A globális értékláncokban a legnagyobb hozzáadott érték a fejlesztésnél és az értékesítésnél keletkezik, míg a gyártásnál a legkisebb – ezt írja le a gazdaságtanból ismert „mosolygörbe”. Így a high-tech iparágak önmagukban nem garantálják a felemelkedést: ha egy ország megreked a puszta összeszerelésnél, könnyen a közepes jövedelem csapdájában találja magát. Magyarország pontosan ezzel a kihívással küzd, hiszen a hazai húzóágazatokban a helyi hozzáadott érték aránya 30–40 százalék körül alakul.
Miért nem elég gyártani – a hozzáadott érték törvénye
Cikksorozatunk második része. Az első rész itt olvasható. A harmadik rész pedig itt (szeptember 7-ei megjelenést követően).
Sorozatunk első részében láttuk, hogy a modern gazdaságban a fizikai előállítás gyakran a legkevésbé értékes tétel. De miért van ez így, és miért olyan nehéz elmozdulni onnan, ahol a puszta gyártás zajlik? A válasz egy egyszerű, mégis kíméletlen összefüggésben rejlik, amelyet a szakma „mosolygörbének” nevez. Ez megmutatja, miért nem old meg mindent önmagában az, ha egy ország a low-tech iparból a high-tech felé lép.
A mosolygörbe: Hol keletkezik az érték?
A fogalmat Stan Shih, az Acer alapítója alkotta meg 1992-ben, amikor felismerte, hogy a számítógép-összeszerelés – vagyis az értéklánc közepe – a legkevésbé jövedelmező szakasz. Ha a hozzáadott értéket az értéklánc állomásai mentén ábrázoljuk, mosoly alakú, U-formájú görbét kapunk. Az érték magas a két végén – elöl a kutatás-fejlesztés és a tervezés, hátul a márka, a marketing, az értékesítés és a szerviz –, és mélyen alacsony a közepén, magánál a gyártásnál és az összeszerelésnél.
Ez nem pusztán szemléletes hasonlat. Két olasz közgazdász, Rungi és Del Prete több mint kétmillió európai vállalat adatán empirikusan is kimutatta ezt az U-alakot: a lánc elején és végén tevékenykedő cégek fajlagosan jóval több értéket termelnek, mint a közepén dolgozók. Sőt, azt is igazolták, hogy a multinacionális vállalatok tudatosan otthon tartják a legértékesebb feladatokat, hogy megőrizzék versenyelőnyüket, a magas érték tehát nemcsak „valahol” keletkezik, hanem szándékosan ott is marad.
Egy okostelefon anatómiája
A legéletszerűbb példa az okostelefon. Egy 2016-os iPhone 7 nagyjából 649 dolláros árából mintegy 283 dollár – közel 44 százalék – Apple-profitként a márkához, a tervezéshez és a szoftverhez folyt be. A legértékesebb alkatrészek amerikai, japán, tajvani és dél-koreai beszállítóktól érkeztek. A Kínában végzett összeszerelés – ahol a telefon a „made in” felirat szerint „készül” – a végső árnak mindössze bő egy százalékát adta. A kutatók összegzése is ez: az elektronikai összeszerelésben kevés az érték; Kína sok, ám rosszul fizetett munkahelyet kap, a haszon máshová áramlik.
High-tech, vagy low-tech? A dilemma két oldala
Kézenfekvő a következtetés: lépjünk ki a low-tech könnyűiparból a magasabb technológiai szint felé. Ez részben helyes, de van benne egy csapda. A low-tech könnyűipar (textil, bőr, fa, bútor) előnye az alacsony belépési küszöb, a gyors munkahelyteremtés és a kis tőkeigény; hátránya viszont az alacsony árrés, az árelfogadó pozíció és a kiszolgáltatottság az olcsóbb versenytársaknak és a költségsokkoknak, egyfajta lefelé tartó verseny. A high-tech magasabb potenciális hozzáadott értéket, jobb béreket és nagyobb ellenálló képességet kínál, ám tőke-, tudás- és K+F-igényes.
A döntő felismerés azonban az, hogy a mosolygörbe a high-techen belül is érvényes. Az okostelefon csúcstechnológiás termék, mégis épp az összeszerelője – a lánc közepe – jár a legrosszabbul. Vagyis a magasabb technológiai szintre lépés önmagában nem old meg semmit, ha az ország továbbra is a lánc közepén, a gyártásban ragad. A valódi tét nem a „high-tech kontra low-tech”, hanem hogy a közepéről a két vége – a tervezés és a márka – felé mozdulunk-e. Ezt hívják funkcionális feljebb lépésnek.
A közepes jövedelmi csapda
Mindennek makroszintű megfelelője a „közepes jövedelmi csapda”. A Világbank 2024-es, kifejezetten erről szóló jelentése szerint 2023 végén 108 ország tartozott a közepes jövedelmű kategóriába – hatmilliárd ember, a világ népességének háromnegyede –, és 1990 óta mindössze 34 gazdaságnak sikerült feljebb lépnie a magas jövedelmű csoportba; közülük is soknak vagy az uniós integráció, vagy frissen felfedezett olaj segített. A csapda logikája egyszerű: az ország az olcsó munkára és az alacsony hozzáadott értékű termelésre alapozza versenyképességét; ez egy ideig működik, de a bérek emelkedésével elolvad a költségelőny, miközben a magas értékű funkciók máshol maradnak. A Világbank ajánlása egy háromlépcsős pálya: beruházás, majd a külföldi technológia átvétele és elterjesztése, végül a saját innováció.
Magyarország a lánc alján
Magyarország több szempontból tankönyvi eset. A hazai húzóágazatokban – az elektronikában, a jármű- és a vegyiparban – a magyar hozzáadott érték a különböző elemzések szerint megközelítőleg 30–40 százalék; a többit jellemzően német, orosz és kínai beszállítók adják. Az ország az európai értéklánc alján helyezkedik el, és részvétele „visszafelé irányuló”, azaz erősen az importált inputokra támaszkodik. Ennek a pozíciónak van előnye – kevésbé tőkeigényes, gyorsan teremt munkahelyet és exportot –, de hosszú távon kockázatos: a nagy importigény miatt érzékeny az árfolyam- és költségsokkokra, a lánc közepéről pedig nehéz elmozdulni. Több hazai elemző épp ezért figyelmeztet a közepes jövedelmi csapda veszélyére, amelyet az alacsony költségekre és alacsony hozzáadott értékre épülő modell konzervál.
A kiugrás kulcsszava a „feljebb lépés”: olyan, nagyobb tudás- és értéktartalmú tevékenységek meghonosítása, amelyekben a hazai szereplők is részesednek – nem csupán a betelepült multinacionális leányvállalatok.
A kiút felé
Elméletileg két úton lehetséges elmozdulni: átalakítani a termelési szerkezetet, vagyis csökkenteni a legkisebb értékű tevékenységek súlyát, vagy „ellapítani” a mosolygörbét, azaz a gyártás értéktartalmát a tervezés, a márka és a szolgáltatások irányába növelni. Mindkettő immateriális tőkét igényel: tudást, kompetenciát, márkát, ügyfélkapcsolatokat. Sorozatunk záró része arról szól, hogy mindezt a gyakorlatban hogyan lehet elérni, milyen konkrét megoldások, működő nemzetközi példák és szakpolitikai irányok segíthetik Magyarországot abban, hogy a lánc közepéről a magasabb értékű vége felé mozduljon.
Közpolitika és integritás, ezen belül államháztartási gazdálkodás és ellenőrzés, rendvédelem és központi közigazgatás, compliance.
