Kevésbé valószínű, hogy Maurice Obstfeld alábbi, termelékenységről szóló gondolata ébresztette rá a gazdaságpolitikai döntéshozókat arra, hogy érdemes leporolni a magas nyomású gazdaság premisszáit, annyi azonban bizonyos, hogy az eredetileg Arthur Okun nevéhez köthető elméleti megközelítés a globális infláció időszaka előtt reneszánszát élte. Az USA-ban és Magyarországon is sokszor felhevült vitákban találkozhatunk ezzel a koncepcióval valójában úgy, hogy ténylegesen nem láttunk az elképzelés mögé. Éppen ebből kiindulva igyekszik ez az elemzés rendet teremteni a magas nyomású gazdaság mibenléte és eredményei kapcsán. Ráirányítja továbbá a figyelmet arra, hogy a termelékenység globális szintű szerény mértékű növekedése, és az országok felzárkózási törekvése okán nem véletlenül került elő ez a gazdaságpolitikai koncepció a 2010-es években.
„Ha tartósan fennmarad, a termelékenység alacsony szintű növekedése mélyreható és kedvezőtlen következményekkel járhat a globális életszínvonal bővülésére nézve.”
(Maurice Obstfeld, a University of California professzora)
Ma már mantraként hallhatjuk, hogy a globális növekedés lassul, az országok gazdasági potenciálja pedig egyre inkább szűkül és a növekedés egyre több esetben fullad ki. Erber és szerzőtársainak tanulmánya (2017) pedig egészen jó összefoglalót ad arról, hogy miért van a termelékenység javulásában egy világszinten is érezhető lassulás. Elemzésükben arra mutatnak rá, hogy a termelékenység és a növekedés hosszú távon együttesen csökkenő tendenciát mutat, és ennek a tendenciának az oksági kapcsolata a növekedéstől a termelékenységig tart. A háttérben meghúzódó okok pedig sokfélék lehetnek: a munkaerő- és tőkepiacokon jelentkező hiszterézishatásoktól a stagnáló gazdaságok lassú innovációs dinamikájáig. A globális tendenciákat jól szemléltetik az alábbi ábrák. Az első ábra a különböző évtizedekben mutatja a tőke, a teljes tényezőtermelékenység (total factor productivity, TFR) és a humán tőke hozzájárulását a növekedéshez, a második pedig azt szemlélteti, hogy a fejlődő és a feltörekvő országok kivételével ma már tulajdonképpen mindenütt kifulladni látszik a termelékenység növekedése.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16220580/
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/16220719/
A szerzők a termelékenység növekedésének csökkenésére mint problémára megoldást is kínálnak és azt hangsúlyozzák, hogy a gazdaságnak erősebb keresletre van szüksége a növekedés fellendítéséhez és a kreatív rombolásnak is teret kell engedni. Ezen a ponton léphet be az érvelésbe az az ún. magas nyomású gazdaság gondolata, amely eredetileg Arthur M. Okun nevéhez köthető. (Okun egyébként nem erről, hanem az ún. Okun-törvényéről ismert, amely egyébként azt hangsúlyozza, hogy kapcsolat tárható fel a munkanélküliség és a gazdasági növekedés között, és abban az esetben, ha a GDP 2%-kal visszaesik, akkor a munkanélküliség 1%-kal növekszik.) Az eredeti Okuni koncepció lényege az, hogy olyan időszakban, amikor alacsony az infláció és pang a gazdaság, egyszerre lehet ultra laza a fiskális és monetáris politika, és a két oldal egyszerre viheti lendületbe a gazdaságot.
