A nukleáris fegyverek bevetése azok feltalálása óta mindig is forró témának számított. Különösen igaz ez a több, mint két éve dúló orosz-ukrán háború esetében, ahol az orosz fél – akár magas pozícióban lévő tisztségviselőkön keresztül – rendszeresen fenyeget nukleáris fegyver bevetésével. Vajon ezek az eszközök tényleg csak akkor érik el céljukat, ha bevetik őket vagy sok esetben már a fenyegetések lélektani hatása is képes megoldani bizonyos kérdéseket? Mennyivel vagyunk közelebb most egy atomháborúhoz, mint voltunk korábban a történelem „forró pontjai” során? Mennyire reálisak az orosz fenyegetések?
A nukleáris katonai doktrína létjogosultsága
Minden ország rendelkezik egy olyan stratégiával, amely az adott ország védelmi szerveit segíti elő abban, hogy azok elérjék a kitűzött védelem- és biztonságpolitikai célokat. Ezen stratégiák és irányelvek elősegítik a nyers katonai erő átalakítását hatékony szakpolitikai eredménnyé. Ugyanakkor ezek nagymértékben dinamikusak és változnak az idő előrehaladtával, illetve ezzel együtt változik az ezen fegyverek használatáról szóló felfogás is. Ezzel szemben a nukleáris doktrína keretrendszere többségében változatlan maradt az évtizedek során, ugyanis az ilyen dokumentumok kizárólag elméleti és koncepcionális szemléletből tudják megközelíteni a fegyver alkalmazhatóságának módjait és körülményeit.
Az első nukleáris fegyvert harcászati célra 1945. augusztus 6-án használta az Egyesült Államok Japán ellen, amikor egy 15 kilotonna erejű atombombát dobtak Hirosima városára. Ezt 3 nappal később Nagaszakinál egy második atombomba követte. A mai napig ez a két atomfegyver volt a történelemben az első és az utolsó, amelyet egy harcoló fél vetett be a harcmezőn az ellensége ellen. Ezeket az atomfegyvereket a híres német-amerikai fizikus, Robert J. Oppenheimer és csapata fejlesztette ki az Egyesült Államok kormányának megbízásából. Oppenheimer életét a Kai Bird – Martin J. Sherwin szerzőpáros által írt American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer című könyvben ismerhetjük meg, amelynek nyomán a tavalyi évben (2023) Oscar-díjas filmet rendezett Cristopher Nolan. A könyv és a film “főhősének” belső vívódásán keresztül betekintést nyerhetünk abba, hogy mekkora felelősséggel járt akkor az atomfegyver kifejlesztése. A film hatalmas sikere és hatása miatt kijelenthetjük, hogy az atomfegyverek és azok használata napjainkban is rendkívül fontos kérdés.
A Szovjetunió 1949-ben hajtotta végre az első kísérleti nukleáris robbantását, majd 1953-ban ezt követte az első kísérleti termonukleáris bomba felrobbantása. A világon a nukleáris katonai doktrína fontossága a 1960-as évek első felében merült fel, amikor a Szovjetunió olyan atomfegyver-arzenált fejlesztett ki, amely egyenlő volt az Amerikai Egyesült Államok kapacitásaival. Ebben az időszakban mindkét ország képes volt elhárítani egy esetleges első csapást és ezzel egyidőben elindítani egy válaszcsapást. A nukleáris katonai doktrínáikban az ilyen fegyvereket birtokló országok többsége kisebb hangsúly fektetett egy esetleges kezdeményező csapásra, ugyanakkor rendkívül kidolgozott és részletekbe menő válaszcsapási tervvel rendelkezett és rendelkezik mind a mai napig.
