutató. A fogyasztás nagysága és színvonala fontos mérőszám a gazdasági fejlettség vonatkozásában, azonban érdemes figyelembe venni a fejlettségbeli vizsgálatok esetében a fenntarthatósági és a gazdaságszerkezeti vonatkozásokat is. A balzaci idézetet pedig így adaptálhatjuk a jelenkorra és az érintett kérdéskörre: Aki nem fenntarthatóan költ, az sohasem lesz gazdag.
Pásztor Szabolcs, habilitált egyetemi docens a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közgazdasági és Nemzetközi Gazdasági Tanszékén. Korábban dolgozott a Magyar Nemzeti Banknál és a Magyar Bankszövetség tanácsadójaként is. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítványhoz 2020-ban csatlakozott. Oktatott már többek között Ausztrália, Kína, Belgium, Csehorság, Olaszország, Oroszország, Törökország, a Dél-afrikai Köztársaság, Kenya és Etiópia egyetemein. Fő kutatási területe a gazdasági és pénzügyi átalakulás a fejlődő országokban.