Okun egyébként 1973-ban jelentette meg az elképzelést taglaló tanulmányát, és ennek központi kérdése az volt, hogy a nagy, vagy magas nyomású gazdaság vajon hozzájárulhat-e az amerikai munkavállalók felfelé irányuló (társadalmi) mobilitáshoz. A szerző hipotézise szerint egy olyan magas nyomású gazdaságban, amelyet a hosszabb távú erőforrás-kihasználtságot meghaladó erőforrás-felhasználás (overemployment) határoz meg, a vállalatok nehezen tudnák betölteni az üres állásokat a korábbi bérszínvonal mellett. A munkaadók ezért kénytelenek lazítani a felvételi kritériumokon és nagyobb súlyt kap a személyes benyomásokon alapuló kiválasztás. Okun azzal érvelt, hogy ezek az új tendenciák azt eredményezhetik, hogy javulnak a korábban hátrányos helyzetű munkavállalók gazdasági körülményei, és lehetővé válik a munkába lépésük, fejleszteni tudják a képességeiket, és nem utolsó sorban feljebb tudnak lépni a munkahelyi és jövedelmi ranglétrán. Empirikus kutatásokra építve a szerző érveléséből az kristályosodott ki, hogy azokban az időszakokban, amikor nagyobb nyomás valósult meg az amerikai gazdaságban, akkor a férfiak valóban feljebb tudtak lépni a ranglétrán, és ezzel helyet teremtettek a nők és a diákmunkások számára a munkaerőpiacra való belépéshez. Mindez természetesen a foglalkoztatás mutatójának általános emelkedését jelenti. Okun végső következtetése pedig az volt, hogy a magas nyomású gazdaság ugyan nem csodaszer, de jól kiegészítheti az egyéb gazdaságpolitikai lépéseket és megteremtheti a felfelé irányuló mobilitás társadalmi céljának elérését.
A tisztánlátás kedvéért és egy újabb aspektus felvillantása miatt, érdemes ismét hangsúlyozni, hogy a magas nyomású gazdaság olyan helyzetet jelent, amelyben a tényleges kibocsátás átmenetileg a gazdaság potenciális szintje felett marad, és így a gazdasági erőforrások kihasználtsági rátája pillanatnyilag a hosszú távon fenntartható szint fölé emelkedik (overemployment). Ma már tudjuk, hogy Okun egyébként rosszul időzítette tanulmányát, ugyanis az 1970-es évek tekintélyes inflációja nagy csapást mért a megközelítésének híveire, ugyanis a gyorsan emelkedő infláció letörése, mindennél fontosabb volt, még az aggregált kereslet és a gazdasági potenciál gyors és látványos növelésével szemben is.
Később, az 1980-as években a kínálatoldali gazdaságpolitika került előtérbe, és valójában csak a 2008-as pénzügyi, majd reálgazdasági válságot követő évtized tartósan alacsony inflációjának időszakában kerültek ismét terítékre Okun gondolatai. Az újbóli népszerűségét még az is magyarázta, hogy az USA-ban még inkább látványosabbá vált a növekvő egyenlőtlenség, és a marginalizált csoportok gazdasági küzdelme. Mivel Trump elnöksége alatt egészen látványos expanzív fiskális politikai program valósult meg, ráadásul a FED felhagyott a kamatemelési ciklussal és 2019-ben kamatcsökkentéseket hajtott végre, elérkezett végre az idő, hogy Okun hipotézisei megerősítést nyerjenek, vagy legalábbis élesben vizsgázzanak. A pandémia előtt az amerikai munkanélküliségi ráta az 50 éves mélypontja közelében járt és kevés jele volt az inflációs mutató felpörgésének. Ráadásul a hátrányos helyzetű csoportok foglalkoztatási kilátásai is érezhetően javultak. A Biden-adminisztráció a költségvetési ösztönzők újabb körét szorgalmazta, és a makrogazdasági döntéshozói körökben érdekes új vita bontakozott ki arról, hogy milyen előnyökkel és potenciális költségekkel járna a gazdaság 2021 második felében és 2022-ben történő „felfűtése”. Így kerültek tehát terítékre Okun érvei, és a termelékenységnövelő aspektus is teret kapott, ugyanis sokan amellett tették le a voksukat, hogy a cégek nagyobb valószínűséggel fognak termelékenységnövelő technológiákba beruházni, és így hosszú távú gazdasági előnyök vernek gyökeret.