A kölcsönös elrettentés stratégiája
A második világháború utáni nukleáris stratégiák az atomfegyverre úgy tekintettek, mint a légierő egyik félelmetes erejű fegyverére. Ez a gondolkodásmód 1949-ig maradt fenn, amikor is Bernard Brodie, az amerikai nukleáris stratégia egyik atyja kihangsúlyozta, hogy az atomfegyvereket inkább az ellenfél elrettentésére és egy esetleges háború megelőzésére kellene használni. Ebben az esetben a nukleáris erővel való fenyegetést a konfliktus elkerülésére alkalmazzák, amit többek között a fegyverzet ereje, megbízhatósága, a fenyegetés fenntartásának garanciája és annak megbízhatósága befolyásol. Ezek a taktikai koncepciók idővel egy koherens stratégiává formálódtak, aminek része többek között a katonai szervezés és a különböző fegyverrendszerek összehangolása. Ezen felül a nukleáris fegyvereket két kategóriára osztották: taktikai és nukleáris atomfegyverekre. A taktikai atomfegyverek töltetének kisebb a pusztítóereje és a hatótávolsága, általánosságban harctéri használatra tervezték őket. A stratégiai atomfegyvereknek mind pusztítóereje, mind hatótávolsága nagyobb, mint a taktikaiaké. Ezen töltetek célba juttatására a levegő, víz és szárazföld különböző harcjárműveit és harceszközeit használják, amelyek kiemelt fontossággal bírnak egy második csapás esetében. Az elrettentésre úgy tekintenek, mint a leendő ellenség meggyőzése arról, hogy saját önérdekéből kifolyólag ne tegyen olyat, amellyel a másik fél biztos cselekvéseinek sorozata miatt a saját megsemmisítését is maga után vonná. Az elrettentés általános megértéséhez három körülmény megismerése szükséges: az ellenfél kapacitásainak ismerete, annak megbízhatósága és a fenyegetés (elrettentés) nyílt kifejezése. A játékelmélet további szabályai megkívánják, hogy a fenyegetés növelje az ellenség költségeit és olyan ösztönzőket tartalmazzon, ami a másik felet arra késztetik, hogy tartózkodjon a nemkívánatos cselekedetektől.
Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19701310/
A szovjet elődök stratégiája
A Joszif Sztálin uralma alatt kifejlesztett szovjet atomfegyverre kezdetben már abban a korban is régimódinak és visszamaradottnak számító katonai doktrínát alkalmaztak. Mivel a hadsereg vezetése egyben az ország politikai vezetőjének a kezében volt, a generalisszimusznak rendkívül nagy beleszólása volt a stratégiák kialakításába, köztük a nukleáris stratégiák megtervezésébe is. Sztálin idejében a szovjet nukleáris stratégia kulcsát a felderítés, az álcázás, a műveletek titkosságának megőrzése és a magas háborús készültség jelentette. A szovjet vezetők a kapitalizmus elleni hosszú és kimerítő háborúra készültek, aminek mindenképp meg kellett jelennie a doktrínákban is. Emiatt többször is eltekintettek attól a biztos ténytől, hogy az atomfegyver hosszú évek hadakozási eredményeit tudja elérni mindössze néhány óra vagy nap leforgása alatt.
Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev uralma idején nagyobb szerepet kapott az elrettentés és a détente fenntartásának a szerepe a szovjet nukleáris doktrínákban. Ugyanakkor a szovjet vezetők még mindig az orosz konvencionális erők számbeli fölényét tartották súlydöntőnek egy esetleges konfliktus taktikai tervezésénél. Ez a gondolkodásmód Mihail Gorbacsov idején változott meg. Ő volt az első szovjet vezető, aki nem a nukleáris erők Egyesült Államokkal szembeni számbeli egyensúlyában látta a béke garanciáját, hanem a nukleáris katasztrófától tartva a leszerelést támogatta. A kölcsönös leszerelési szerződések hatására a szovjet atomarzenál jelentősen lecsökkent, többek között nem birtokoltak olyan rakétákat sem, amelyekkel európai célpontokat tudtak volna elérni.
