Donald Trump győzelmével előtérbe került az amerikai cseppfolyósított gáz, az LNG sokat vitatott kérdésköre. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, néhány órával az amerikai választások eredménye után már arról beszélt, hogy az EU az amerikai LNG vásárlások növelésével biztosíthatja az új amerikai adminisztráció jóindulatát: a felfuttatott import adhatja majd a tárgyalási alapot a tervezett védővámokkal szemben. További előnyként említette von der Leyen, hogy ezáltal az európai energiaárakat is csökkenteni lehetne, és befejezhetővé válna a függetlenedés az orosz gáztól. Mindez jól hangzik egy sajtótájékoztatón, de a kritikusok joggal vetik fel, hogy nagyon hasonló érveket hallottunk 2022-ben is. Azóta pedig a példátlanul magas, és versenyképtelen európai energiaárak válságba taszították a kontinens iparát, amit utóbb a Draghi-jelentés is elismert. Gazdaságpolitikai tévút, vagy történelmi lehetőség az LNG? Tisztán kell látnunk az egymásnak ellentmondó narratívákon keresztül, hiszen hamarosan döntési helyzet elé kerül Magyarország is: a várhatóan szívélyes Budapest-Washington tárgyalások egyik eleme amerikai részről nyilvánvalóan éppen a magyar LNG vásárlások kérdése lesz.
A kérdést három irányból érdemes megközelíteni:
- Mennyire drága, relatív és abszolút értelemben, valójában az LNG?
- Hová tart a globális energia és LNG piac, mivel állunk itt szemben?
- Megoldható-e egyáltalán, és mit tudna kezdeni Magyarország az LNG masszív importjával?
Eredeti ábra forrása: GIIGNL Annual Report
Mennyire drága az LNG?
A 2022-es energiaválság óta meghatározó jelenséggé vált az energiakérdések átpolitizáltsága és túlzott, doktríner leegyszerűsítése. Ennek a jelenségnek a politikai következményei mostanra felmérhetetlen károkat okoznak az európai gazdaságok számára. A nyugati média nagy részében például egészen mostanáig megkérdőjelezhetetlen volt a radikális – német ihletésű – európai zöldátállási stratégia lassú, de végül „elkerülhetetlen” győzelme. Márpedig, szólt az érvelés, ha a megújuló energiakapacitások és a tárolók gyors kiépítése amúgy is megoldja majd az „energiaproblémát”, akkor csak az átmeneti időszakot kell átvészelni valahogy, nincsen tehát szükség a versenyképességi problémák alapos átgondolására. Hasonlóan megkérdőjelezhetetlen tétellé vált az európai közvélemény egy részében, hogy az olcsó orosz gáz elvesztése, és ezáltal az amerikai energiavállalatok „nyerészkedése” a gondok egyetlen forrása.
Mik a tények?
Novemberben a referencia TTF gázár jegyzések kétéves csúcsra, 49 euró/megawatt órára emelkedtek. A hideg, szélcsendes, ködös időben Európa nagy részén alig történt megújuló energia termelés, minden energiapiaci szereplőnek egyszerre vásárolnia kellett, az áramárak az egekbe szöktek. (Ami természetesen felfelé küldte a gázárakat is, hiszen az energiatárolás jelentősége, a jó sajtója ellenére, még mindig kerekítési hiba.) Súlyosbította a helyzetet a jövő évi orosz gázszállításokkal kapcsolatos bizonytalanság is. Hogy a kialakult szituáció jelentőségét érzékeltessük: volt olyan nap, amikor a magyar áramfogyasztás 40 százalékát import fedezte, a magát a zöldenergia éllovasának tartó Németországban pedig még a legsúlyosabban szennyező olajfűtéses erőműveket is fel kellett kapcsolni, a csúcsra pörgetett szénerőművek (!) és import megtámogatására.
Ez a bizonyos 49 eurós ár gyakorlatilag a háromszorosa a háború előtti átlagos árnak (17 euró), ami talán eldönti a kérdést, hogy sikeres volt-e eddig az EU az energiaválság legyőzésében?
Az európai gázárak olyan magasságokat értek el, hogy megérte az Ázsiába tartó LNG tankereket félúton visszairányítani Európa felé, egész Afrika megkerülésével, és az EU-ban értékesíteni a gázt. (Ez bizonyára rendkívül klímabarát gyakorlat egyébként.)
