„Olyan háborúra kell készülnünk, amilyet nagyszüleink éltek át” – figyelmeztet a NATO főtitkára, miközben a francia vezérkar már a „gyermekek elvesztésének elfogadásáról” beszél. A retorika egyre harciasabb, a védelmi kiadások pedig már a hidegháborús szinteket ostromolják. Aggasztó az is, hogy egyre több ország dönt a hadkötelezettség visszaállítása, vagy legalábbis az önkéntes toborzás felpörgetése mellett. De hol húzódik a határ a jogos védelem és a tömeghisztéria között? A szakirodalomban jól ismert jelenség, ahogy az országok önmegerősítő mintákat hoznak létre, amelyek folyamányaként elképzelhetővé, sőt akár elkerülhetetlenné válik a háború. Éppen ezért tűnik veszélyesnek az a háborús kommunikáció, amely az elmúlt időszakban az európai vezetőktől származik. Harcias retorika, fegyverek, katonák, az üzenet egyértelmű: készen kell állni a háborúra. A közvélemény-kutatások igazolják, hogy a „háborús újságírás” által tüzelt hangulatkeltés hatásos, az európaiak többsége egyértelmű fenyegetésként tekint Oroszországra. Más kérdés, hogy a háború kirobbanásában már kevesebben hisznek, harcolni pedig lehetőleg senki nem akar.
A „háborús pszichózis” a konfliktusnak kitett társadalmakban tapasztalható, félelem, agresszió és paranoia jellemezte kollektív mentális állapotot írja le. Ezt az intenzív csoportszintű pszichológiai állapotot traumák, propaganda és hosszan tartó bizonytalanság alakítja ki. Magában foglalhatja a felfokozott nacionalizmust, idegengyűlöletet, paranoiát és erőszakra való hajlamot, aminek következtében az érintett csoport vagy társadalom hajlamosabb másokat ellenségnek tekinteni és egyben kevésbé képes békés alternatívákat elképzelni. Ugyan a háborús pszichózis mint fogalom nem játszik központi szerepet a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben, összhangban áll a nemzetközi kapcsolatok konstruktivista és kritikai megközelítéseivel, amelyek hangsúlyozzák a jelentések, identitások és érzelmek jelentős szerepét a nemzetközi politika alakításában.
A percepciók és érzelmek szerepe
A konstruktivizmus elmélete szerint a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó struktúrák társadalmi konstrukciók: az elképzelések, hiedelmek és identitások adnak értelmet és szabnak irányt az államok viselkedésének, ez pedig olyan struktúrákat (normákat, konvenciókat és intézményeket) hoz létre, amelyek meghatározzák a valóságot. A háború konstruktivista megközelítései ezért azt vizsgálják, miként konstruálják az egyes társadalmak az ellenségeiket. A kognitív torzítások (mint a legrosszabb esetet feltételező gondolkodás vagy az ellenségről alkotott leegyszerűsítő képek) például hozzájárulnak az eszkalációhoz. A konstruktivisták szerint a közös társadalmi reprezentációk önmegerősítő mintákat hoznak létre, amelyek folyományaként bizonyos körülmények között a háború elképzelhetővé vagy akár elkerülhetetlenné válik.
A nemzetközi kapcsolatok realista iskolája sem mellőzi teljesen a hiedelmek és érzelmek szerepének vizsgálatát. Kenneth Waltz, a neorealizmus egyik alapítójának Az ember, az állam és a háború című könyve azt vizsgálja, hogy a percepciók, a hiedelmek és a félelmek hogyan befolyásolják a háborúval kapcsolatos döntéseket. A mű három szinten vizsgálja a nemzetközi politika konfliktusainak okait: a nemzetközi rendszer, az állam és az egyén szintjén. A háború okát részben az egyének – vezetők, illetve az emberi természet – szintjén azonosítja, ahol a téves percepciók, a kognitív torzítások és az érzelmi tényezők fontos szerepet játszanak a konfliktusok eszkalálódásában. A könyv egyik konklúziója, hogy az egyéni pszichológiának szerepe van a külpolitikai döntések alakításában.
