A 2024. július 4-i brit választásokon a Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott. Ám ennek a blogbejegyzésnek nem az a célja, hogy azt elemezze, melyik párt mit ígért a kampány során, mi vezetett a győzelemhez vagy a bukáshoz. Éppen ellenkezőleg, arra kíván rávilágítani, hogy mi az, ami NEM hangzott el sem ígéret, sem fenyegetés szintjén. Az ötletet egy brit publicistának a The Guardian oldalán megjelent írása adta. Az újságírónő egy demográfiai konferencián szembesült azzal a ténnyel, ami a mi blogunk születését is indokolta. A demográfiában olyan folyamatok zajlanak, amelyek már a mi életünkre is kihatnak, de a gyerekeink és az unokáink jövőjét egyértelműen meghatározzák.
A csökkenő gyermekvállalási hajlandóság nem egyszerű statisztikai adatsor, hanem a jövőnket determináló folyamat. A mai fiatalok életét, családalapítási és gyermekvállalási hajlandóságát a lakhatási kérdés határozza meg. De belátható időn belül ez lesz a kisebbik probléma, a növekvő adóterhek jelentik majd a komolyabb kihívást. A csökkenő népesség és az elöregedő társadalmak miatt a kormányok költségvetési válsággal fognak szembesülni. A meredeken emelkedő szociális és egészségügyi kiadások miatt pedig vagy az adókat, vagy az államadósságot kell növelni.
Mi a helyzet Nagy-Britanniában?
Nagy-Britanniában a mai 25 évesek jövedelmük nagy részét albérletre költik, ha pedig egyetemet végeztek, akkor átlagosan 47 ezer font (kb. 22 millió forint) diákhitelt kell visszafizetniük. Ám valószínűleg a 2050-es évek brit 25 évesei még nehezebb helyzetben lesznek, mivel jóval több adót kell majd fizetniük ahhoz, hogy az állam az egészségügy, a szociális ellátás és az állami nyugdíjellátás jelenlegi szintjéhez hasonlót tudjon biztosítani. Nyilván egyetlen párt sem ígérhette a választási kampányában, hogy az életszínvonal csökkeni fog, az egyenlőtlenségek tovább nőnek. Így sem a munkáspártiak, sem a konzervatívok nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel a kampányuk során.
Pedig a kérdést nem lehet és nem is érdemes szőnyeg alá söpörni. Persze lehet abban bízni, hogy a brit mutatók még nem annyira rosszak, hiszen Nagy-Britannia lakosságszáma nem fogy, hanem növekszik. De ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy 2004-2022 között a népességszám növekedésének 60 százaléka a bevándorlásnak volt köszönhető. Ha nincs bevándorlás, a népességszám 2011 óta csökkenő tendenciát mutatna. A bevándorló nők gyermekvállalási kedve magasabb, a teljes termékenységi rátájuk 2,03, szemben a már Nagy-Britanniában született anyákkal, akiknél ez a mutató 1,5.
Bízhatnak abban a britek, hogy a bevándorlás megoldja a fentebb vázolt problémát? Aligha, hiszen egyrészt a bevándorlók gyermekvállalási hajlandósága igazodik a többségi társadalom mutatójához, másrészt éppen a Munkáspárt ígéretei között szerepelt, hogy csökkentik a bevándorlás szintjét. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal munkaerőért egyre fokozódik a küzdelem, nemcsak országhatárokon belül, de nemzetközi szinten is.
Így megint oda kanyarodunk vissza, hogy valódi megoldást csak a születésszám növelése jelenthet. Nyilván nem könnyű ezt egy olyan világban, ahol globális szinten zuhan a gyermekvállalási hajlandóság. Mégis törekedni kell arra, hogy a kormányok megtalálják azokat az ösztönzőket, amelyek javítják a lakhatás és a gyermekgondozás megfizethetőségét, és ezáltal csökkentik a gyermekvállalás elhalasztásának szükségességét.
