Donald Trump amerikai elnök nemrégiben leszögezte: az egyetlen dolog, ami számít, hogy Irán nem juthat nukleáris fegyverhez. Ha volt is valaha olyan szándéka az Egyesült Államoknak és Izraelnek, hogy megdöntsék az iráni rezsimet, mostanra ennek reális esély elszállt. A tárgyalások immár két fő célra koncentrálnak: a Hormuzi-szoros újranyitására és az iráni nukleáris programra. Az iráni atombombával hosszú évek óta riogatnak, ettől még azonban a fenyegetés nem teljesen légből kapott. Az iráni nukleáris program körül valóban rengeteg a gyanús körülmény, amelyekre kizárólag a katonai felhasználás adhat magyarázatot. A legfőbb bizonyíték az urán 60 százalékra dúsítása, ráadásul nagy mennyiségben, amelytől már csak egy öles lépés a nukleáris fegyver.
Csepp a tengerben
Irán a világ második legnagyobb bizonyított gázkészletével, illetve harmadik legnagyobb olajkészletével rendelkezik. Nem csoda, hogy energiaellátását túlnyomó részt ezekre a saját kitermelésű, olcsó forrásokra alapozza. Ennek ellenére a sah már 1974-ben nukleáris erőművek építéséről döntött; akkor még német és francia kivitelezőkkel. Az 1979-es iszlám forradalom azonban az uralkodóval együtt ezeket a terveket is elsodorta. A félbehagyott projektbe 1992-ben lehelltek új életet, immár az oroszokkal együttműködésben. Az elkészült nyugati részek felhasználásának nehézségei, a szigorodó biztonsági előírások, finanszírozási problémák miatt azonban az üzembe helyezésre egészen 2013 szeptemberéig kellett várni. Habár azóta több megállapodás is született az oroszokkal és a kínaiakkal újabb nukleáris erőművek építéséről, mindmáig a bushehri, 915 MW kapacitású (kevesebb, mint a négy paksi reaktor teljesítményének fele) az egyetlen, ami működik. Ez az iráni energiamix elhanyagolható, mindössze 0,5 százalékos részéért felel.
Az ábra itt hivatkozható: https://infogram.com/iran-energiamixe-1hxj48m09mg052v
Mire kell az urán?
A nukleáris erőművek üzemanyaga az urán. Ennek legnagyobb kitermelője Kazahsztán, amit Kanada, majd Namíbia követ, Irán készletei minimálisak. Csakhogy a természetben kibányászott uránérc döntően 238-as izotópból áll, csupán 0,7 százalék körüli a hasadóanyagként használható 235-ös izotóp. Az urándúsítás során tehát ennek a 235-ös izotópnak az arányát emelik 3-5 százalék közé. Ez hét országban koncentrálódik: Oroszország ebben is nagyhatalom, amelyet Kína, Franciaország, az Egyesült Államok, Hollandia, az Egyesült Államok és Németország követ.
A folyamatnak azonban ezzel még mindig nincs vége. Leegyszerűsítve, a dúsított uránból előbb üzemanyagot készítenek, majd ezeket pálcákba, a pálcákat pedig kazettákba töltik. Így könnyen előfordulhat, hogy az ellátási láncban az egyes folyamatokat teljesen más országokban végzik. A bushehri nukleáris erőmű is orosz üzemanyaggal működik.
Az ábra itt hivatkozható: https://infogram.com/urandusitas-orszagok-szerint-1hmr6g8m0e3do2n
Csak bombához jó
Irán 1970-es hatályba lépésekor azonnal csatlakozott az Atomsorompó Egyezményhez, amellyel vállalta, hogy nem fejleszt saját nukleáris fegyvert. Elkötelezettségét azóta többször megerősítette, Ali Khamenei legfelsőbb vallási vezető honlapján még külön ki is gyűjtötték minden megszólalását a témával kapcsolatban, a lista százas nagyságrendű. Leggyakrabban idézett két „fatvája” (vallásjogi véleménye):
„Nem akarunk atomfegyvert. Még a vegyi fegyverek birtoklását is ellenezzük… Ezek a dolgok nem állnak összhangban elveinkkel” – mondta a 2003-as amerikai invázió után.