A biztonsági dilemma
A biztonsági dilemma fogalmát először Herbert Butterfield írta le 1949-ben, magát a kifejezést pedig John Hertz alkotta meg 1950-ben. A biztonsági dilemma a nemzetközi kapcsolatok elméletének kulcsfontosságú fogalma, különösen a realista akadémikusok körében. Célja annak megválaszolása, miként válhatnak konfliktuskerülő államok szándékuk ellenére konfliktusok részesévé. A realista akadémikusok úgy vélik, hogy mivel a nemzetközi szinten nincs felsőbb hatalom, azaz nincs világkormány, minden államnak magának kell gondoskodnia a saját biztonságáról. Ezért az államok elsődleges célja a saját biztonságuk maximalizálása, azonban az ennek érdekében tett lépéseik (például fegyverbeszerzések és új katonai technológiák kifejlesztése) sok esetben más államok biztonságát csökkentik akkor is, ha az adott államoknak valójában nem áll szándékukban más államoknak kárt okozni. Ez abból fakad, hogy egy állam nem tudhatja, hogy egy a saját biztonságát erősítő másik állam nem támadásra kívánja-e felhasználni a növekvő katonai erejét. Ennek eredményeként vagy úgy dönt, hogy ő is növeli a saját katonai képességeit a hatalmi egyensúly helyreállítása érdekében, vagy megelőző támadást indít, megakadályozandó, hogy a fegyverkező állam felborítsa a hatalmi egyensúlyt. Ha az első lehetőséget választja, az eredmény egy biztonsági spirál lehet.
Ez egy olyan folyamat, amelyben két állam fegyverkezési versenybe kerül, mivel mindketten reagálnak arra, hogy a másik fegyverbeszerzései és védelmi kiadásai nőnek. Ez mindkettejüket egyre nagyobb mértékű fegyverkezésre készteti, ami pedig hosszú távon háborúhoz vezethet. A második lehetőség értelemszerűen azonnali háborút jelent.
Közönségköltség
A nemzetközi kapcsolatok irodalmában létezik egy „közönségköltség” (audience cost) nevű kifejezés, ami azt a belpolitikai költséget jelenti, amelyet egy politikai vezető fizethet meg akkor, ha eszkalál egy nemzetközi vitát, vagy (akár burkolt, akár nyílt) fenyegetéseket tesz, majd visszakozik, vagy nem váltja be a fenyegetéseit. Nyilván az adott vezető el akarja kerülni, hogy ezt a költséget, azaz politikai árat megfizesse, ezért a harcias nyilatkozatokat tevő vezetők mozgástere politikailag beszűkül, hiszen a visszakozás gyengeségnek tűnik. Ez növeli a nem szándékos eszkaláció kockázatát, még akkor is, ha a vezetők belpolitikai vagy más megfontolásból cselekednek és valójában nem akarnak konfliktust. Mindez azt jelenti, hogy háború kitörhet nem szándékolt módon, hanem a diplomáciai rugalmasság elvesztéséből fakadóan is.
A harcias retorika kockázata
Robert Jervis politológus szerint az ellenséges retorika erősíti a legrosszabb esetet feltételező gondolkodást. Az ellenfelek a harcias retorikát az agresszív szándék bizonyítékaként értelmezik, akkor is, ha az valójában blöff vagy belpolitikai célokat szolgál. Mindez hozzájárul a biztonsági dilemmához. Az alábbi fogalmak támpontot nyújtanak a jelenség megértéséhez:
- A legrosszabb esetet feltételező gondolkodás: a döntéshozók túlzott jelentőséget tulajdonítanak a harcias retorikát valós fenyegetésnek tekintő értelmezéseknek, mert a veszély alábecsülésének költsége magasabbnak tűnik, mint a túlbecsüléséé.
- Attribúciós torzítás: a szereplők saját fenyegetéseiket helyzetfüggőként magyarázzák, mások fenyegetéseit viszont valóban ellenséges szándékok és személyiségek bizonyítékának tekintik.
- Spirális dinamika: az elrettentés céljából alkalmazott ellenséges retorika a célja elérése helyett inkább megerősítheti a másik fél félelmeit.
Az elrettentő fenyegetések gyakran kudarcot vallanak, mert a címzett másként értelmezi őket, mint ami a küldő szándéka volt. A szándéka szerint határozottságot jelző nyelvhasználat valójában kérlelhetetlenül ellenséges hozzáállást jelezhet a címzett számára. Nagy az esélye, hogy az „odamondás” visszafelé sül el, és egy feszült helyzet úgy is eszkalálódhat, hogy valójában senki nem akar háborút. A harcias retorika tehát növeli a háború kockázatát, mivel felerősíti a félreértéseket és a vezetőket az eszkaláció útjára tereli.
