Az orosz-ukrán háborúban az irányított légibombák az egyik legfontosabb csapásmérő fegyverré váltak. Oroszország főként régi szovjet FAB-bombákat alakított át olcsó siklóbombává, amelyekből napi száznál több darabot vet be ukrán városok és védelmi állások ellen. Ukrajna technológiailag fejlettebb nyugati és saját fejlesztésű rendszerekkel próbál válaszolni, azonban a korlátozott repülőgép-állomány még mindig szűkíti a lehetőségeit. Milyen típusú bombákat és rendszereket használnak, mely régiókban a leggyakoribbak a csapások, és mit mutatnak a bevetési adatok és arányok?
Mi az az irányított légibomba?
Az irányított légibombák lényege, hogy a hagyományos, repülőgépről indított, szabadesésű bombákat olyan rendszerekkel alakítják át, amelyekkel jóval pontosabban és nagyobb távolságból képesek célba találni. A bombákra szárnyakat és vezérlőmodulokat szerelnek, így azok nem egyszerűen lezuhannak a célpontra, hanem több tíz kilométert siklanak a levegőben, miközben folyamatosan korrigálják a repülési útvonalukat.
A pontosságot műholdas navigáció biztosítja. Ukrajna és Oroszország is ilyen rendszereket használ, de míg Ukrajna főként a GPS-re, addig Oroszország egyre inkább a saját fejlesztésű GLONASS rendszerre támaszkodik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hordozó repülőgépeknek már nem kell közvetlenül a cél fölé repülniük. A bombákat sok esetben 50-70 kilométeres távolságból indítják, így a repülőgépek gyakran a légvédelem zónáin kívül maradhatnak.
A háborúban a legnagyobb változást nem a drága, gyárilag fejlesztett precíziós bombák hozták, hanem a régi szovjet FAB-bombák átalakítása. Ezekre a hagyományos bombákra úgynevezett UMPK-modulokat szerelnek rá, amelyek szárnyakat és navigációs rendszert tartalmaznak. Ennek köszönhetően a korábbi szabadesésű bombákból viszonylag olcsón, nagyobb hatótávolságú siklóbombák lettek. Maga az ötlet nem orosz fejlesztés, a technológia alapja nyugati rendszerek logikájára épül. Oroszország előnye inkább abban van, hogy nagyon gyorsan és nagy mennyiségben kezdte gyártani ezeket a modulokat, majd tömegesen alkalmazta őket a fronton.
Milyen irányított légibombákat használ Oroszország?
Az orosz hadsereg jelenleg több különböző típusú irányított légibombát használ, amelyek eltérő rombolóerővel, hatótávolsággal és feladattal rendelkeznek. A leggyakrabban használt típusok közé a FAB-250 és a FAB-500 tartozik. A FAB-500 különösen elterjedt: körülbelül 150-200 kilogramm robbanóanyagot tartalmaz. Ezeket az orosz légierő napi szinten alkalmazza a frontvonal mentén és a határ menti ukrán térségek ellen, elsősorban Szu-34-es vadászbombázókról indítva. Fő célpontjaik az ukrán védelmi állások, erődített pozíciók, lőszerraktárak és teljes városrészek. Az UMPK-moduloknak köszönhetően ezek a bombák akár 50-70 kilométeres távolságot is képesek megtenni, a orosz fejleszétsű Kometa-M műholdas antenna segítségével a találati pontosságuk körülbelül 10-15 méteres eltéréssel működik.
FAB-500 + UMPK. Kép: Ukrán Védelmi Minisztérium
A még nagyobb pusztítóerőt képviselő kategóriába tartozik a FAB-1500, ugyanúgy UMPK-val felszerelt változata. Ez egy másfél tonnás bomba, amelyből közel 700-1000 kilogramm maga a robbanóanyag. Elsősorban nagy ipari létesítmények, bunkerek és megerősített épületek ellen használják. Pusztító ereje rendkívüli: a teljes megsemmisítési zóna sugara meghaladja a 200 métert, becsapódáskor pedig akár 6 méter mély és 15 méter széles krátert is létrehozhat. Hatótávolsága szintén eléri a 60-70 kilométert, ugyanakkor mérete miatt egy Szu-34-es egyszerre legfeljebb két ilyen bombát tud hordozni.