Nem volt véletlen, hogy a tudományos vita is felizzott és sokan foglaltak állást a gazdaságpolitika ezen receptjének kérdésében. Valójában a 2015 és 2019 közötti időszak gazdaságpolitikai diskurzusát itthon és részben az Egyesült Államokban is a magas nyomású gazdaság tétele, dogmája és gondolatköre határozta meg. Idehaza többek között Csaba László hívta fel a figyelmünket arra, hogy ilyen megközelítéssel sem a főáramú, sem a neokeynesiánus, sem a heterodox közgazdasági tankönyvekben és a szakirodalmi cikkekben nem találkozhattunk korábban, ugyanis eleinte elképzelhetetlen volt, hogy egyszerre legyen laza a fiskális és a monetáris politika. Később többször is állást foglalt a témában és 2022-es tanulmánya még tovább feszegette ezt a kérdéskört. A MNB szerzői, Baksay Gergey és Balatoni András 2021-ben a Világgazdaság oldalán pedig többek között így írtak: „A túlfűtöttséget el kell kerülni, a magas nyomású gazdaság viszont segíthet helyreállítani egy nagy válságot követően a növekedési potenciált.” A szerzők felhívják továbbá a figyelmet arra, hogy nagyon jelentős különbség van a túlfűtött és a magas nyomású gazdaság között. Szerintük a túlfűtött gazdaságban tartós egyensúlytalanságok épülnek fel, amelyek az adósságállományok felhalmozódását eredményezik. A magas nyomású gazdaságban ezzel szemben egyensúlytalanságok nem épülnek fel, a külső és belső egyensúlyi folyamatok kontroll alatt állnak. Ehhez három alapvető pillérre van szükség: megfelelő szabályozási környezetre, a belső forrásokra alapuló finanszírozásra, illetve olyan ipari beruházásokra és külföldi tőkebefektetésekre (FDI), melyek exportkapacitásokat és piacokat hoznak létre. Király Júlia a Külgazdaság folyóiratban 2023-ban azonban úgy érvel, hogy a hivatalos hazai (gazdaság)politika az úgynevezett magas nyomású gazdaság elméletét alkalmazta, úgy hogy annak azonban nincs elmélete. A szerző felhívta a figyelmet, hogy Okun 1973-as ötlete kapcsán a 2010-es években a láthatóan semmire sem reagáló gazdaság láttán néhányan felvetették, hogy a munkanélküliségi ráta úgy marad tartósan a természetes rátája alatt, hogy mégsem vezet inflációhoz. Király megerősíti Csaba szavait, amikor azt hangsúlyozza, hogy ennek a gazdaságpolitikai ajánlásnak azonban sem elméleti, sem modellszerű alátámasztása nem született meg. Ezen kívül kiemeli azt is, hogy a magas nyomású gazdaság ideája mára (tehát 2023-ra) teljesen eltűnt nemcsak a nemzetközi, de a magyar jegybanki elemzésekből is. Szerinte a 2010-es évek második felének ultra laza monetáris és fiskális politikájának a következménye a tartósan magas infláció lett. 2024 elején Surányi György tollából jelent meg komolyabb bírálat a magas nyomású gazdaságpolitika elméleti premisszái, és annak magyarországi megvalósítása kapcsán, később pedig Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter vette védelmébe a koncepciót, és annak hazai alkalmazását, amikor is azzal érvelt, hogy ez egy középtávú célkitűzés, amely a potenciális gazdasági növekedés emelését célozza meg.