Dübörög a „háborús újságírás”
Hogyan viselkedik az elméleti háttér tükrében az európai média és politikai vezetés az ukrajnai háború kirobbanása óta? A norvég szociológus és békekutató, Johan Galtung 1998-ban kidolgozott „béke újságírás elmélete” szerint mivel a média alapvetően határozza meg a háborúról szóló közgondolkodást, így kulcsszerepet játszik abban, hogy egy konfliktus eszkalálódik-e vagy a békés rendezés irányába mozdul el. Galtung „béke újságírás” koncepciójának célja, hogy a szenzációhajhász, „mi kontra ők” logikára épülő, katonai cselekményekre fókuszáló „háborús újságírás” helyett segítse az események mélyebb megértését és a békés megoldás lehetőségét. Na de mégis mit jelent ez a gyakorlatban, és vajon mennyire működik ez a deeszkaláló hatással bíró „béke újságírás” ma a nyugati médiában?
Henry O. Fisher A nyugati média objektivitása és elfogultsága az orosz-ukrán konfliktus tudósításában című tanulmánya a BBC és a CNN az orosz–ukrán háborúról szóló tudósításait vizsgálta kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzéssel. Összesen 99 cikket elemzett (50 BBC- és 49 CNN-írást), két időpontban, 2022 áprilisában, a háború kezdeti szakaszában, valamint 2023 áprilisában, amikor a konfliktus elhúzódása láthatóvá vált. A BBC-nél a vizsgált cikkek 94%-a sorolható a háborús újságírás kategóriájába, míg a CNN-nél 73% volt a háborús narratívát erősítő cikkek aránya.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/26884984/
A tanulmány szerint a BBC és a CNN az orosz-ukrán háborúról szóló tudósításaiban egyértelműen az a fajta „háborús újságírás” dominál, amely háttérbe szorítja a békeközpontú megközelítést. A kvalitatív elemzés szerint a médiadiskurzus túlnyomórészt moralizáló, leegyszerűsítő és bináris narratívákra épül. Így a „jók és rosszak”, „mi kontra ők” vagy a háború zéró összegű játszmaként való leírása a „győztes vs. vesztes” logikában szintén gyakori keretezés ezekben a médiumokban. Ezáltal a nyugati média háborúról szóló tudósításai inkább erősítik a polarizáló narratívákat, mintsem elősegítenék a konfliktus árnyalt megértését vagy fenntartanák a békés megoldás lehetőségét a köztudatban.
Esettanulmány: az iraki háború és a keretezés jelentősége
Vizsgáljuk meg példáual az iraki háború esetében, hogyan működött ez a gyakorlatban. A közgondolkodás „militarizálásához” a háborús újságírás azzal is hozzájárul, hogy felerősíti azokat a narratívákat, amelyeket a legtöbb esetben a politikum alkot meg egy adott konfliktus keretezése érdekében. Ez tipikusan úgy történik, hogy a legnevesebb lapok vezető politikusok vagy katonai vezetők nyilatkozataira támaszkodva tudósítanak egy konfliktus fejleményeiről és sok esetben kritika nélkül átveszik az adott személy keretezését.
A 2003-ban az Egyesült Államok által indított iraki háború klasszikus példája annak, hogyan legitimálja a politikai kommunikáció a fősodrú média közreműködésével a kemény erő alkalmazását. W. Lance Bennett és szerzőtársai az Amikor a sajtó kudarcot vall című könyvükben mutatnak rá arra, hogy Irak invázióját a Bush-adminisztráció hogyan készítette elő egy tudatosan felépített kommunikációs kampánnyal. Az amerikai közvélemény meggyőzésének elsődleges eszköze Irak „nemzetbiztonsági fenyegetésként” történő keretezése és a háború „elkerülhetetlenségének” elfogadtatása volt. A fősodrú amerikai média döntő többségében átvette és felhangosította ezt a kormányzati narratívát, így nem kritikus, kívülálló félként, hanem közvetítőként járult hozzá a háborús politikai narratíva érvényesítéséhez. Tette ezt annak ellenére, hogy a háború megindítását indokló tömegpusztító fegyverekre vagy Irak és az al-Kaida terrorszervezet közvetlen kapcsolatára a kezdetektől fogva nem volt erős, kézzelfogható bizonyíték.