Változások a Szovjetunió szétesése után
A Szovjetunió szétesésével a nukleáris stratégia legfontosabb kérdései jelentősen megváltoztak és az összes utódállam, amelyek területén atomfegyver volt – Oroszország kivételével – jelentős biztonsági garanciák és egyéb ösztönzők hatására lemondott arról, hogy atomfegyvert birtokoljon, és azokat átadta az Orosz Föderáció részére. Ezzel egyidőben körülbelül 90%-kal csökkentek az orosz védelmi kiadások és jelentős nukleáris leszerelés ment végbe mind Oroszországban, mint az Egyesült Államokban.
Borisz Jelcin elnökségének első éveiben Oroszország átformálta nukleáris stratégiáját a poszt-hidegháborús világpolitikai viszonyoknak megfelelően. Elnöksége elején Jelcin ígéretet tett arra, hogy betartja azon szerződéseket, amelyek a nukleáris fegyverek korlátozásával kapcsolatban kötöttek. A Strategic Arms Reduction Treaty I, vagyis stratégiai fegyverzetcsökkentő egyezmény egy bilaterális szerződés volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyet a felek 1991-ben írtak alá. Ebben mindkét ország ígéretet tett arra, hogy jelentősen csökkenti a birtokában lévő stratégiai nukleáris fegyverek számát. A szerződés az egyik legsikeresebbnek tekinthető olyan szempontból, hogy hatására a világ atomfegyvereinek mintegy 80%-a leszerelésre került. A START II szerződés az eredeti (START I) egyezmény kibővítése volt, amelyben a felek ígéretet tettek a stratégiai felhasználású fegyverek további leszerelésére. Ennek ellenére 1993-ban Oroszország a stratégia kidolgozása során egyértelműen figyelmen kívül hagyta a Szovjetunió ígéretét, amely szerint nem indítanak kezdeményező nukleáris csapást a külső provokációt leszámítva. Emellett Oroszország nukleáris doktrínájában nem folytatta tovább a Szovjetunió azon irányelvét, miszerint nem indítanak meglepetésszerű és megelőző csapásokat. Ez azt támasztja alá, hogy a nukleáris fegyverek Oroszország védelmi stratégiájának szerves részét képezik, amelynek több oka is van. Egyrészt sokszor a hagyományos fegyverek terén elszenvedett minőségi és technológiabeli hátrány ellensúlyozás volt a fő cél, emellett a gazdasági nehézségek limitálták a (hagyományos) haderőkre költhető pénz mennyiségét. Emellett mind a csecsen háborúk, mind a grúz háború rávilágított az orosz haderő sebezhetőségére, amelyet Oroszország nukleáris képességeinek nagyobb kihangsúlyozásával próbált ellensúlyozni. Ebben az időben a nukleáris doktrína részévé vált a megelőző csapás, a megtorló csapás és a figyelmeztetésre történő indítás (ti. a nukleáris fegyver bevetése abban az esetben, amikor már tudni lehet, hogy az ellenség atomfegyvert indított el, ugyanakkor a detonáció még nem következett be). Fontos megjegyezni továbbá, hogy Jelcin elnöksége idején az 1993-ban aláírt nukleáris doktrína volt az egyetlen ilyen dokumentum, a következőt már Vlagyimir Putyin idején, 2000-ben adták ki.
Nukleáris stratégia Vlagyimir Putyin elnöksége idején
Vlagyimir Putyin elnökségének kezdeti éveiben az előző időszakokhoz képest kisebb hangsúlyt fektettek a nukleáris doktrínákra az esetleges atomháború minimális esélye miatt. Az 1997-es nemzetbiztonsági koncepció – amely a nukleáris doktrínával szemben tágabb hatáskört fed le, vagyis számításba vesz politikai, gazdasági és egyéb szempontokat is, nem csak katonaiakat – csupán abban az esetben tette lehetővé az atomfegyver használatát, ha az Orosz Föderáció léte veszélybe került. Ezzel szemben a 2000-es nukleáris doktrínába bekerült az a pont is, miszerint atomfegyver vethető be abban az esetben, ha tömegpusztító fegyverek irányulnak Oroszország vagy szövetségesei ellen. 2001-ben jött a következő jelentősebb változás, amely szerint ha az országot nagy erejű, hagyományos (értsd nem nukleáris) fegyverrel támadják meg és ez fenyegeti az orosz állam szuverenitását és biztonságát, akkor nukleáris fegyver vethető be. Változást jelent Putyin elnöksége abból a szempontból is, hogy rendkívül nagy számban kezdtek olyan fejlett, nem stratégiai fegyverrendszereket gyártani, amelyek mind a konvencionális, mind a nukleáris hadviselésben egyaránt alkalmazhatók.
