A következő bejegyzés igyekszik megérteni és keretbe helyezni a 2024 szeptemberében megjelent ún. Draghi-jelentést. A riport kiábrándító őszinteséggel nyilatkozik az európai integráció versenyképességének és világgazdasági súlyának erodálódásáról. A terjedelmes jelentés ugyan jó látlelet, félő azonban, hogy a korábbi stratégiai elképzelések, egyéb jelentések és munkaanyagok után csak a következő lesz a sorban. A felvázolt stratégiák, megoldások és javaslatok valószínűleg elbuknak majd a tagállamok útvesztőjében, és kevésbé valószínű, hogy az ezredforduló óta megjelenő figyelmeztető jelzések után érdemi előrelépés történik a versenyképesség területén. Bárcsak ne így volna!
Daron Acemoglu és James A. Robinson 2012-ben megjelent Why Nations Fail (magyarul Miért buknak el a nemzetek?) című könyvének hatodik fejezete azt taglalja, hogy hogyan vált az olaszországi Velence múzeummá. A szerzők rámutatnak, hogy a középkorban Velence volt az akkori világgazdaság leggazdabb városállama olyan gazdasági és politikai intézményrendszerrel, amely transzparensnek, demokratikusnak és inkluzívnak bizonyult. Később pedig hosszasan ecsetelik, hogy mi az oka annak, hogy a mai Velencének a halászaton kívül csak a turizmus az egyetlen komolyabb iparága. A szerzők szerint ahelyett, hogy a régmúlthoz hasonlóan kereskedelmi útvonalakat és a gazdasági növekedést előmozdító intézményeket tartanának fent, kis túlzással a velenceiek ma már csak pizzát és fagylaltot készítenek, illetve színes üvegeket fújnak a túristák számra. Mára Velence gazdasági erőközpontból múzeummá vált.
Az idén áprilisban megjelent Letta-jelentést és az ősszel publikált Draghi-jelentést lapozgatva önkéntelenül is felmerül a kérdés: egész Európára is az vár, mint ami Velencével is történt? A rövid válasz a terjedelmes dokumentumok átolvasása után: valószínűleg igen.
2024. szeptember 9-én mutatta be az Európai Bizottság a The Future of European Competitiveness c. riportját, amit szinte azonnal Draghi-jelentésként kapott fel a gazdasági sajtó. Mario Draghi, korábbi olasz miniszterelnök, közgazdász, 2011 és 2019 között az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, aki már életében egy sajátos szófordulatot alkotott, amikor az euróválság kellős közepén a ‘Whatever it takes’ kijelentésével egyértelművé tette, hogy az EKB mindent megtesz az euró megmentése érdekében. Most, 2024 őszén az általa fémjelzett jelentés előszavának első mondata ugyancsak megadja az alaphangot, és talán egyszer majd szállóigévé is válik, azonban a jelenben sok bizakodásra nem ad okot az európai versenyképességgel kapcsolatban:
„Európa a század eleje óta aggódik a növekedés lassulása miatt. Különböző stratégiák jöttek és mentek a növekedési ráták növelésére, de a tendencia változatlan maradt.”
Mi is történt azonban a század elején, amiért aggódnia kellene az EU-nak? Az ezredfordulón, a 2001-ben véglegesített lisszaboni stratégia célja még az volt, hogy 2010-re az EU „a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává váljon, amely képes a fenntartható gazdasági növekedésre, több és jobb munkahelyet és nagyobb társadalmi kohéziót biztosítva”. Már az elképzelések félidős felülvizsgálatakor, de még bőven a 2008-as pénzügyi, majd gazdasági válság előtt egyértelművé vált, hogy 2010-re nem sikerül majd átütő előrelépést hozni a versenyképességben. Sőt, két olasz szerző Alberto Alesina és Francesco Giavazzi 2006-ban megjelent The Future of Europe: Reform or Decline c. könyvében így érvelt: „Ha Európa nem tesz hamarosan komoly lépéseket, akkor elkerülhetetlen a gazdasági és politikai hanyatlása…”
Valójában a Draghi-jelentés figyelmeztető mondatai koránt sem hatnak újszerűen, és beilleszkednek abba a sorba, amit az európai gazdaságot és versenyképességet féltők már korábban megfogalmaztak. Mi történt azonban, ami miatt most még inkább szükség lenne az összefogásra, a versenyképességi stratégiára és a kihívások hatékony kezelésére?
Az ábra itt hivatkozható: https://infogram.com/eu_chn_usa-1hmr6g8wrp0ro2n?live
2023-ra Kína valójában utolérte az EU-t a világgazdaságból kihasított GDP százalékában, ugyanis mindkét szereplő 17%-ot képvisel, míg az USA toronymagasan őrzi az előnyét 26%-kal. Mindez nem véletlen ugyanis 2002 és 2023 között évente átlagosan az EU csak 1,4%-al, az USA 2,0%-al, míg Kína 8,3%-al tudott növekedni. 2002-ben az USA és az EU GDP-jében a különbség „csak” 17% volt, ez a mutató azonban 2023-ra 30%-ra növekedett. Vásárlóerő-paritáson (PPP) pedig 12%-os különbség alakult ki. Az amerikaiak előnye azért is látványos, mert az egy főre eső GDP-ben mért különbséget 72%-ban a termelékenység eltérő dinamikái, míg 28%-ban a munkaerő hozzájárulása magyarázza, természetesen nem az EU javára.