Ebből is látható, hogy meglehetősen vegyes ennek a koncepciónak a megítélése, így érdemes lehet röviden áttekinteni a témában megjelent és nagyobb idézettséget befutott nemzetközi szakirodalmakat is. Aaronson és szerzőtársainak tanulmánya (2019) azzal érvel, hogy a gazdaság „felhevítése” addicionális munkaerő-piaci előnyökkel jár egyes hátrányos helyzetű csoportok (különösen a nők és az afroamerikaiak) számára. A szerzők voltaképpen igazolják Okun felvetéseit. Hotchkiss és Moore (2022) munkája már árnyaltabb képet nyújt a magas nyomású gazdasággal járó nettó előnyökről. Megállapítják, hogy a hátrányos helyzetű csoportok számára a nagynyomású gazdaságból származó haszon nem elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozzák a gazdasági visszaesés során az ilyen csoportokat gyakran sújtó súlyos következményeket. Következésképpen a szerzők azzal érvelnek, hogy a gazdasági volatilitás mérséklése hosszabb távon nagyobb előnyökkel járhat. A pandémia alatt az USA-ban többen arra figyelmeztettek egyébként, hogy a rövid távú kereslet túlzott ösztönzése inkább az import (különösen a Kínából származó) fellendülését és a kínálati szűk keresztmetszetek kialakulását valószínűsíti, ami az infláció megugrását eredményezheti. Ez a váratlan inflációs nyomás pedig a fellendülés fenntarthatóságát kérdőjelezheti meg.
Ezen utóbbi pedig valóban egy érzékeny kérés. Fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy a magas nyomású gazdaság működtetésével járó legnagyobb kockázat a monetáris és pénzügyi oldalon rejlik. Sokan joggal dicsérték a FED-et, amiért a világjárvány okozta sokk korai szakaszában gyorsan likviditást juttatott a gazdaságba, és a végső menedék hitelezőjeként lépett fel. A központi bank nagyszabású, masszív eszközvásárlási programjainak folytatása és a nulla közeli kamatlábak hosszabb ideig történő fenntartása iránti elkötelezettsége azonban pénzügyi torzulásokat okozhat, tovább növelheti a vagyoni és a kisebbségek közötti egyenlőtlenségeket, és hozzájárulhat bizonyos pénzügyi eszközök spekulációjához. A jól célzott fiskális ösztönző program mellett az szólhat, hogy potenciálisan erős és széles körű gazdasági növekedést generálhat. A monetáris ösztönzőkre való túlzott támaszkodás azonban több kockázatot is rejt magában. A magas nyomású gazdaság működtetésének következményeként, ha az USA-ban a vártnál magasabb infláció alakul ki, ma pedig már látjuk, hogy kialakult, az a piaci kamatlábak hirtelen megugrását és az eszközárak gyors deflációját eredményezheti. Egy olyan gazdasági környezetben, amelyet az államadósság és a nem pénzügyi vállalatok rekordszintű eladósodottsága jellemez, egy ilyen pótlólagos sokk meglehetősen gyengítően hat(na) a gazdaságra.
Bivens (2017) munkájában azonban azzal érvel, hogy a nagy recessziónak és az azt követő lassú fellendülésnek számos áldozata volt. Szerinte a legtöbbet szenvedők nyilvánvalóan azok a munkavállalók és családok voltak, akiket a munkahelyek elvesztése, valamint a csökkenő bérek és jövedelmek sújtottak. A nagy recesszió másik áldozata azonban a termelékenység növekedésének lassulása volt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mivel a termelékenység növekedése ad öntőmintát annak, hogy milyen gyorsan emelkedhet a potenciális életszínvonal, döntő fontosságú, hogy ne fogadjuk el a termelékenység alacsonyabb növekedési ütemét, és igyekezzünk azt gazdaságpolitikai lépésekkel tovább emelni. Meglátásai szerint az elmúlt évek, évtizedek lassú termelékenységnövekedésének egyik fő mozgatórugója is orvosolható, amely az aggregált kereslet és a gazdaság termelési potenciálja közötti állandó hiány. A szerzők szerint a gazdaságot hosszú időn keresztül jóval a potenciál alatt tartva, a beruházások nem voltak elegendőek a gazdaság fenntartásához és a termelékenység gyors növekedéséhez. Ennek a felhalmozott beruházási résnek a megszüntetésének egyik módja természetesen, hogy a költségvetési döntéshozók egyszerűen növelik az állami beruházások mértékét, vagyis ösztönzik a gazdasági potenciál elérését.