Egy ország adott konfliktushoz való hozzáállását több tényező befolyásolja, amelyek összessége egyúttal eldönti, hogy az ország milyen stratégiát fog alkalmazni az adott háborúban, ideértve a nukleáris fegyverrendszereket is. Egy ilyen tényező, amely Putyin nukleáris stratégiáját befolyásolja, az a konfliktusok osztályozása aszerint, hogy milyen fegyverrendszereket és elrettentési stratégiákat kell foganatosítani. Az egyes konfliktusokat az oroszok lokális, regionális és nagyszabású háborúkra osztják annak megfelelően, hogy milyen eszkalációs lépéseket tesznek annak érdekében, hogy elhárítsák a frontális támadásokat és agressziót, meghiúsítsák vagy megelőzzék az ellenség orosz területek – ez különösképp olyan, vitatott jogállású területek esetében jelenthet problémát, mint a Krím – vagy az orosz rezsim elleni támadó kapacitásainak a kibontakozását, illetve, hogy elhárítsa a fenyegetést olyan feltételek szerint, amelyek Oroszország számára kielégítőek.
Az orosz katonai eszkalációs stratégia azon alapul, hogy az ország képes elrettentésre félelemkeltésen, valamint a katonai erő korlátozott alkalmazásán keresztül. Az orosz nukleáris stratégia emellett értekezik a visszatartó erő és a fokozatos károkozás fogalmáról, emellett szól a katonai erő progresszív alkalmazásáról az ellenség költségeinek növelése érdekében, illetve a deeszkalációról a konfliktus kezdeti és átmeneti korszakaiban.
Minden ország, amely rendelkezik atomfegyverrel, az egyúttal rendelkezik nukleáris doktrínával is. Ezen doktrínák nagy része titkos, a nyilvánosság számára legtöbbször csak egy rövid összefoglalót adnak ki, pontos részleteket sosem közölnek. Ugyanakkor a nyilvánosan elérhető részek is tartogatnak magukban számos érdekességet. Az Egyesült Államok nukleáris doktrínája két esetben enged meg atomcsapást: egyrészt akkor, ha vagy maga az Egyesült Államok, vagy bármely szövetségesét fenyegeti nukleáris csapás. Az orosz doktrína ezzel szemben arról ír, hogy atomfegyver abban az esetben vethető be, ha az országot tömegpusztító csapás éri vagy az orosz államiság fenyegetve van. Mivel az elemzés témája az orosz nukleáris doktrína és politika, ezért utóbbi esetre térnék ki részletesebben. Az „orosz államiság veszélyeztetése” természetesen tág spektrumon értelmezhető fogalom, sem a dokumentum, sem egyéb forrás nem nevez meg konkrét eseteket a teljesség igényével, mindössze néhány példát hoznak fel rá. Természetesen a nyilvánosan elérhető nukleáris doktrínák mellett léteznek olyan titkos dokumentumok is, amelyek részletesen szabályozzák az atomfegyverek alkalmazási keretrendszereit és annak módjait.