Az iraki háborút előkészítő politikai kommunikációs folyamat jól illusztrálja, miként járul hozzá a béke újságírás hiánya és a politikai narratívák felerősítése a háború elfogadtatásához. A politikusok és az őket idéző sajtó ugyanis az iraki háború kapcsán már nem azt a kérdést tette fel a közvélemény számára, hogy „szükséges-e” vagy „jogszerű-e” a háború, hanem azt, hogy mikor, milyen eszközökkel és milyen költségek mellett kell végrehajtani az „elkerülhetetlent”. A hangsúly fokozatosan eltolódott a morális és jogi dilemmákról a technikai és megvalósíthatósági szempontokra, így szép lassan normalizálta a háborút a társadalom számára.
Az eredmény pedig tragikus lett. A 2003-ban induló háborút az amerikai társadalom 74%-a helyeselte. A gyors katonai sikerek ellenére azonban 2004-re már 50%-alá csökkent az amerikai közvélemény támogatása a katonai műveletek iránt. A háború elutasítását csak tovább erősítette a tömegpusztító fegyverekről szóló hamis narratíva lelepleződése és az amerikai demokráciaexporton alapuló „nemzetépítési” stratégia kudarca. Hiába omlott azonban össze a narratíva és hátrált ki egy év után a közvélemény a háború mögül, ekkor már késő volt. A konfliktus nyolc évig húzódott, amely során több mint 4700 amerikai és európai szövetséges katona és még a legvisszafogottabb becslések szerint is legalább 150 ezer iraki civil vesztette életét.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/26910537/
Veszélyes háborús narratíva Európában
A keretezés logikája és az iraki háború példája azt is bemutatja, hogy a háború normalizálása ritkán indul nyílt háborús retorikával. Először az elkerülhetetlenségi narratíva jelenik meg („nincs más választás”, „a realitások ezt diktálják”), majd az alternatív politikai-diplomáciai megoldások delegitimálása következik, amely szép lassan a háború teljes elfogadtatásához vezet. Mire a társadalom felismeri, hogy mi történik, addigra a kérdés már nem az, hogy „akarjuk-e”, hanem az, hogy „hogyan csináljuk”. A politikum a narratíva által a társadalmat tehát nem a háborúról való döntésre, hanem az ahhoz való alkalmazkodásra készíti fel.
A jelenlegi európai diskurzus riasztó módon mutatja ugyanezeknek a mintázatokat az orosz-ukrán háborút illető narratívák kapcsán. Nézzünk erre néhány konkrét példát.
A világ szinte összes nevesebb médiumában futótűzként terjedt a híre Mark Rutte NATO-főtitkár december 11-i beszédének, amelyben a transzatlanti szövetség vezetője azt mondta: „Mi vagyunk Oroszország következő célpontja, és már most veszélyben vagyunk”. Hozzátette, hogy a társadalmaknak olyan háborúra kell felkészülniük, amilyet a nagyszüleik és dédszüleik éltek át.
Rutte beszéde iskolapéldája a háborús újságírás és keretezés elméletének. Egyrészt hiába mondott egy hosszú, a NATO tagállamok felrázását célzó beszédet a transzatlanti szövetség vezetője, az abból legtöbbet idézet mondatokkal teljesen mást ért el. A főtitkár az „elkerülhetetlen háború” narratívájával gyakorlatilag kizárta a lehetőségét a konfliktus bárminemű békés rendezésének Oroszországgal. A háború lehetősége tehát nem vitatott álláspontként, hanem alternatíva nélküli realitásként épül be a közbeszédbe. Így a közgondolkodás már a nem a „háború vagy béke” dimenzióban mozog, hanem az „elkerülhetetlen háború” mikor, hogyan és mikéntje körül forog – csakúgy, mint ahogyan ez az iraki háborút illetően történt.
Hasonló keretezéssel és stílusban szólalt meg november végén Fabien Mandon, a francia védelmi vezérkar főnöke. A tábornok úgy fogalmazott, hogy fel kell készíteniük lakosságukat egy Oroszországgal való háborúra, Franciaország pedig bajban lehet, ha „nem hajlandó elfogadni gyermekeinek elvesztését”. Mandon nyilatkozatából nemcsak a háború elkerülhetetlenségének narratívája tűnik ki, hanem az is, hogy a társadalmat nem a háborúról vagy békéről szóló döntésre, hanem a háborúhoz való alkalmazkodásra készítik fel.
