Categories
Demográf-Blog

Agyelszívás az egészségügyben

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallom azt a véleményt, hogy nem kell aggódni a demográfiai változások miatt. Minél kevesebben vagyunk, annál jobb a Földnek. A robotizáció és a mesterséges intelligencia a megoldás, az élő munkaerőt majd ezek helyettesítik. Nem kételkedem abban, hogy ezek teljes munkafolyamatokat kiválthatnak, ostobaság lenne nem felkészülni egy új világra. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor bár segíthet a robotizáció és az MI, de nem helyettesíthetik azt, amit csak egy ember tud nyújtani: az együttérzést, egy megnyugtató érintést, egy biztató mosolyt. Márpedig ezek nélkül nincs gyógyulás!
Európában az egészségügyi rendszerek egyre nagyobb mértékben támaszkodnak a külföldi munkavállalókra. Németországban az egészségügyi dolgozók közel egynegyede migrációs háttérrel rendelkezik, vidéken és az idősgondozásban pedig a munkavállalók egyharmada külföldi. Más országok, például az Egyesült Királyság, Svájc, Norvégia és Svédország, szintén erősen függenek a külföldön képzett szakemberektől.

Külföldön végzett orvosok aránya az egyes európai országokban (2021)

Az utóbbi időben azonban egyre nagyobb a társadalmi ellenállás a bevándorlással szemben, különösen, ha a bevándorló Európán kívüli országból érkezett. De a bevándorolt, szakképzett munkaerő nélkül számos ország egészségügyi rendszere összeomlana.

Mi lehet a megoldás?

Látszólag nem más, mint a kelet- és dél-európai országokból történő agyelszívás, a szakképzett egészségügyi és idősgondozó személyzet „levadászása”.
Ahogy a lakosság öregszik, és az egészségügyi dolgozók nyugdíjba vonulnak vagy felmondanak a romló foglalkoztatási feltételek miatt, számos európai ország igyekszik külföldről toborozni egészségügyi dolgozókat. Az OECD szerint 2022-ben 1,2 millió orvos, ápoló és szülésznő hiányzott az uniós országok egészségügyi ellátórendszeréből.
A kelet- és dél-európai egészségügyi szakemberek folyamatosan elhagyják a hazájukat, hogy a jobb munkakörülmények reményében a fejlettebb nyugat- és észak-európai országokban vállaljanak munkát. A fogadó országok jól járnak: gyorsan és az oktatásba fektetett költségek nélkül jutnak szakképzett munkaerőhöz. A származási országok viszont elveszítik a képzésbe fektetett tőkéjüket, illetve ezen országok egészségügyi rendszereinek működése veszélybe kerül.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az elvándorlás egyre bonyolultabb rendszerré válik. A „vadászat” olyan országokat is érint, melyek korábban maguk vadászták le a képzett szakembereket. A német orvosok például Svájcba vagy Ausztriába költöznek, és az ő pozícióikat gyakran a szomszédos országokból érkező orvosok töltik be.
A közgazdászok és az egészségügyi szakértők igyekeznek felhívni a figyelmet az alacsonyabb jövedelmű régiókból történő agyelszívás veszélyeire, az érintett országok pedig próbálnak féket beépíteni a rendszerbe. Albániában az orvosi egyetemet végzetteknek például három évet kell a balkáni országban dolgozniuk, mielőtt külföldön vállalnak munkát. Amennyiben nem várják meg a három évet, a képzés teljes díját ki kell fizetniük. Nem véletlen a szigor, Albániából az elmúlt tíz évben 3500 orvos távozott külföldre.
A jelenség persze nem korlátozódik Európára. Az OECD elemzése szerint az afrikai és latin-amerikai országokból az ápolónők több mint fele külföldre távozik, hogy ott vállaljanak munkát. A legnépszerűbb célország az Egyesült Államok.
A probléma olyan mértékű, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2010-ben iránymutatást fogadott el a külföldi egészségügyi szakemberek etikus toborzására vonatkozóan.
Az iránymutatás szerint az országoknak nem szabad aktívan toborozniuk egészségügyi dolgozókat 55 olyan alacsonyabb jövedelmű országból, ahol már most hiány van az egészségügyi szakemberekben. A listán 37 afrikai ország, valamint Nepál, Haiti és néhány nyugat-csendes-óceáni ország szerepel.

 

Vezető kutató at Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány |  Megjelent írások

Felhasznált források:

Iratkozzon fel hírlevelünkre