Az ábra a következő linken hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/19701527/
Oroszországban általános a nukleáris elrettentés elfogadottsága, az országot nem jellemzi a nukleáris pacifizmus. Vezető orosz tisztségviselők rendszeresen megemlítik a nukleáris csapást mint lehetséges viszontválaszt egy Oroszország elleni (nukleáris) támadásra. Ugyanakkor, ha a nyilvánosan elérhető orosz nukleáris doktrínát összevetjük más ország hasonló dokumentumaival, azt az összefüggést tapasztalhatjuk, hogy egyik sem sorol fel kizárólagos és a teljesség igényét fenntartó eseteket, mindössze konfliktus kategóriákat és típusokat jelölnek meg, amelyek esetében szó lehet – de közel sem biztosan – az atomfegyverek esetleges bevetéséről. Ezen dokumentumok többek között azzal a szándékkal íródtak, hogy az ellenséges hatalmakat elrettentsék már az atomfegyver alkalmazásának puszta ötletétől is, tudva azt, hogy Oroszország a dokumentumra hivatkozva azt kategorizálhatja szándékos provokációnak.Emellett fontos megjegyezni, hogy bármilyen atomfegyver használatáról sosem egy ember (pl. csak az elnök) dönt, hanem több katonai és politikai vezető egyidejű jóváhagyása szükséges ahhoz, hogy ilyen fegyvert bevessenek. Ezen döntési mechanizmusok a legapróbb részletekig szabályozottak és dokumentáltak annak érdekében, hogy senki ne tudjon önkényesen, csak a saját elhatározásából dönteni atomfegyver használatáról.
Hogyan változott meg az orosz nukleáris stratégia a 21. században?
A 21. század Oroszország számára több kihívást tartogat magában, ezek közül az egyik legfontosabb a befolyási övezetének csökkenése és az Egyesült Államokkal szembeni, fokozatosan növekvő (katonai) lemaradása. Emellett az ország gazdasága – ha nem is hanyatlik úgy, mint a szankciók kivetése után a nyugati szövetségesek szeretnék – nincs a legjobb állapotban. Az állami hadiipari rendelések rendkívüli növekedése ugyan valamelyest stimulálta a gazdaságot, ugyanakkor az orosz export – értve ezalatt különösképp az egykoron Európába exportált kőolajat és földgázt – drasztikus visszaesései miatt jelentős bevételek hiányoznak az államkasszából, amit az ország közel sem tudott teljes mértékben pótolni.
Az orosz-ukrán háborúban történt megtorpanás rendkívüli reputációvesztést jelentett nemcsak az orosz hadseregnek, de magának Oroszországnak is. A világ második legerősebbjének gondolt hadsereg a 2022. februári invázió megindítása után röviddel megtorpant Ukrajnában, a frontvonalak – annak ellenére, hogy időnként mindkét fél próbálkozik kisebb-nagyobb szabású támadást és ellentámadást indítani – befagytak. Oroszország a „nukleáris kardcsörtetés” stratégiáját alkalmazva rendszeresen kihangsúlyozza nukleáris képességének meglétét annak érdekében, hogy elrettentse a nyugati szövetségeseket attól, hogy aktívan beavatkozzanak az orosz-ukrán háborúba. A fenyegetettségről és az arra adott válaszról kialakított felfogás megváltozott olyan módon, hogy napjainkban az orosz szakértők rendre egyetértenek abban, hogy eszkaláció esetében az országnak mindenképp offenzív, semmint defenzív technikát kell folytatnia. Emellett rendre megjelenik az a gondolkodásmód, amely a mai orosz katonai képességeket és kapacitást a Szovjetunió hasonló értékeihez méri, részben idealizálva és követendőnek tartva azt.
Az orosz „eszkalációval a deeszkalációért” stratégia lényegét tekintve nem más, mint a próbálkozás arra, hogy az ország számára előnyös (tárgyalási) feltételek tudjon kicsikarni. Emiatt játszanak fontos szerepet a nem stratégia fegyverek az orosz doktrínában amellett, hogy ezeknek többségében a morális és pszichológiai destruktív faktora rendre nagyobb, mint a tényleges pusztító erejük.