Az UMPK-val felszerelt FAB-bombák mellett Oroszország továbbra is használ klasszikus, gyárilag fejlesztett precíziós bombákat is, bár ezek jóval drágábbak, és ezért kisebb számban állnak rendelkezésre. Ide tartozik a KAB-500 különböző változatai, amelyek televíziós, lézeres vagy műholdas rávezetéssel működnek. Ezeket elsősorban lőszerraktárak, hidak, parancsnoki központok és nehéztechnikai célpontok precíziós megsemmisítésére alkalmazzák. Ezeknek a bombáknak a hatótávolsága jóval kisebb, mindössze 9-15 kilométer, ezért a hordozó repülőgépeknek veszélyesen közel kell repülniük a célpontokhoz. Emiatt a frontvonalon fokozatosan háttérbe szorultak az olcsóbb és nagyobb hatótávolságú UMPK-rendszerek mögött. A nagyobb kategóriát képviseli a KAB-1500 is, amelyből bunkerromboló és termobárikus változatokat is alkalmaznak, elsősorban föld alatti parancsnoki pontok és mélyített bunkerek ellen használják.
Az orosz fejlesztések modernebb képviselője az UPAB-1500V, amelyet már eleve nagyobb hatótávolságú siklóbombának terveztek. Nagy méretű, behajtható szárnyakkal rendelkezik és 15 kilométeres magasságból indítva ugyanúgy 50-70 kilométert is képes megtenni. Elsősorban az ukrán hátország védett stratégiai objektumai ellen használják.
Az orosz irányított légibombák bevetéséről napi szinten készülnek statisztikák, amelyekből látszik, hogy a felhasznált mennyiség folyamatosan növekszik. 2026 márciusában abszolút rekord dőlt meg: közel 8000 bombát vetett be az orosz hadsereg egy hónap alatt, ami napi átlagban körülbelül 258 darabot jelent. 2025-ben az átlagos napi bevetés még 134 darab volt, ami jól mutatja a felhasználás majdnem kétszeres növekedését.
Az ábra itt letölthető: https://public.flourish.studio/visualisation/29024214/
Az utóbbi időszakban Oroszország új generációs hibridekkel is kísérletezik, amelyek már a bombák és a robotrepülőgépek közötti átmenetet jelentik. A lényeg, hogy kisméretű sugárhajtóművekkel szerelik fel a bombákat, így azok olcsó, tömegesen gyártható robotrepülőgéppé válnak, amelyek a bombáknál nagyobb hatótávolságukkal lehetővé teszik a hordozó repülőgépek számára, hogy az ukrán légvédelem hatókörén kívülről mérjenek csapást. Az egyik ilyen rendszer az UMPB D-30SN, amelyet az amerikai SDB orosz megfelelőjének tekintenek. Ebben az esetben a 250 kilogrammos robbanófej és a szárnyak már egyetlen aerodinamikus testbe vannak integrálva. Hatótávolsága elérheti a 80-90 kilométert, az újabb UMPB-5 változatoknál pedig a kis sugárhajtóművek miatt akár 150-200 kilométerre is nőhet. A Grom-E1 a hibridek nehezebb változata A H-38-as rakéta technológiájára épül, kihajtható szárnyakkal és sugárhajtóművel rendelkezik. A fegyver tömege 594 kilogramm, ebből 315 kilogramm maga a robbanófej. Nagy magasságból indítva akár 120 kilométeres hatótávolságot is elérhet, ezért elsősorban logisztikai központok és mélyebb hátországi célpontok ellen alkalmazzák, bár viszonylag kis számban gyártják. A Grom-E2 ennek a hajtómű nélküli változata. A hajtómű helyére plusz robbanóblokk került, így a robbanóanyag tömege 480 kilogrammra nőtt, ugyanakkor a hatótávolság körülbelül 65 kilométerre csökkent.
A legkülönlegesebb fejlesztések közé tartozik a PBK-500U Drelj kazettás siklóbomba is, amelyet páncélozott járművek, radarok és légvédelmi rendszerek ellen terveztek. A bomba a célterület fölött 15 önirányító allőszert bocsát ki, amelyek ejtőernyővel ereszkednek le, majd hő- vagy radarjel alapján keresik meg a célpontokat. Hatótávolsága 30-50 kilométer, legnagyobb veszélye pedig az, hogy egyetlen csapással nagy területet képes lefedni. A fronton eddig inkább ritka, kísérleti jellegű alkalmazásokról számoltak be.
Miért nehéz ellenük védekezni?
Az orosz irányított légibombák egyik legnagyobb előnye, hogy a hordozó repülőgépek sok esetben anélkül hajthatják végre a támadásokat, hogy belépnének az ukrán légvédelem legveszélyesebb zónáiba. A siklóbombák hatótávolsága nagyrészt attól is függ, milyen magasságból és sebességgel indítják őket: minél magasabban és gyorsabban történik a kioldás, annál messzebbre képesek eljutni.