Fontos tényező azonban, hogy a munkaerőpiac és a gazdaság szélesebb értelemben véve is már eleve túlfűtött legyen, mert csak ez tudja a vállalkozásokat a növekvő kereslet kielégítése érdekében a beruházások növelésére kényszeríteni. Amikor ez bekövetkezik, a politikai döntéshozóknak addig kell megtartaniuk a gazdaság lendületét, amíg a reálbérek következetesen növekedésnek indulnak. A gazdaságpolitika szempontjából ez azt jelenti, hogy alacsonyan kell tartani a kamatlábakat, és nem szabad azokat idő előtt megemelni az inflációtól való félelmek miatt. A reálbérek emelkedése miatt bekövetkező inflációs hatást pedig valószínűleg tompítani tudja a gyorsabb ütemű beruházás és termelékenység növekedés.
Jóllehet mint minden makrogazdasági előrejelzés és feltételezés, amelyik azt feltételezi, hogy a termelékenység úgy emelkedik, hogy az egybeesik a bérek növekedésével akár hibás is lehet. Azonban, ahogyan azzal Bivens és szerzőtársai érvelnek a tévedés kockázata viszonylag kicsi; néhány évnyi, a célértéket meghaladó árinfláció következhet be, mivel a bérek felfelé nyomják a költségeket. A sokéves célkitűzés alatti infláció miatt azonban ezt még csak „hátránynak” sem lehet nevezni egy olyan gazdaságpolitika esetében, amelynek a gazdaságot a növekedés irányába kell terelnie. A kereslet visszafogásának kockázata azonban óriási lehet. Az USA-ban például a 2007-ben készített és 2017-re vonatkozó előrejelzés a potenciális kibocsátás tekintetében a nagyjából 2000 milliárd USD-s rést mutat. A szerzők pedig végezetül azzal érvelnek, hogyha ennek legalább a felét (1000 milliárd USD), sikerülne lefaragni egy olyan gazdaságpolitikával, ami magas nyomásúnak nevezhető és magasabb termelékenységnövekedéshez vezet, akkor az rendkívül következetes gazdaságpolitikai lépésnek számítana.
Ebből az áttekintésből a következő következtetések rajzolódtak ki. A magas nyomású gazdaság koncepciója nem nevezhető sem klasszikus, sem heterodoxnak, igazából nehezen, vagy egyáltalán nem kategorizálható. Nem véletlen továbbá, hogy a 2010-es években került előtérbe, ugyanis ekkor a nyugati világ számos gazdasága kezdett pangani, amely alacsony inflációban, vérszegény növekedésben és a termelékenység vontatott javulásában öltött testet. Egy ilyen egyébként is kifeszített helyzetben vált népszerűvé a további keresletösztönzés koncepciója, amikor a fiskális expanzió és a laza monetáris politika ideiglenes „túlfűtöttséget” idéz elő. A magas nyomású gazdaságpolitika alkalmazása rendkívüli precizitást igényel, ugyanis a nem kellő időben, és ideig tartó alkalmazás inflációs nyomáshoz vezet és hosszabb távon kontraproduktívnak bizonyulhat. Az elképzelés tehát egy valós problémára kíván valós megoldást adni, az alkalmazásának nehézsége azonban abban rejlik, hogy a szokottnál is körültekintőbben kell eljárni az időzítésével és fenntartásával kapcsolatban.
Pásztor Szabolcs, habilitált egyetemi docens a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közgazdasági és Nemzetközi Gazdasági Tanszékén. Korábban dolgozott a Magyar Nemzeti Banknál és a Magyar Bankszövetség tanácsadójaként is. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítványhoz 2020-ban csatlakozott. Oktatott már többek között Ausztrália, Kína, Belgium, Csehorság, Olaszország, Oroszország, Törökország, a Dél-afrikai Köztársaság, Kenya és Etiópia egyetemein. Fő kutatási területe a gazdasági és pénzügyi átalakulás a fejlődő országokban.