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/20528500/
Ezen a ponton fontos látnunk, hogy az európai gázvásárlók a TTF referencia jegyzéseket követő árakon vásárolnak gázt, hasonlóan ahhoz, ahogy a magyar bankhitelek jellemzően a BUBOR jegyzéseket követik. Ennek következménye, hogy Európában mindenki egységesen rendkívül magas árakkal szembesül, függetlenül attól, hogy mi a gáz forrása, legyen az norvég, amerikai, vagy akár orosz!
Természetesen ettől még vannak különbségek, ahogy a bankhitelek között is. Az orosz gáznak valamivel kedvezőbb a szerződéses ára, mint a norvégé. Sok orosz szállítmányt háborús diszkont áron lehet megvásárolni. Az amerikai cseppfolyós gázt pedig még el kell juttatni a leszállítási pontra visszagázosított állapotban, ami eleve drágábbá teszi.
Ezek szignifikáns különbségek, azonban nem döntőek. Egy amerikai LNG szállítmányt például megawatt órára vetítve 5-8 euróval drágít meg az (a felhasznált LNG termináltól és az igénybe vett szolgáltatótól függően), hogy eljusson gázként, mondjuk Magyarországra. Ez valóban fájdalmasan drága, ha a háború előtti gázárhoz nézzük (17 euróhoz képest plusz 5-8 euró). De ha belegondolunk, hogy év elején még 25 euró körül jártak az európai gázár jegyzések, most pedig 49 eurónál, egyértelművé válik:
nagyságrendileg nem az LNG annyival drágább (vagy az orosz gáz annyival olcsóbb), hanem az európai energiapiac az, ami strukturálisan hibásan, sebezhetően működik. Gondoljunk bele: az amerikai referencia gázárak az év nagy részében közben süllyedtek, és ősszel alig haladták meg a 12 eurós árszintet.
Ahogy tehát az életben az lenni szokott: az európai energiaproblémák felelőseit nem az EU-n kívül érdemes keresnünk.
Melyik az a szupranacionális szervezet, amelyik:
- Szén-dioxid certifikát rendszerrel drágította meg az európai fosszilis energiát?
- Kikényszerítette számos régebbi szénerőmű bezárását, de azok időjárásfüggetlen, gáz- vagy atomenergiával való helyettesítése nélkül?
- Ki hozta létre a világ legszigorúbb és legkomplexebb zöld szabályozását, amivel rendkívül nehézzé és gazdaságtalanná tette az európai fosszilis energiatermelést? Létrehozva ezáltal azt a helyzetet, hogy az EU a számára szükséges gáz 90 százalékát külföldről kell, hogy vásárolja?
- Ki szigorítja éppen most a metánkibocsátási szabályokat olyan mértékben, hogy az elbizonytalanítja az LNG piacot és tovább emeli majd az LNG import költségeket?
- Miért olyan körülményes és drága Európában atomerőművet építeni, de valahogy mindig jut adófizetői pénz a megújuló energia beruházásokra?
- Illetve melyik ország záratta be az összes atomerőművét éppen az energiapiaci válság alatt, és tiltotta be a jelentős hazai gázmezők kitermelését? (Németország.)
Mindez nem Washington döntése volt, de még csak nem is Moszkváé. Ne feledjük: miközben az európai ipar leépül, Kínának és az Egyesült Államoknak, a rendkívül olcsó fosszilis energiára támaszkodva – amit egyre több megújuló- és atomenergia egészít ki –, nincsenek versenyképességi problémái, ezért gond nélkül elektrifikálhatja gazdaságát. Az európai energiapolitika egyszerűen önsorsrontó.
A fenti piaci, pontosabban piactorzító mechanizmusokat végig gondolva látható tehát, hogy nem az LNG az, ami igazán drága (bár természetesen drágább, mint a vezetékes gáz). Az elhibázott európai energiapolitika az, ami igazán drágává teszi a kontinensen az energiát, ez teszi igazán versenyképtelenné az európai vállalatokat, nem az amerikai LNG.
Eredeti ábra forrása: GIIGNL Annual Report (2024)
Hová tart a globális energia és LNG piac?