Az orosz légierő a legtöbb támadást Szu-34-es és Szu-35-ös repülőgépekről hajtja végre, gyakran több mint 50 kilométeres távolságból a frontvonaltól. A támadások során legnagyobb mennyiségben UMPK-modullal felszerelt FAB-500-as bombákat alkalmaznak.
KAB-500. Kép: Ukrán Belügyminisztérium
Az ilyen bombák elleni védekezés rendkívül bonyolult. Maga a siklóbomba viszonylag kis méretű célpont, ráadásul viszonylag nagy sebességgel közelít, ezért lelövése jelentős légvédelmi kapacitást igényelne. Az ukrán stratégia ezért elsősorban a hordozó repülőgépek megsemmisítésére irányul, ennek megvalósítása azonban jelenleg korlátozott, mivel az orosz gépek gyakran a légvédelmi rendszerek hatótávolságán kívül maradnak. A földi rendszerek közül elsősorban a Patriot és a SAMP/T képes hatékonyabban fellépni az ilyen fenyegetések ellen, de a legnagyobb változást továbbra is a modern nyugati vadászgépek hozhatják. Az F-16-osokon kívül más 4+ generációs nyugati harci repülőgépek, mint például a svéd JAS 39 Gripen és a francia Mirage 2000, szintén képesek az orosz siklóbombázók elleni fellépésre a megfelelő radar- és rakétatechnológia birtokában. A hatékonyság kulcsa a levegő-levegő rakéták, mint az AIM-120 AMRAAM vagy a Meteor alkalmazása, amelyekkel a hordozó repülőgépek még a bombák kioldása előtt megsemmisíthetők
Az orosz irányított légibombák jelenleg elsősorban a frontvonalhoz közeli és a határ menti ukrán régiókat fenyegetik. A legveszélyeztetettebb térségek közé tartozik Zaporizsja, Donyeck, Harkiv, Szumi és Dnyipro környéke, de az orosz rendszerek hatótávolságának növekedése miatt 2025 őszétől Mikolajiv, valamint Odessza és Poltava régiója is egyre nagyobb veszélynek van kitéve.
Az ilyen közvetett adatok felhasználásával megbecsülhető az egyes régiókra jutó indítások hozzávetőleges százalékos aránya az adott időszak teljes számához képest. Ennek alapján a legtöbb légibomba-riasztás Zaporizzsja megyében történt (26,85%), ezt követi Donyeck megye (23,99%), majd Harkiv megye (20,71%).
Milyen irányított légibombákat használ Ukrajna?
Az ukrán és nyugati fejlesztésű irányított légibombák technológiai szempontból több területen is fejlettebbnek számítanak az orosz rendszereknél, különösen pontosság és az elektronikai zavarásokkal szembeni ellenállás terén. A mennyiség szempontjából viszont jelentős a lemaradás.
Az ukrán légierő egyik legnagyobb problémáját a légibombák használata során a hordozó repülőgépek hiánya és elavultsága jelenti. A MiG-29-esek, Szu-27-esek és Szu-24M-ek eredetileg nem modern nyugati siklóbombák használatára készültek. A nyugati irányított bombák integrálása a szovjet eredetű ukrán repülőgépekre technikailag komoly kihívást jelentett. A nyugati rendszerek alkalmazását speciális adapterekkel és külön pilótafülkébe szerelt tabletekkel oldották meg, amelyek segítségével a célkoordinátákat még felszállás előtt lehet betáplálni. Ez lehetővé tette a használatukat, de egyben korlátozta a bombák repülés közbeni újracélzásának lehetőségét.
A legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló nyugati rendszer a JDAM-ER, amelyet az Egyesült Államok szállít Ukrajnának. Ez tulajdonképpen egy szárnykészletből és műholdas vezérlőblokkból álló rendszer, amelyet hagyományos Mark-sorozatú amerikai bombákra szerelnek fel. A rendszer 70-80 kilométeres siklási távolságot biztosíthat és nagy pontossággal képes álló célpontok (például hidak, raktárak vagy megerősített épületek) megsemmisítésére. Ugyanakkor erősen függ a GPS-jeltől. Erős orosz elektronikai zavarás esetén a bomba inerciális navigációra vált, ami jelentősen rontja a pontosságot.
A francia AASM Hammer több szempontból is fejlettebb rendszernek számít. A JDAM-mel ellentétben ez a bomba egy szilárd hajtóanyagú rakétagyorsítóval is rendelkezik, amely lehetővé teszi az alacsony magasságból történő indítást. A bomba saját hajtóműve segítségével emelkedik, majd meredeken csapódik a célpontba. Hatótávolsága általában 60-70 kilométer között mozog. Hátránya ugyanakkor a magas ár és a korlátozott francia/német szállítási kapacitás, ezért Ukrajna nem képes olyan tömegesen használni.