Nagyon sokan még ma is a világ legnagyobb kereskedőjeként emlegetik az EU-t, azonban jobb észben tartani, hogy amíg 2000 és 2022 között az EU teljesítménye a világkereskedelemben 3%-kal zsugorodott, addig Kínáé 13%-kal nőtt és már látványosan magasabb, mint az európai integrációé. Ennek egyik jól meghatározható oka az, hogy Európa gyenge pozícióban van a digitális technológia terén, statikus ipari struktúra jellemzi, ez pedig egy olyan ördögi kör, amely alacsony beruházási és innovációs körforgást eredményez. Az USA és sok esetben Kína is látványosan jobb az olyan beruházásokban, amelyek a versenyképességet tudják előmozdítani.
Mario Draghi természetesen a közel 330 oldalas anyagában reformintézkedéseket és megoldásokat is javasol, melyek például a Politico olvasatában eleve lehetetlenek. Azonban ne szaladjunk ennyire előre.
Az Európai Központi Bank (EKB) korábbi elnökének elképzelései a tiszta energia, a csúcstechnológia és az ellenálló képesség erősítése körül csoportosulnak. A javaslatok között találjuk az energiapiaci reformokat (olcsóbb energia, zöld átállás, energiafüggetlenség), a lazább fúziós szabályokat és az uniós jogalkotás szabályok módosítását, jellemzően lazítását is. Mindennek kivitelezésére évi 800 milliárd eurónyi magán- és állami beruházás indulna el, amely komoly pénzügyi vállalást jelentene nagyrészt hitelből egy olyan EU-ban, amely egyszerre igyekszik újrafegyverkezni, zöldíteni, és a tagállamok egyszerre szeretnék csökkenteni a költségvetési hiányaikat is.
Az anyagi erőforrásokat Draghi közös hitelfelvétellel finanszírozná, melyet mindig is blokkolni fog az ún. fukar országok csoportja Németországgal és Hollandiával az élen. Ezekben az államokban jellemzően alacsony az adósságállomány és nehezen kerülhet napirendre eladósodott országok további támogatása. Az EU-s költségvetésen belül jól ismert szelet az ún. saját forrás, amelyet például uniós szintű adókkal lehetne felpumpálni. Ehhez tagállami konszenzus szükséges, amely a 2020-as évek válságai után/közben kialakult politikai helyzetet látva teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Abban az esetben pedig, ha a politikai döntéshozók a 2004 után csatlakozott országok felzárkóztatására rendelkezésre álló alapokat igyekeznének megnyírbálni, akkor ugyancsak heves politikai vitákkal néznének szembe.
A Draghi-jelentés helyenként szokatlan őszinteséggel és talán már nyersességgel írja le az EU térvesztését és fundamentális problémáit, amely mindenképpen újszerű jelenség a korábbi olyan inkább csak burkult üzenetátadások után. Ezek között említhető a 2003-as Sapir-jelentés, vagy a 2004-es Kok-riport. Utóbbi éppen a lisszaboni stratégia céljainak elérése érdekében szolgált volna ébresztőként és rámutatott, hogy erősebb politikai elkötelezettségre és a reformok sürgős végrehajtására van szükség. Húsz évvel később pedig a Draghi-riport egyik mondata így hangzik:
„Eljutottunk arra a pontra, ahol cselekvés nélkül vagy a jólétünket, a környezetünket vagy a szabadságunkat kell veszélyeztetnünk.”
Ezek a szavak azonban csak azok számára festenek új képet, akik nem látták az ezredforduló után készült jelentéseket és a figyelmeztető jeleket. Sajnos elképzelhető, hogy a riport csak a következő a sorban, ugyanis a reformintézkedések elbuknak a tagállamok ellenállásán, a burökrácia útvesztőjében, vagy éppen felörlődnek a megannyi kiemelt megoldásért kiálltó terület között. Csak bizakodni tudunk abban, hogy az Európai Unió nem jut az Oszmán Birodalom szomorú sorsára, amely ugyancsak észlelte a fenyegető jeleket és reformokat hajtott végre, azonban ezek gyakran elégtelenek voltak, vagy rosszul valósultak meg.
Pásztor Szabolcs, habilitált egyetemi docens a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közgazdasági és Nemzetközi Gazdasági Tanszékén. Korábban dolgozott a Magyar Nemzeti Banknál és a Magyar Bankszövetség tanácsadójaként is. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítványhoz 2020-ban csatlakozott. Oktatott már többek között Ausztrália, Kína, Belgium, Csehorság, Olaszország, Oroszország, Törökország, a Dél-afrikai Köztársaság, Kenya és Etiópia egyetemein. Fő kutatási területe a gazdasági és pénzügyi átalakulás a fejlődő országokban.