Az EU energiapolitikájának legkülönösebb vonása, hogy mintha egy teljesen más bolygón folytatná le a zöldátállást, mint amin a gazdasági szereplők működnek. 2030-ig, – amikorra 50 százalékkal kell csökkenti az EU-ban a szén-dioxid-kibocsátást – és el egészen 2050-ig – a karbonsemlegességig – éves bontásban van szigorú törvényekbe, szabályozásokba bebetonozva a zöldátállás feszes menete. Legyen szó szárazföldi vagy légi közlekedésről, acél- vagy vegyipari termelésről, erőművekről vagy az épületek fűtéséről: mindenre kész vannak a kötelező kvóták, a százalékos megfelelési kötelezettségek, a jelentéskötelezettségi terhek és a büntetési tételek. Németországban még a jobbára nem létező hidrogénipar dominanciájának menetét is akkurátusan kidolgozta a szabályozó.
Mindez nemcsak, hogy elbizonytalanítja a gazdasági szereplőket és az otthoni beruházási hajlandóság teljes hiányát okozza a vállalatokban, de magában az energiaszektorban is teljesen szembe megy a tényleges piaci folyamatokkal: a meghatározó piaci szereplők számára ugyanis egyértelmű volt, hogy az egyre energiaéhesebb világ a gáz, esetleg a gáz és atomenergia kombinációjának irányába halad tovább. (A nap- és szélenergia széleskörű alkalmazása jó megoldás az energiatermelés klímabarát diverzifikációjára, de nem jelent mindenre univerzális megoldást. Nem alkalmas például a nehézipar, a hűtési igények, vagy az adatközpontok nagy léptékű, folyamatos, és árérzékeny kielégítésére.)
Mi sem mutatja ezt jobban, mint a globális LNG kapacitások szédítő ütemű felépítése világszerte, az Egyesült Államoktól kezdve Kanadán át egészen olyan országokig mint Katar, Ausztrália vagy Ghána: 2028-ra nem kevesebb, mint 40 százalékkal ugrik majd meg a globális LNG termelési kapacitás, a mai évi 474 millió tonnáról 667 millió tonnára. (Hogy ezt a volument érzékeltessük: 2023-ban az EU teljes éves LNG importja 121 millió tonna volt. Elméletileg, a teljes európai gázfogyasztás fedezhető lenne nagyjából 300 millió tonna LNG importjával.) Másképpen bemutatva: a következő négy évben négy és félszer gyorsabb tempóban emelkedik a globális kapacitás, mint 2021 és 2024 között. Ezek a beruházások természetesen jóval azelőtt indultak, hogy Donald Trump megnyerte volna az amerikai elnökválasztást, ami pedig tovább fogja erősíteni az LNG termelők magabiztosságát és újabb lökést ad majd a fejlesztéseknek. Az LNG piac ezért jelenleg éppen az elkerülhetetlennek látszó túltermelés miatt aggódik.
Az LNG piac dinamikus növekedése természetesen nem csak a termelési kapacitásokban mutatkozik meg: gombamód szaporodnak az LNG visszagázosító terminálok Nigériától Görögországig. A tempót mutatja, hogy 2022 óta Európa 52 milliárd köbméterrel növelte a visszagázosító kapacitását, és fejlesztés alatt van további 94 milliárd köbméter kapacitás is 2030-ig. Ezzel az összes kapacitás 400 milliárd köbméter fölé kerül majd, ami egy radikálisan más helyzet, mint a háború kirobbanásakor, és feltehetően jóval meghaladja majd az EU szükségleteit.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/20530549/
Ezzel eljutottunk talán a legkritikusabb kérdéskörhöz az LNG-vel kapcsolatban. Az Európai Bizottság elnöke mindezek alapján megalapozottan gondolhatja azt, hogy a globális LNG túltermelés miatt az európai gázárak, és tágabb értelemben az energia árának süllyedése várható, ami igencsak jól jönne az európai versenyképességnek. (Nyilván feltételezve, hogy a kereslet növekedése nem gyorsul hasonló mértékben – Kína például éppen LNG meghajtásúvá alakítja át a szállítmányozási szektorát – , illetve azt, hogy újabb geopolitikai sokk nem éri a piacot.)