„Ezeknek a fegyvereknek a használatát haramnak (tiltottnak) tartjuk, és az emberiség megóvása ettől a hatalmas katasztrófától mindenki kötelessége” – fogalmazott 2010-ben, az Atomsorompó Egyezményhez való csatlakozás ötvenedik évfordulóján.
Irán jogát a nukleáris energia polgári felhasználására senki nem vitatja, a kérdés az, hogy ígéretével ellentétben valójában vannak-e katonai célú fejlesztései? Ezt egyrészt izraeli és nyugati hírszerzési információk bizonyítják, de mióta kiderült, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek sem léteztek soha, érthető módon ezek hitelessége megkérdőjelezhető. Másrészt azért vannak objektív aggályok.
Már az is kérdés, hogy Teherán miért éptített – ráadásul hegyek gyomrába, részben a katonaság által, és egy ideig titokban – a 2000-es évek eleje óta több urándúsító, illetve nehézvizes létesítményt? Ezek folyamatos monitorozása és ellenőrzése a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) feladata, azonban ők is csak korlátozott hozzáférést kaptak, vagy be sem engedték őket bizonyos helyekre.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség legutolsó jelentése szerint, saját bevallások, korábbi ellenőrzések, valamint üzemelési adatok alapján Irán 9875 kg-os dúsított uránkészletet halmozott fel. Ebből:
- 2391 kg – 2%-os,
- 6024 kg – 5%-os,
- 181 kg – 20%-os,
- 441 kg – 60%-os.
Ahogy a fentiekben rámutattunk, a nukleáris erőművek 2-3%-osra dúsított uránnal működnek, így semmilyen ésszerű magyarázat nincs arra, hogy Iránnak polgári célra miért lenne szüksége efölöttire, ráadásul ilyen mennyiségben. A jelentés is leszögezi: Irán az egyetlen olyan, nukleáris fegyverekkel nem rendelkező ország, amely 60%-ra dúsított uránt.
Egyedüli ok a katonai felhasználás lehet. Az atombombához ugyan ez még mindig nem megfelelő, a Hiroshimánál is bevetett típushoz 90% fölötti dúsításra lenne szükség. A 441 kg pedig akár 10-11 nukleáris robbanófejhez is elegendő. Azonban a folyamat neheze eddig zajlik: 60%-ról 90% fölé már sokkal egyszerűbben, és ami a fő, gyorsabban elvégezhető a feladat (bár ezeket ezután még mindig le kellene tesztelni, hordozóeszközre szerelni, célba juttatni). Emlékezetes, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök már 2012-es, ENSZ-ben elmondott beszédében arra figyelmeztetett, Irán nagyon közel jár az atombombához szükséges dúsítottságú urán előállításához. Tizennégy évvel később a vita ugyanarról zajlik, de kétségtelenül innen technikai értelemben már csak egy öles lépés az atombomba.
Vörös vonal
Az Egyesült Államok 2025. június 22-én a „tizenkét napos háború” lezárásaként bunkerromboló bombákkal csapást mért három iráni nukleáris létesítményre. Hogy ezek pontosan milyen károkat szenvedtek, arról az értékelések eltérőek. Valószínűleg az urándúsításra alkalmas, rendkívül érzékeny centrifugák megrongálódtak, de könnyen elképzelhető, hogy javíthatóak. A 441 kg, 60%-osra dúsított urán sorsa ismeretlen. Ez a mennyiség elfér akár egy autó csomagtartójában, így akár az is elképzelhető, hogy korábban kicsempészték. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy valamelyik létesítményben lehet eltemetve.
Az amerikai-iráni tárgyalások tétje tehát az iráni nukleáris program jövője. Az Egyesült Államok (és Izrael) számára a vörös vonal a magas dúsítottságú urán sorsa, illetve a további dúsítási kapacitások felszámolása. Irán viszont ragaszkodik hozzá, hogy szuverén államként joga van olyan nukleáris programhoz, amelyet elképzel. Lehetséges megoldásként felmerült a magas dúsítottságú urán harmadik félhez (például Oroszország) szállítása, a nukleáris program ideiglenes, 10-15 éves felfüggesztése, a nemzetközi ellenőrzések visszatérése.
