Alig hetven kilométerre a török határtól izraeli vadászgépek csaptak le egy szíriai légibázisra 2026 augusztusának végén, hogy saját bevallásuk szerint megakadályozzák a török haderő terjeszkedését. A török–izraeli viszony közel nyolcvan éve a válságok és békülések különös hullámvasútját járta be, ám az elmúlt években kimondottan kritikus közelségbe került és a közvetlen katonai konfrontáció lehetősége. A szembenállás azonban többről szól, mint egy félreeső szír légibázisról. Az ellentét valódi tétje sokkal inkább Szíria, és vele együtt a Közel-Kelet befolyási övezeteinek újrarajzolása.
2026. augusztus 18-án az izraeli légierő nyolc csapást mért az északnyugat-szíriai Abu al-Duhur légibázisra, mindössze mintegy 70 kilométerre a török határtól. Izrael hírszerzési információkra hivatkozva állítja, hogy Törökország radarállomást, légvédelmi rendszereket és katonákat készült telepíteni a bázisra, amit mind Ankara, mind pedig Damaszkusz tagad. Egy lehetséges, török-izraeli közvetlen katonai konfrontáció valódi súlyát Ankara NATO tagsága adja. Bár egy Törökország területén kívül történő tűzváltás nem adna jogalapot az egyébként sem automatikusan működő 5. cikkely aktiválására, a helyzet komoly aggodalmat okozott a transzatlanti szövetségen belül. Washington „szükségtelen eszkalációnak” nevezte az izraeli csapást és Thomas Barrack szíriai különmegbízott és török nagykövet révén igyekszik nyugtatni a kedélyeket elsőszámú közel-keleti partnere, és a második legnagyobb haderővel rendelkező NATO-szövetségese között.
A szíriai konfrontáció azonban nem elszigetelt esemény, hanem az elmúlt három évben kritikus állapotba jutó török-izraeli kapcsolatok újabb epizódja, ezúttal egy új színtéren. De ezzel együtt is jól beleillik abba a válságokat és enyhüléseket megélt mintázatba, amely a kétoldalú kapcsolatokat az elmúlt bő hét évtizedben jellemezte.
A töréspont: Davos és a Mavi Marmara incidens
A török-izraeli bilaterális kapcsolatok Izrael megalakulását követően váratlanul pozitívan indultak. Törökország 1949-ben első muszlim többségű államként ismerte el Izraelt, elsődlegesen a nyugati szövetségi rendszerhez való tartozás eredményeként. A viszony a ’90-es években érte el csúcspontját amikor a két ország 1996-ban stratégiai jelentőségű egyezmények aláírásával szoros katonai és gazdasági partnerséget épített ki. A védelmi jellegű megállapodás közös katonai kiképzést, haditengerészeti kikötőlátogatásokat, hírszerzési együttműködést és tisztcseréket hozott, sőt lehetővé tette, hogy a két ország légiereje egymás légterében gyakorlatozzon. Ehhez jelentős hadiipari programok is társultak. Az Israel Aircraft Industries 600 millió dolláros szerződést kapott a török F-4 Phantom vadászgépek modernizálására, és megindult a Popeye rakéták közös gyártása is. A gazdasági kapcsolatokat pedig két, 1996. március 14-én Jeruzsálemben aláírt egyezmény alapozta meg. Egy szabadkereskedelmi megállapodás, amely az ipari és mezőgazdasági termékek vámjainak eltörlését célozta, valamint egy kölcsönös beruházásvédelmi egyezmény a két ország befektetéseinek ösztönzésére és védelmére.
A kapcsolatokat öt évtizedes relatív békeidőszak után azonban egyre több nézeteltérés terhelte. A 2009. januári davosi Világgazdasági Fórum egyik panelbeszélgetésén éles szóváltás alakult ki Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök és Simon Peresz izraeli elnök között, miután Peresz védelmezte Izrael abban az évben indult gázai hadműveletét. Miután egy percet kapott Peresz állításaira reagállni, a török miniszterelnök felindultan elhagyta a színpadot. A „one minute” néven elhíresült jelenet a török–izraeli viszony egyik emblematikus fordulópontja lett. De a kétoldalú kapcsolatok sorsát az egy évvel későbbi Mavi Marmara-incidens pecsételte meg igazán. 2010. május 31-én izraeli kommandósok rajtaütöttek a gázai blokádot áttörni kívánó flotilla, köztük a MV Mavi Marmara fedélzetén, amely során tíz török aktivista veszítette életét. Az incidensre válaszul Ankara kiutasította az izraeli nagykövetet, visszahívta sajátját, és felfüggesztette a katonai együttműködést Jeruzsálemmel, Erdoğan elnök pedig egyre markánsabban szólalt meg a palesztinok ügyét illetően.