Az ukrán bevetésekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, mindössze két információs forrás segít a becslésben. Egyrészt 2025 nyár-ősz folyamán az ukrán irányított bombák bevetési száma körülbelül havi 250-300 darab volt, most ez inkább közelelbb áll a 400 darabhoz. Másrészt a dinamikára következtetni lehet abból is, hogy az orosz védelmi minisztérium napi rendszerességgel közöl úgynevezett „lelőtt bombákra” vonatkozó adatokat, amelyek alapján az utóbbi hónapokban egyértelmű növekedés figyelhető meg. Ez azt is jelzi, hogy a bevetések száma emelkedett, mivel a lelövések számának növekedése általában a felhasználás intenzitásának bővülésével jár együtt.
Az ábra itt letölthető: https://public.flourish.studio/visualisation/29130376/
Ukrajna közben saját fejlesztésű irányított bombákon is dolgozik. Az legújabb projekt a Virivnyuvacs, vagyis magyarul kiegyenlítő nevű rendszer. Ez egy 250 kilogrammos irányított légibomba, amelyet már eleve komplett fegyverként fejlesztenek (mint az orosz KAB), nem pedig utólag felszerelhető modulként. A tervezett hatótávolsága 60-80 kilométer és a rendszer egyik legfontosabb eleme az optikai célazonosítás mesterséges intelligenciával kombinálva. Ez lehetővé teszi, hogy a bomba a terepviszonyokat felismerve részben ellenálljon az elektronikai zavarásnak. A rendszer ugyanakkor még csak a gyártás korai szakaszában jár és továbbra is kérdés a tömeggyártás.
Az orosz irányított légibombák egyik fő célja, hogy nagy mennyiségű robbanóanyagot juttassanak el nagy távolságra anélkül, hogy a hordozó repülőgépeknek be kellene repülniük a legsűrűbb légvédelmi zónákba. Ez a taktika lehetővé teszi a viszonylag biztonságos távolságból végrehajtott csapásokat, miközben jelentős pusztítóerőt biztosít. Ukrajnában ezzel szemben a korlátozott repülőgép-állomány miatt a hagyományos légi csapásmérő képesség szűkítve van. Ennek ellensúlyozására az ukrán védelmi ipar olyan földi indítású, nagy hatótávolságú rendszereket fejleszt, amelyek a légibombákhoz hasonló mélységi csapásmérési szerepet töltenek be.
Az egyik legismertebb ilyen fejlesztés a Paljanica, amely egy kis méretű sugárhajtóművel felszerelt rakéta-drón hibrid. Földi indítóállásról indítják, hatótávolsága pedig meghaladhatja a 600-700 kilométert. Elsősorban oroszországi repülőterek, üzemanyagbázisok és logisztikai célpontok ellen alkalmazzák. A rendszer nagy sebessége megnehezíti az elfogását, ugyanakkor kisebb robbanófejjel rendelkezik, mint a nehéz légibombák.
A Peklo nevű rendszer egy olcsóbb, tömegesebb gyártásra tervezett robotrepülőgép-drón hibrid. Elsősorban taktikai mélységben lévő célpontok ellen használják, alacsony repülési magassággal és nagy sebességgel próbálva áttörni a légvédelmet. A rendszer hatékonysága ugyanakkor erősen függ a valós idejű felderítési adatoktól, és rombolóereje korlátozottabb a komolyabb bunkerromboló fegyverekhez képest.
Az irányított légibombák ma már az orosz hadsereg egyik legfontosabb fegyverének számítanak Ukrajnában. Bár nem minden esetben rendkívül pontosak, a nagy rombolóerő, a hatalmas darabszám és az alacsony gyártási költség miatt folyamatos nyomás alatt tartják az ukrán védelmet és a front menti városokat. Ukrajna közben modernebb és pontosabb rendszerekkel próbál válaszolni, de a korlátozott repülőgép-állomány, a gyártási kapacitás és az orosz légifölény miatt egyelőre nem tud hasonló mennyiségben ilyen fegyvereket alkalmazni, bár a saját fejlesztések és beszerzések révén ez a képesség fokozatosan bővül.
Olekszij Anton jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának politológia mesterszakos hallgatója. Korábban a Magyar Külügyi Intézetnél dolgozott gyakornokként, ahol a posztszovjet térség politikai helyzetével foglalkozott.
Szakterülete a nemzetközi kapcsolatok és diplomácia, különösen a posztszovjet államok politikai és gazdasági fejlődése.