Ugyanebben a szellemben nem sokkal később Sir Richard Knighton brit vezérkari főnök arra figyelmeztetett, hogy egy orosz támadás esélye az Egyesült Királyság ellen csekély ugyan, de nem nulla. A brit családoknak címezve azt üzente: „mindenkinek szerepe lesz az építésben, a szolgálatban, és ha szükséges, a harcban is. Egyre több család fogja megtapasztalni, mit jelent áldozatot hozni a nemzetért”.
A háborús újságírás és keretezés elmélete által szintén jól értelmezhető Friedrich Merz német kancellár azon nemrégiben elhangzott kijelentése is, amely Vlagyimir Putyin ukrajnai stratégiáját Hitler 1938-as területfoglalásaihoz hasonlította, azt állítva, hogy Ukrajna megtámadása után Európa következik. Az ilyen moralizáló, történelmi analógiák, amelyek célja az ellenfél démonizálása, alapvetően kizárják a kompromisszum lehetőségét, miközben a háborút nemcsak szükséges, de az egyedül lehetséges döntésként abszolutizálják. Ebben a megközelítésben a háború legitimitást kap, miközben a békés megoldásokról szóló ellennarratívákat irreális lehetőségekként, gyengeségként keretezik.
Európa fegyverkezik
A szavakat pedig tettek is követik. Az, hogy Európa – sőt, a világ – fegyverkezik, alapvetően nem új keletű jelenség. Mint arra a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) is rávilágított éves jelentésében, 2024 a tizedik egymást követő esztendő volt, amikor nőttek a globális védelmi kiadások. Ami azonban mégis megváltozott, az az, hogy a növekedés motorja immár Európa. Az európai földrész – beleértve Oroszországot és Ukrajnát – kiadásai 2024-re 693 milliárd dollárra nőttek, ami 17 százalékos növekedés az előző évhez képest, és 83 százalékos 2015-höz képest. Kontinensünkön Málta kivételével minden ország növelte védelmi költségvetését, összességében így elértük a hidegháború végének szintjét.
Közép- és Nyugat-Európában tavalyra összességében 14 százalékkal, az előző tíz évben 59 százalékkal emelkedtek a katonai kiadások. Fontos hozzátenni, hogy a SIPRI módszertanában az európai NATO-tagállamok valamennyien (így még a keleti szárnyon fekvő balti államok is) ebbe a kategóriába kerültek. Egyébként a posztszovjet államokat magában foglaló Kelet-Európában könyvelték el a legmagasabb, 162 százalékos növekedést 2015 és 2024 között, de ott Ukrajna és Oroszország húzza felfelé jelentősen az adatokat.
Európában mindenki fegyverkezik, de a leggyorsabb ütemben (nominálisan és arányosan is) Ukrajna legnagyobb támogatói. Kiemelkedik Németország, amely csak 2024-re 28 százalékkal, több mint 88 milliárd dollárra növelte védelmi kiadásait; ezzel a kontinensünkön az első, globálisan pedig a negyedik lett. A dobogóra még az Egyesült Királyság (81 milliárd dollár) és Franciaország (64 milliárd dollár) fér fel. Mindenképpen említést érdemel az Európa egyik legerősebb hadseregét építő Lengyelország is, amely a GDP-arányos védelmi kiadásokat tekintve már most az 5 százalékhoz közelít, és 2024-re 31 százalékkal, 34 milliárd dollárra növelte kiadásait.
A robbanásszerű növekedés mögött három tényező áll:
- A Krím félsziget orosz annektálása és a kelet-ukrajnai harcok kezdete 2014-ben.
- A 2014-es walesi NATO-csúcstalálkozón elfogadott iránymutatás, miszerint a tagállamoknak GDP-jük 2 százalékát védelmi kiadásokra kell fordítaniuk.
- A teljes körű ukrajnai háború kirobbanása 2022-ben.
A NATO hivatalos statisztikái megerősítik, hogy az orosz offenzíva hozott igazi sebességváltást: míg 2014-ben mindössze három, 2022-ben pedig hét tagállam teljesítette a 2 százalékos elvárást, addig az előzetes becslések alapján idén mind a 31 tagország eleget tett neki.
A szomszédban dúló háború, a bizonytalan geopolitikai helyzet, valamint a 2025-ben jóváhagyott új, GDP-arányosan 5 százalékot megcélzó NATO-elvárás miatt biztosra vehető, hogy Európa folytatja a fegyverkezést és a következő években még többet költ majd a védelmére.