Békülés és újabb mélypont
A bilaterális kapcsolatok azonban még ekkor sem tűntek menthetetlennek. 2013-ban amerikai közvetítéssel Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök formálisan bocsánatot kért a Marmara-incidensért. A 2016 augusztusában aláírt békülési megállapodás értelmében és a felek újra nagyköveteket delegáltak, miután Izrael 20 millió dollár kártérítést fizetett a Marmara áldozatok családjának. A közeledés azonban rövid életűnek bizonyult. 2018-ban az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése ellen szervezett gázai határincidensek („Nagy Menetelés”) során mintegy 60 palesztin veszítette életét, ami heves nemzetközi felháborodást váltott ki. Erdoğan „terrorállamnak” nevezte Izraelt és népirtással vádolta, mire a két ország kölcsönösen kiutasította egymás nagyköveteit és konzuljait. A viszony 2022 nyarán állt helyre újra. A felek kölcsönösen nagyköveteket neveztek ki, és a normalizáció energiaügyi, kereskedelmi és turisztikai együttműködés ígéretét hordozta.
A kétoldalú kapcsolatok a 2023-ban kirobbant gázai háború után azonban szinte azonnal lejtmenetbe kerültek. Törökország 2024-ben teljes kereskedelmi embargót hirdetett Izraellel szemben, retorikájában pedig minden eddiginél élesebben bírálta a zsidó államot. A 2023. október 7-i terrortámadás ellenére Ankara több alkalommal is vendégül látta a Hamász terrorszervezet vezetőit, miközben a nemzetközi jogi nyomásgyakorlás több csatornáján is a Netanjahu elleni fellépést szorgalmaz. (2026 augusztusában Törökország már az Interpolt is arra kérte, hogy adjon ki „vörös riasztást” Netanjahu ellen).
Miért éppen Szíria?
A török-izraeli konfliktus új, akár a közvetlen katonai konfrontáció lehetőségét is magában hordozó helyszíne pedig Szíria lett. Ha a nagyobb képet nézzük, a konfrontáció valódi tétje nem más, mint hogy kinek az érdekszférájába kerül a Bassár al-Aszad utáni Szíria. Törökország 2016 óta tart katonai fennhatóság alatt területeket Észak-Szíriában, a csúcson mintegy 3460 négyzetkilométert, a szíriai terület nagyjából 2%-át, tágabb, a proxykkal együtt számolt értelmezésben pedig akár 15%-át. A cél elsősorban a terrorszervezetként számontartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szíriai kiterjesztésének, továbbá a fenyegetésként kezelt szíriai kurdok (SDF/YPG) visszaszorítása volt egy határ menti biztonsági zóna kiépítésével. Aszad 2024 végi bukása óta azonban a formálisan megszállt zónák jórészt visszakerültek Damaszkuszhoz, a török jelenlét viszont nem szűnt meg, csak átalakult. A rezsim bukása után Törökország gyorsan növelte katonai és politikai befolyását. Ők képzik az új szíriai hadsereget, minden csatornán támogatják Ahmed as-Saraa elnök kormányát és az ország újjáépítésében is nagyobb szerepet szánnának maguknak.
Izrael szintén kijelölte saját befolyási övezetét, amikor az Aszad bukása utáni zűrzavarban ellenőrzése alá vonta a Golán-fennsík szíriai oldalát, majd több légicsapás során megsemmisítette a szír haderő fontosabb katonai eszközeit. Izrael és Szíria 2025-ben, amerikai közvetítéssel közvetlen tárgyalásokat folytatott egy biztonsági megállapodásról, amely Izrael szíriai csapásainak leállítását és az Aszad bukása után elfoglalt területekről való kivonulását kötötte volna össze több, fokozatosan szabályozott határ menti biztonsági zóna, köztük egy kizárólag ENSZ-jelenléttel működő ütközőövezet kialakításával. A tervek szerint ez csak az első, technikai lépcső lett volna, amelyre később egy átfogóbb politikai rendezés, akár a Golán ügyének megnyitása épülhetett volna, az izraeli fél ugyanakkor több vörös vonalat is rögzített, köztük a szíriai területen zajló török katonai tevékenység tiltását. A megállapodás végül a kölcsönös bizalomhiány miatt meghiúsult. Damaszkusz szerint Izrael a végrehajtás alól próbált kibújni, a tárgyalások pedig az Iránnal kirobbant háború, majd az Abu al-Duhur-i légicsapás nyomán teljesen befagytak. Jeruzsálem az elmúlt évtizedben sokat tett azért, hogy az iráni proxykat semlegesítse Szíriában, most pedig újfajta kockázatként tekint a mélyülő török-szír kapcsolatokra és láthatóan vörös vonalnak tekinti, hogy a török jelenlét expanzív legyen a szomszédos országban.
Nagy Dávid, politikai elemző, biztonság- és védelmi politikai szakértő. Tanulmányait a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és a Haifai Egyetemen végezte, mesterdiplomáját nemzetközi biztonság- és védelempolitika szakon szerezte.
Karrierjét a Danube Institute elemzőjeként kezdte, majd tanácsadóként és az elemzési részleg vezetőjeként dolgozott az EuroAtlantic Tanácsadó és Befektetési Zrt.-nél. Jelenleg az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány geopolitikai elemzőjeként tevékenykedik.
Fő kutatási területe a közép-európai biztonságpolitika, valamint a Közel-Kelet geopolitikai dinamikái, különös tekintettel Izraelre.