Azonban mekkora mértékben tud majd ebből a történelmi lehetőségből előnyt faragni Európa? Hiszen mint láttuk, most gyorsul csak be igazán az EU-ban a fosszilis energiákról való, felülről irányított leválás. A menetrend szerint rapid tempóban ki kell szorítani mindent, ami gázzal (vagy olajtermékkel) működik, legyen az gázerőmű, gázfűtés, vagy gázzal történő ipari termelés. Példátlanul széles ellentét feszült tehát a valódi gazdaság – ahol a vállalatok évi százas nagyságrendben írják alá az új, hosszútávú, 10-20 éves LNG szerződéseket, miközben bővítik az infrastruktúrát a terminálok fejlesztésétől a tankerhajók vásárlásáig – és a jelenlegi EU gazdaságpolitika között. Utóbbi egyre szigorúbb előírásai, adói és büntetései alapján éppen, hogy az európai gázfogyasztás gyors zuhanásának kellene most bekövetkeznie, a zöldenergia és a hidrogén javára. Mi történik az európai versenyképességgel, ha az EU versenytársai még inkább az olcsó gázra építik fel az iparukat, míg az EU egyoldalúan a megújulókra fókuszál tovább, a gáz árát pedig mesterségesen még tovább drágítja? Vagy megfordítva, mennyire hihető, hogy a következő évek boom-ja és rendkívüli méretű befektetései után az európai vállalatok határidőre hirtelen otthagyják a gázzal kapcsolatos tevékenységeiket, hogy betartsák a brüsszeli menetrendet?
Ahhoz tehát, hogy az EU tényleg profitálhasson az LNG forradalomból, nem elég csak többet importálnia, alapjaiban kell átgondolni és felülvizsgálni az egész európai zöldátállási stratégiát.
Megoldható-e egyáltalán, és mit tudna kezdeni Magyarország egy masszív amerikai LNG importtal?
Természetesen magyar, illetve magyar kötődésű vállalatok már most is foglalkoznak amerikai LNG beszerzésével és nemzetközi kereskedésével. Most azt vizsgáljuk, hogy nemzetgazdasági szinten, mi a racionalitása egy olyan megállapodásnak, amelyben Budapest nagy mennyiségű amerikai LNG vásárlására tesz ígéretet?
Meglepő módon, a hazai tudósítások figyelmét elsősorban a régiós LNG infrastruktúra fejleményei kötik le. (Például: az új görög, Alexandroupolis terminál megnyitásának ténye vagy a horvát Krk-szigeti LNG terminál kapacitás bővítésének pontos üteme). Ezek valóban fontos operatív fejlemények, azonban könnyen elterelik a figyelmet a lényegről. Jelenleg Európa szinte minden országa és gázvállalata LNG kereskedési gócponttá szeretne válni (más kérdés, hogy ez hogyan egyeztethető össze a zöldátállási ütemtervvel.) Ennek megfelelően gyors ütemben fejlesztik és kötik össze egymással az ehhez szükséges infrastruktúrát, a német partvidéktől a török kikötőkig. Ez azt jelenti, hogy mire fizikailag sor kerülne egy megállapodás teljesítésére (2028?), megawattonként pár eurós költség árán könnyedén lehet majd vezetékes gázként mozgatni a hajóval érkező amerikai LNG-t a kontinensen.
Az egyes vállalatok számára persze fontos kérdés lesz a szállítási útvonalak kérdése (ma például a horvát terminált használva fele annyi, 3 euró megawatt óránként a célba juttatás költsége, mint Nyugat-Európából), de a makrogazdaság szintjéről nézve nem lesznek szűk keresztmetszetek.
Az igazi kérdés tehát az, hogy mit lehet kezdeni jelentős mennyiségű többlet amerikai LNG importtal?
- Az európai szinten amúgy sem különösebben nagy magyar gázfogyasztás 2023-ban mindössze 8,5 milliárd köbmétert tett ki, 23 százalékkal kevesebbet, mint 2021-ben. (Meleg időjárás, ipari recesszió, óvatos fogyasztók.) Szemléltetésképpen: a teljes éves magyar gázfogyasztás alig 85, átlagos méretű LNG tankerhajó szállítmányának felelne meg. Másképpen: a globális LNG piac 1 százalékának. Azaz, a hazai gázfelhasználás egyszerűen túl kicsi az amerikai energiavállalatok léptékeivel nézve. (Főleg, hogy nyilván a vezetékes gáz importnak csak egy részét váltanánk ki amerikai LNG-vel.)