Emlékezetes, Barack Obama 2015-ben tető alá hozta az úgynevezett atomalkut (JCPOA), amelynek lényege az volt, hogy Irán felfüggeszti nukleáris programját, gazdasági enyhítésekért cserébe. A megegyezés egyik fő kritikája akkor az volt, hogy a program könnyen feltámasztható, illetve nem kapcsolták össze a rakétafejlesztésekkel. Donald Trumpnak megválasztása után, 2018-ban egyik első dolga volt kilépni az egyezményből, amelyet „katasztrofálisnak, a valaha volt legrosszabb alkunak” nevezett. Az idő részint őt igazolta, hiszen Irán közelebb került az atombombához szükséges uránhoz, mint valaha, ballisztikus rakétáival és drónjaival pedig az egész térségnek komoly fejfájást okozott a 2026. február végén kirobbant háborúban.
Amit szabad Jupiternek
Gyakorta megfogalmazódó kérdés még, hogy miért ne lehetne Iránnak nukleáris fegyvere, ha másoknak is van? Közismert, hogy az első atombombát az Egyesült Államok fejlesztette ki 1945-ben. Ezt követték újjabb országok, utoljára Észak-Korea (2006). Mára összesen 9 atomhatalmat tartunk számon. Izrael már a ’60-as években kifejleszthette saját fegyverét, de az úgynevezett „kétértelműség” elvét követik.
Nem volt mindig magától értetődő, hogy a nukleáris fegyverek nem terjednek el jobban. Ezért is hívták életre 1968-ban az Atomsorompó-egyezményt, amelynek célja az atomfegyverek elburjánzásának megakadályozása volt, és amelyhez Irán is csatlakozott. Sőt, ennek a továbbgondolása volt az 1994-es budapesti memorandum, amelyben a posztszovjet államok mondtak le a nukleáris arzenálról. Volt más nemzet, például Dél-Afrika, amely önként mondott le atomprogramjáról. Másokét, például Líbiáét vagy Irakét tárgyalásokkal, vagy bombákkal zárták rövidre.
Egyes elméletek szerint az atombomba tette a legtöbbet a világbékéért: mivel egy háború tétje túl magas, – adott esetben a civilizáció pusztulása – az ellenségek rá vannak kényszerítve, hogy más módszerekkel rendezzék vitáikat. A nukleáris fegyver legfőbb célja tehát az elrettentés, az atombomba egy ütőkártya a kézben, amit soha nem kell kijátszani.
Az atomhatalmaké tehát egy olyan klub, amelynek tagjai soha nem akarnak újakat felvenni. A legnagyobb félelem, hogy fegyverkezési verseny indulhat meg: ha Irán atomfegyverhez jut, akkor riválisai, például Szaúd-Arábia is bejelentkezhet egyért. Ugyanez történik egyébként másutt is: Dél-Korea amerikai védőernyő alatt van, újabban mégis téma, hogy saját fegyver kellene. Európában is terítékre került a téma, Emmanuel Macron éppen nemrégiben jelentette be, hogy kiterjesztenék a francia nukleáris védelmet.
Könnyű belátni, hogy minél több ország rendelkezik nukleáris fegyverrel, annál nagyobb az esélye annak, hogy előbb-utóbb valaki használni is fogja. Tovább nő a kockázat, ha olyan államok jelentkeznek be érte, amelyek más országok eltörlésével fenyegetőznek, vallásilag vagy ideológiailag szélsőségesek. Másrészt az atombomba ereje nem csak abban van, ha bevetik. Irán is évtizedek óta tárgyalási alapként használja fel a programját – lásd a rövid életű atomalkut.
Külpolitikai szakértő, újságíró, sajtóreferens. Tizennégy évig dolgozott külpolitikai újságíróként és szerkesztőként, elsősorban a Magyar Nemzetnél. Szakterülete a Közel-Kelet és Észak-Afrika. Újságíróként a térség több országában és konfliktusövezetben járt. Tudósított többek között Izraelből és Palesztinából, Libanonból, Irakból, Törökországból, Jordániából és Szaúd-Arábiából, de járt Ukrajnában, Hegyi-Karabahban és Cipruson is.
