Védelmi ipari korszakváltást hozott az ankarai NATO-csúcs. Az eddig féltve őrzött fegyvergyártási licencek megosztásával az amerikai ATACMS-rakéták gyártása Németországba kerül, míg a Patriot és a francia SCALP licencét Ukrajna kapta meg. A bejelentések elsőre a szövetségesi bizalom szintlépéseként is olvashatóak valójában azonban annak a beismerése, hogy a nyugati hadiipar szűk keresztmetszete ma már nem a pénz, hanem a gyártókapacitás. Az európai védelmi ipar következő időszakának legnagyobb kérdése, hogy képes-e a védelmi célra elkülönített százmilliárdokat valódi volumenné, technológiává, bevethető katonai képességgé alakítani. De jelenthet-e valód megoldást licencek megosztása az ipar legégetőbb problémájára?
Egyetlen hét alatt annyi féltve őrzött nyugati fegyvergyártási licenc cserélt gazdát, amennyi korábban egy évtized alatt sem.
- Az ankarai NATO-csúcson a Lockheed Martin és a Rheinmetall megállapodott az ATACMS ballisztikus rakéták németországi gyártásáról. Az ATACMS-t a mai napig egyetlen cég, a Lockheed Martin gyártotta, egyetlen helyen, az arkansasi Camdenben, mostantól azonban a Rheinmetall alsó-szászországi üzeme, Unterlüß lesz a világon az első hely az Egyesült Államokon kívül, ahol a 300 kilométeres hatótávú rakéta készül.
- Szintén az észak-atlanti szövetségesek találkozóján Donald Trump jóváhagyta a Patriot-rakéták gyártási licencét Ukrajna számára.
- Emmanuel Macron francia elnök pedig a „Hajlandók koalíciójának” találkozóján jelentette be, hogy Franciaország átadja Ukrajnának a SCALP cirkálórakéták, az Aster–30 légvédelmi rakéták és az AASM precíziós bombák gyártási jogát.
Szövetségesek ide vagy oda, az ilyen fejlett védelmi technológiáknak még a gyártási-összeszerelési jogát szívesen osztották meg mindeddig a tulajdonosok. Egyrészt azért, mert tartanak attól, hogy a dollármilliárdokból éveken át fejlesztett technológiák illetéktelen kezekbe, rivális hatalmakhoz kerülhetnek, amelyek a technológia elleni hatékonyabb védelmet és versengő technológiák gyártását eredményezheti. Másrészt aki licencet ad, az piacot oszt meg, hiszen a drága és fejlett technológia új birtokosa potenciális versenytárs lehet, amely idővel ugyanazzal a termékkel jelenhet meg a világpiacon. Persze utóbbit megfelelő értékesítési korlátozással lehet szabályozni.
A licencmegosztási bejelentéseket így elsőre akár a szövetségesek közti bizalom szintlépéseként is értelmezhetnénk. Hogy Ukrajnát is egyre mélyebben bevonják az általa használt nyugati fegyverrendszerek technológiai rejtelmeibe és már nem csak „vásárlóként” tekintenek rá, hanem a nyugati hatalmak egyszerre érdekelté váltak az ukrajnai védelmi ipar kiépítésének támogatásában. A licencmegosztási hullám azonban sokkal inkább annak a beismerése, hogy a nyugati hadiipar szűk keresztmetszet ma már nem feltétlenül a pénz, hanem a gyártókapacitás.
Hogyan lesz a pénzből valódi képesség?
Az elmúlt évek védelmi ipari reneszánszát a politikai ígéretek, a felfutó védelmi költségvetések és az ezekből a gyártóknál lecsapódó rekordméretű rendelésállományok hajtották. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) friss adatai szerint Európa védelmi kiadásai egyetlen év alatt 14 százalékkal, összesen 864 milliárd dollárra emelkedtek, ami a hidegháború vége óta a legnagyobb ütemű növekedés a kontinensen. Ebben az időszakban a rendelésállomány volt a növekedés legkézenfekvőbb mércéje, és ebben a Rheinmetalltól a BAE Systemsen át, a Thalestól a Leonardóig minden nagy európai szereplő történelmi felhalmozást produkált. A védelmi ipari részvények szárnyaltak. Miközben Hágában tavaly a NATO-tagok abban is megállapodtak, hogy 2035-ig a GDP 3,5 százalékára emelik a szűken vett védelmi költést, és további 1,5 százalékot fordítanak védelmi jellegű kiadásokra. Az idei ankarai csúcson pedig a szövetségesek nyugtázták, hogy az elmúlt évben valóban mindent megtettek azért, hogy a kitűzött célt elérjék.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/29162079/
A fegyverkezésre irányuló politikai szándék és a védelmi célú források megszerzése után 2026-ra az európai védelmi ipar konszolidációs időszakba érkezett, amelyben elsősorban már nem a védelmi költségvetéseket és vállalatoknál felhalmozott rendelésállományt érdemes figyelni, hanem azt, hogy hogy képes-e Európa a beígért százmilliárdokat valóban volumenné, technológiává, bevethető katonai képességgé alakítani. Az iparág legmélyebb problémája ugyanis már nem finanszírozási, hanem ipari természetű. Európa védelmi szektora évtizedek óta nem gyártott nagy szériában, és a hidegháború vége óta leépült ipari bázist nem lehet néhány év alatt újjáépíteni. Hiába épülnek ki nagy „prime” vállalatok, akiktől alapvető elvárás, hogy rendszerintegrátorként működjenek saját védelmi ipari ökoszisztémájukban, az ellátási láncok továbbra is sebezhetőek. A nagy fővállalkozók alatt beszállítók ezrei, köztük rengeteg kis, családi tulajdonú cég áll, amelyeknek egyszerre, összehangoltan kellene kapacitást bővíteniük.
