A 88 éves korában, május 6-án elhunyt Joseph Nye a puha hatalom (soft power) és a neoliberalizmus iskolájának a megalkotójaként vonult be a történelembe: a világ egyik legismertebb és legbefolyásosabb politológusa, aki nélkül a nemzetközi kapcsolatok biztosan máshogy működnének. Nye számos amerikai elnök külpolitikai tanácsadója volt – többek között Bill Clintonnak és Barack Obamának – és ezzel meghatározta a kilencvenes és a kétezres évek amerikai külpolitikáját. Az általa megalkotott politikai koncepciók azonban az elmúlt években egyre inkább visszaszorultak a nemzetközi kapcsolatokból.
Joseph Nye munkássága alapvetően formálta át azt, ahogyan a nemzetek befolyását és globális szerepét értelmezzük. A „puha hatalom” kifejezést Nye 1990-ben találta ki. A „puha hatalom” lényegében azt a képességet jelenti, hogy egy ország vonzóvá válik mások számára, így eléri céljait anélkül, hogy erőszakot vagy anyagi ösztönzést alkalmazna. Ez a vonzerő Nye szerint kulturális értékeken, politikai eszméken és hiteles, erkölcsös külpolitikán alapul. Vagyis a puha hatalom az, amikor a saját magát vonzóvá téve éri el egy hatalom a céljait, ahelyett, hogy nyomásgyakorlást és kényszert alkalmazzon (ez a kemény hatalom, hard power).
Így lett USA a világ egyik legbefolyásosabb országa, amely egy idő után teljesen tudatosan terjesztette globálisan a saját értékeit és kultúráját – demokráciát, liberális világrendet, emberi jogokat. Hollywood, amerikai popkultúra, stb. stb. Ugye ismerős nekünk az “amerikai demokrácia export” kifejezés? Nye gondolatait évtizedekig magáévá tette az amerikai – elsősorban demokrata – vezetés.
Francis Fukuyama “A történelem vége” című könyve mellett Nye puha hatalomról és a neoliberalizmusról szóló elmélete határozta meg az elmúlt évtizedek liberális világképét. Az utóbbi elmélet például többek között azt feltételezi, hogy az államok racionális, egységes szereplőkként viselkednek, akik maximalizálni akarják hasznukat. A neoliberálisok optimisták a nemzetközi intézmények (mint az ENSZ, WTO, WHO) szerepét illetően a béke, a stabilitás és az együttműködés előmozdításában.
Joseph Nye és a 2019-ben megjelent könyve, „Számít-e a moralitás”. Forrás: Harvard Gazette.
A kritikusok (pl. a realisták és neorealisták) erre joggal jegyzik meg, hogy ezek az intézmények korlátozott hatalommal bírnak, és hatékonyságuk nagyban függ a nagyhatalmak akaratától. Nem képesek kikényszeríteni a szabályok betartását, ha az a legerősebb államok alapvető érdekeivel ütközik. Emellett pedig Nye követői túlzottan optimisták az államok közötti együttműködés lehetőségét illetően egy alapvetően anarchikus nemzetközi rendszerben.
Nem nehéz belátni azt sem, hogy neo-liberalizmus és a puha hatalom cukormáza valójában burkoltan az amerikai külpolitikai érdekeket és az USA globális vezető szerepének fenntartását szolgálta. Nye kritikusai azt vetették a szemére, hogy az „attraktivitás” forrásaiként leginkább amerikai vagy nyugati értékeket, intézményeket (pl. Hollywood, Harvard) és politikai modelleket állított középpontba.
Vagyis Nye munkássága inkább az amerikai hegemónia legitimációjához járult hozzá, mintsem egy valóban kiegyensúlyozott, multilaterális világrend elméleti alapjait fektette volna le.
Noha a puha hatalom koncepciója évtizedekig meghatározó volt a nemzetközi politikában, az elmúlt években úgy tűnik, hogy egyre inkább válságban és visszaszorulóban van (de minimum arról beszélhetünk, hogy a jelentősége alaposan csökkent). Ennek több oka van. A nagyhatalmi versengés kiéleződése, az autoriter rendszerek erősödése és a geopolitikai feszültségek növekedése újra előtérbe helyezte a kemény hatalmi eszközöket. Olyan szereplők, mint Oroszország és Kína, egyre inkább a katonai erőre és a gazdasági nyomásgyakorlásra támaszkodnak céljaik elérésében, miközben sajátos „puha hatalmi” stratégiákat is alkalmaznak, amelyek azonban gyakran propagandával és dezinformációval párosulnak (ezt nevezte Nye esetenként „sharp powernek”, azaz „éles hatalomnak”).
De talán ennél is nagyobb probléma, hogy azok az országok, amelyek hagyományosan a puha hatalom fő képviselői voltak, belülről erősen megosztottak, és az általuk képviselt politika miatt már nem tudnak vonzóak lenni a nemzetközi közösség számára. Az Egyesült Államok által terjesztett demokrácia valójában csak egy eszköz az amerikai érdekek eléréséhez. Miközben Washington nyomás alá helyezett egyes államokat demokráciára hivatkozva, más, fontos szövetséges országokban nem csinált problémát az autoriter rendszerekkel való barátkozástól, sőt, megint más esetekben maga juttatott hatalomra erőszakos és korrupt kormányokat. Az USA által propagált “szabályokon alapuló világrend” pedig csak addig működött, amíg ezek a szabályok nem ütköztek az amerikai érdekekbe (Irak és Afganisztán esete). Másrészt a woke ideológia és a cancel culture terjedése belülről ásta alá az amerika puha hatalom nemzetközi vonzalmát és attraktivitását.
Így a jelenlegi folyamat egyértelműen abba az irányba mutat, hogy több évtized után háttérbe szorul a Nye-féle puha hatalom, és a következő évtizedekben a hard power, a kemény hatalom fogja meghatározni a nemzetközi kapcsolatokat. „Morális lehet-e USA külpolitikája?” – tette fel a kérdést Nye egyik cikkében. A válasz pedig valójában nem a moralitásban keresendő, hanem abban, hogy az úgy nevezett moralitás – bárhogy is definiáljuk azt – mennyire esik egybe egy nagyhatalom aktuális érdekeivel.
Külpolitikai szakértő, újságíró. Korábban a Kitekintő posztszovjet rovatának vezetője volt, majd négy évig a Magyar Nemzeti Bank geopolitikai alapítványát vezette, később a Danube Institute kutatási igazgatója lett. Rendszeresen publikál az Indexen és Mandineren, a legtöbb magyar médium rendszeresen meghívott szakértője. Fő elemzési területe a posztszovjet államok biztonságpolitikája. Házas, öt gyermek édesapja.
Szakterülete: biztonságpolitika, geopolitika, posztszovjet térség