Mindazonáltal az oroszok elrettentés alapú megoldást keresnek és követnek, amely magában foglalja az eszkaláció egyes szakaszainak részletes megtervezését és azon esetek vizsgálatát, amelyeknél az elrettentés nem működik hatékonyan és nem nukleáris fegyverek kerülnek bevetésre az ellenfél részéről. Az orosz atomarzenálon jelentős fejlesztést hajtottak végre az elmúlt években annak érdekében, hogy egyrészt lépést tartsanak az Egyesült Államok képességeivel, másrészt, hogy végleg nyugdíjjazzák a szovjet rendszerből örökölt fegyvereket.
Mindemellett a START szerződések értelmében mind az Egyesült Államok, mind Oroszország kötve vannak nukleáris kapacitásokat illetően, amelyet kölcsönös ellenőrzéssel igyekeznek betartatni. Ez ellenőrizhető az egyes országok technikai megfigyelő eszközeivel is, amely esetében mindkét fél ígéretet tett, hogy nem fog beavatkozni és ezt a lehetőséget ellehetetleníteni. Napjainkban ezen vállalások jelentik a stratégiai stabilitást az Egyesült Államok és Oroszország között.
Konklúzió
A hivatalos orosz narratíva szerint modernizált nukleáris arzenál mind a mai napig az orosz szuverenitás kulcsát jelenti. Ezzel Oroszország erőt, hatalmat és védekezési potenciált tud felmutatni a világpolitikában, amely képességgel egyúttal igyekszik minden, az országot érő vélt vagy valós fenyegetettséget elhárítani. Mindazonáltal az ország részben arra használja nukleáris potenciálját, hogy a hagyományos fegyverrendszerek terén – főként az Egyesült Államokkal és manapság már Kínával szemben is – elszenvedett hátrányát kompenzálja.
Mind a médiában, mind a nemzetközi politikában, mind személyes beszélgetésekben gyakori téma az, hogy az elmúlt időszakban megnőtt egy nagyobb kiterjedésű, akár atomfegyverek bevetését is magában foglaló háború esélye. Ugyanakkor ezt az állítást csupán az igazolhatja, hogy jelenleg zajló orosz-ukrán háború olyan mértéket öltött, amelyet Európa a második világháború, illetve a délszláv háború óta nem tapasztalt. Teljességgel elfogadható és természetes folyamat, hogy egy európai lakos számára az, hogy a fenyegetettség a közvetlen közelében és nem ezer kilométerekre helyezkedik el tőle, jelentősen megnöveli a félelem és az esetleges szorongás faktorát. Emellett több index is kimutatta (UCDP, PRIO), hogy a konfliktusok száma a világon, még ha kis mértékben is ugyan, de emelkedett az elmúlt húsz évben.
Mindazonáltal – amellett, hogy nem feledkezhetünk meg arról, hogy mind a mai napig vannak háborúk és fegyveres konfliktusok a Földön – nem szabad túlbecsülnünk olyan tényezőket, amelyeket számos dokumentumból és más forrásokból jól ismerünk és egyúttal értünk is. Kétségtelen tény, hogy Oroszország vezető tisztségviselői az elmúlt időszakban többször rendre kiemelik az orosz nukleáris képességeket és azt, hogy az ország nem zárja ki ezek alkalmazását egyes esetekben. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy ezen megszólalások döntő többsége olyan személyekhez köthető (pl. Dmitrij Medvegyev), akiknek nincs tényleges hatáskörük arra, hogy döntsenek egy ilyen támadás végrehajtásáról. Emellett bárhogyan is állítja be a tömegmédia az atomhatalmak vezetőit, jelenleg egyiküknek sincs meg az egyedülálló és kizárólagos joga ahhoz, hogy atomfegyvert indítson. Mindamellett természetesen törekedni kell arra, hogy ezen országok vezetői ne is rendelkezzenek ilyesfajta ambíciókkal.