Nem beszélve az európai védelmi szektor töredezettségéről, amely a beszerzésekben és a képességfejlesztésekben rendre megnyilvánul. Ennek elsődleges oka, hogy Európa védelmi ipara továbbra is nemzeti logika mentén működik, nem pedig egységes európai iparként. Az országok a saját „nemzeti bajnokaikat” építik és finanszírozzák, ami párhuzamos fejlesztést és képességduplikációt eredményez a szövetségen belül. Ezek a szétaprózott beszerzési rendszerek pedig éppen azt a méretgazdaságosságot lehetetlenítik el, amelyre a gyors kapacitásbővítéshez szükség lenne. Nyersen megfogalmazva az igazság az, hogy az európai újrafegyverkezés valójában két tucat, eltérő tempójú és eltérő logikájú nemzeti program mozaikja. Az Európai Unió ebben a tekintetben is próbál segítséget nyújtani a tagállamok számára, így például a fent említette EDIRPA vagy a Magyarország által is megigényelt SAFE (Security Action for Europe) program hitelkerete is a közös beszerzés és fejlesztés ösztönzését hivatott támogatni. Az eredmények azonban egyelőre visszafogottak.
Jövőbeli ígéret a jelen problémájára
Mit is jelent ez a szűk gyártási keresztmetszet a számok tekintetében? A Lockheed Martin a Patriot-rendszer korszerűbb, PAC–3 MSE elfogórakétájából 2024-ben valamivel több mint 500, tavaly nagyjából 600 darabot gyártott. A gyártókapacitás 2027-re érné el az évi 650-et, 2030-ra pedig a nagyívű tervek szerint 2000-et. A realitás azonban az, hogy a teljes globális Patriot-elfogórakéta gyártókapacitása jelenleg évi 850–880 darab körül jár, a régebbi PAC–2 GEM–T típussal együtt. Ez éppen csak meghaladja az orosz Iszkander és Kinzsal ballisztikus rakéták becsült, évi 840 darabos gyártását. Miközben egyetlen ballisztikus rakéta elfogásához gyakran két-három elfogórakéta is szükséges, nem csoda, hogy a globális készletek rohamléptékben apadnak. A Payne Institute tanulmánya szerint pedig az „Epic Fury” hadművelet során közel 2400 elfogórakétát használhattak el az Öböl-államok, amely megközelíti ezen országok ismert háború előtti teljes készletét (2800). Míg az amerikaiak saját készletekről a tűzszünet beálltáig a THAAD-elfogórakétáinak és Patriot-készletének legalább felét, a PrSM állományának 45 és a Tomahawkok 30 százalékát lőtte el a CSIS szerint. A tüzérségi lőszereknél hasonlóan alakulnak a számok. Az Egyesült Államok a 2022-es havi 14 400 darabról 40 ezerre tornázta fel a 155 milliméteres lőszerek gyártását, és 2026-ra a havi 100 ezres gyártási volument célozta meg, az EU tavalyi egymillió darabos gyártást pedig kétmillióra duplázná.
A lincencmegosztás azonban aligha lesz megoldás a növekvő kereslettel párosuló szűkös gyártási kapacitásokra rövid távon. Az unterlüßi soron a rakétamotorok és a vezérelt komponensek gyártása legkorábban 2027-ben indulhat, a teljes ATACMS-gyártás 2029-ig skálázódna az évi 600–800 darabra becsült európai és ukrán kereslet kiszolgálására. Ukrajnai gyártású SCALP vagy Patriot-rakétát pedig 2028 előtt aligha látunk, főleg, ha utóbbi esetében a PAC-3 MSE gyártásáról van szó, amely a legújabb, legfejlettebb gyártási technológiát igénylő típus. Az amerikai és francia licencek megosztása így egyelőre a gyártókapacitási szűkösséggel küzdő nyugati védelmi ipar beismerő vallomásaként értelmezhetőek.
Nagy Dávid, politikai elemző, biztonság- és védelmi politikai szakértő. Tanulmányait a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és a Haifai Egyetemen végezte, mesterdiplomáját nemzetközi biztonság- és védelempolitika szakon szerezte.
Karrierjét a Danube Institute elemzőjeként kezdte, majd tanácsadóként és az elemzési részleg vezetőjeként dolgozott az EuroAtlantic Tanácsadó és Befektetési Zrt.-nél. Jelenleg az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány geopolitikai elemzőjeként tevékenykedik.
Fő kutatási területe a közép-európai biztonságpolitika, valamint a Közel-Kelet geopolitikai dinamikái, különös tekintettel Izraelre.