- Ettől még a hazai energiakereskedő vállalatok profitabilitását jelentősen növelné, ha kiszámíthatóan nagy mennyiségű és „baráti” áron kapott gázzal tudnának kereskedni az európai piacokon. Ez pedig megfelelő szabályozással vissza tudna hatni a magyar üzemekben termelő, versenyző gázfogyasztók által érzékelt árakra is, azaz csökkenteni lehetne az itthoni vállalati energia árakat. Itt persze az a kérdés adódik, hogy mennyivel jobb feltételeket kapna amerikai partnerétől a magyar energiakereskedő vállalat egy román, horvát, német stb. beszerző vállalatnál?
- Fel tudná-e használni Magyarország az így beszerzett gázt versenyképes áramtermelésre? A jelenlegi tervek szerint 3 új gázerőmű fog felépülni Magyarországon, de miért ne építhetnénk fel extra többlet kapacitásokat? Az elmúlt évek tapasztalatai alapján felvethető, hogy nem éppen a gázenergia jelentene-e versenyelőnyt és export lehetőséget az egyre zöldebb európai árampiacon? (Ahol még Spanyolország is az atomerőművek bezárását tervezi, Németország pedig a rendkívül drága hidrogénre készül átállni.) Ne feledjük, az LNG extrém sűrűsége miatt a szállítások rendkívül méretgazdaságosak: szemléltetésképpen, mindössze 41 darab LNG szállító hajó (hajónként 1 terawatt órával számolva) által előállítható lenne a teljes magyar éves áramfogyasztás! Azaz jelentős LNG import esetén villámgyorsan megszűnne a magyar import kényszer és viszonylag kevés szállítmány is jelentős exportálható áramtermelést tenne lehetővé. A kulcskérdés itt az, hogy mennyire fogja az EU tovább nehezíteni (drágítani) a gázerőművek működését?
- Az LNG közvetlen felhasználása az iparban és a közlekedésben. Jelenleg ez a terület gyerekcipőben jár Magyarországon: összesen 3 darab LNG töltőállomás található az országban (EU-szerte 700), és az ipari végfelhasználók a gázvezetékrendszerre csatlakoznak, tehát egyelőre nem érdekeltek az LNG lokális visszagázosításában. (Szemben például Olaszországgal, ahol gyakori látvány az ipari cégekhez kiérkező LNG teherautó.) Azonban Magyarország fontos tranzit útvonal, amin napi 26 ezer kamion halad át. Tekintve, hogy az LNG sokkal klímabarátabb üzemanyag, mint a dízel, és a szabályozástól függő mértékben, de gyakran olcsóbb is: minden adott egy olyan trendhez, amit most Kínában látunk, ahol mostanra az eladott tehergépjárművek 30 százaléka LNG meghajtású, fokozatosan szorítva ki a dízeljárműveket. Az LNG üzleti jelentősége tehát nem merül ki abban, hogy alternatívája-e a vezetékes gáznak. Ismét oda jutunk vissza, hogy a kritikus kérdés: mennyire támogatja majd az EU szabályozás az LNG alapú mobilitást?
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az LNG valóban történelmi lehetőség lehet az európai gazdaság dinamizálására. A fő akadály pedig nem is az LNG némileg magasabb ára, hanem az európai zöldátállási stratégia negatív, a piaci viszonyokat eltorzító hatása. Magyarország is profitálhatna nagy volumenű, kedvező árú amerikai LNG vásárlásokból, ehhez azonban először ki kell alakítani a megfelelő hazai hátteret, és ugyanilyen fontos a támogató, vagy legalábbis nem ellenséges EU szabályozás az LNG-vel szemben.
Tatár Mihály több mint másfél évtizede foglalkozik a tőzsde világával, elsősorban a deviza- és nyersanyagpiacokkal, különös tekintettel a geopolitikai és világgazdasági krízishelyzetekre. Az Erste Befektetési Zrt, a MOL Csoport, az MNB és az MKB bank korábbi szakértője.