Összességében elmondhatjuk, hogy napjainkban a világ semmivel sem áll közelebb egy esetleges atomháborúhoz, mint azt tette volna ezt megelőzően bármikor. Annak az esélye, hogy egy közismerten atomfegyverrel rendelkező hatalom nukleáris támadást indítson, ideértve természetesen Oroszországot is, minimális, szinte zéró.
Források:
Allison, Graham (2012): What Happened to the Soviet Superpower’s Nuclear Arsenal? Clues for the Nuclear Security Summit. In: HKS Faculty Research Working Paper Series. URL: https://www.hks.harvard.edu/publications/what-happened-soviet-superpowers-nuclear-arsenal-clues-nuclear-security-summit
Colby, Elbridge (2016): Russia’s Evolving Nuclear Doctrine and its Implications. In: Fondation pour la Recherche Stratégique. URL: https://www.frstrategie.org/en/publications/notes/russias-evolving-nuclear-doctrine-implications-2016
Dinerstein, Herbert S. (1958): The Revolution in Soviet Strategic Thinking. In: Foreign Affairs, 36(2). pp. 241–252. URL: https://doi.org/10.2307/20029280
Garthoff L., Raymond (1958): Soviet Strategy in the Nuclear Age. In: The ANNALS of the American Academy of Political and Social Science. URL: https://journals.sagepub.com/doi/10.1177/000271625932400144
Gottemoeller, Rose: Nuclear Necessity in Putin’s Russia. In: Arms Control Association. URL: https://www.armscontrol.org/act/2004-04/features/nuclear-necessity-putins-russia
Jordan, David et. all (2016): Understanding Modern Warfare. Cambridge University Press. 482 p.
Kofman, Michael – Fink, Anya (2020): Russian Strategy for Escalation Management: Key Debates and Players in Military Thought. In: CNA Information Memorandum. URL: https://www.cna.org/cna_files/pdf/DIM-2020-U-026101-Final.pdf
Pifer, Steven (2015): Putin’s nuclear saber-rattling: What is he compensating for? In: Brookings. URL: https://www.brookings.edu/articles/putins-nuclear-saber-rattling-what-is-he-compensating-for/
Rácz, András (2024): Oroszország: az egykori kihívó magányossága. In: Vörös Zoltán – Tarrósy István (szerk.): ÁTALAKULÓ VILÁGREND. Az unipoláris pillanat vége? Bp., Ludovika Egyetemi Kiadó. pp. 153-180
Rathbun, Nina Srinivasan (2022): What are tactical nuclear weapons? In: USC Dornsife. URL: https://dornsife.usc.edu/news/stories/what-are-tactical-nuclear-weapons/
Scher, Robert: U.S. Nuclear Weapons Policy and Programs. US Nuclear Employment Strategy. URL: https://2009-2017.state.gov/documents/organization/263730.pdf
Shleifer, Andrei – Treisman, Daniel (2005): A Normal County: Russia After Communism. In: Journal of Economic Perspectives, 19(1). URL: https://www.aeaweb.org/articles?id=10.1257/0895330053147949
Singh, Arushi (2024): Russia’s Nuclear Strategy. In: Journal of Advanced Military Studies, 14(2). pp. 34-48. https://doi.org/10.21140/mcuj.20231402002
Woolf, Amy F. (2022): Nonstrategic Nuclear Weapons. In: Congressional Research Service Report. URL: https://sgp.fas.org/crs/nuke/RL32572.pdf
Zellen, Barry (2015): Bernard Brodie and the Bomb: At the Birth of the Bipolar World. Rovaniemi, University of Lapland. URL: https://lauda.ulapland.fi/handle/10024/61863
Zubok, Vladislav M. (2000): Gorbachev’s Nuclear Learning: How the Soviet leader became a nuclear abolitionist. In: Boston Review. URL: https://www.bostonreview.net/forum_response/vladislav-m-zubok-gorbachevs-nuclear-learning/