Az ábra itt hivatkozható: https://public.flourish.studio/visualisation/26873186/
Nem csak fegyver, katona is kell
Hiába azonban a fegyver, ha nincs, aki harcoljon vele. Európában a hidegháború végével számos állam megszüntette – pontosabban felfüggesztette – a hadkötelezettséget; ebbe a sorba illeszkedett Magyarország döntése is 2004-ben. A békeidőben haszontalan és költséges tömeghadseregek helyét átvették a professzionális haderők és tartalékos rendszerek. A 2022-es orosz offenzíva óta azonban egyre több állam dönt amellett, hogy visszaállítja a sorkatonaságot, vagy önkénteseket toboroz.
Lettország elsőként döntött így. A balti államban 2006-ban határoztak a hadkötelezettség eltörlése mellett, azonban a Krím félsziget 2014-es orosz annektálása után ismét előkerült az ügy. Akkoriban éles vita bontakozott ki a kérdésről, sokan a szovjet időszak visszatérését látták benne. Beszédes, hogy a 2022 első felében készült közvélemény-kutatások szerint még rendkívül megosztott volt a társadalom: 42% ellenezte, 45% támogatta a sorkötelezettség visszaállítását. Az ukrajnai háború árnyékában a közgondolkodás megfordult: 2023 nyarára már 61% tartotta jó ötletnek és 29% rossznak a döntést. Lettországban végül 2023 áprilisában szavazták meg a hadkötelezettség visszaállítását; két éve minden 18 és 24 év közötti férfinak szolgálnia kell, a nők önkéntesnek jelentkezhetnek.
Horvátországban 2025 októberében szavazták meg a sorkötelezettség visszaállítását, az első katonák jövő januárban már be is vonulnak. Szomszédunknál 2008-ban törölték el a kötelező szolgálatot; most az egyre feszültebb geopolitikai helyzettel, közte az orosz-ukrán háborúval indokolták a fordulatot. A törvény értelmében mindössze kéthónapos alapkiképzést kapnak a 18 és 30 év közötti férfiak, a nők önkéntesként jelentkezhetnek.
Dániában eddig is létezett hadkötelezettség, de 2025 márciusában megszavazták, hogy 2026-tól az eddigi 4 hónap helyett 11 hónapos lesz a kiképzés, továbbá nőkre is kiterjed. A dán hadseregben nők ezidáig önkéntesként szolgálhattak, ezentúl viszont behívhatják a 18 év felettieket. Ezzel egyébként északi mintát követnek: Norvégiában 2015, Svédországban 2018 óta van általános hadkötelezettség.
Németországban egyelőre egyfajta félmegoldást alkalmaznak: 2025 decemberében úgynevezett „szükségalapú” hadkötelezettséget szavaztak meg. Ennek lényege, hogy 2026-tól minden 18 éves fiatalnak kérdőívet küldenek ki a katonai szolgálatra való hajlandóságukról és alkalmasságukról. A kérdőív kitöltése férfiaknak kötelező, nőknek önkéntes. 2027-től az alkalmasnak ítélt férfiakat orvosi vizsgálatra hívják be. A cél az, hogy a kitűzött létszámot önkéntesekkel töltsék fel, azonban amennyiben ez nem sikerül, vagy a védelempolitikai helyzet indokolja, akkor kötelezővé tehetik a bevonulást. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a németek 61%-a támogatná a 2011-ben felfüggesztett kötelező sorkatonaság visszatérését.
Franciaországban Emmanuel Macron novemberben jelentette be, hogy 2026 közepétől önkéntes katonai szolgálatot tesznek lehetővé a 18-19 éveseknek. A francia elnök egyértelművé tette, hogy a lépésre a növekvő orosz fenyegetés miatt van szükség. A döntés értelmében az arra vállalkozók 10 hónapos kiképzést kapnak a hadseregben. Franciaországban 1996-ban törölték el a sorkötelezettséget.
Lengyelországban egyelőre nincs napirenden a 2008-ban eltörölt általános sorkatonaság visszaállítása. Ehelyett egyrészt félmilliósra növelnék a hadsereg létszámát (tartalékosokkal együtt), illetve az Ukrajnában már jól vizsgázott területvédelmi rendszert alakítottak ki. Másrészt 2026-tól indítják el nagyszabású kiképzési programjukat, amely minden önként jelentkező számára alapkiképzést biztosít. Az előzetes tervek szerint kisiskolásoktól a nyugdíjasokig bárki jelentkezhetne, és azt remélik, hogy az első évben akár 400 ezer ember is kaphat kiképzést.
Európa-szerte egyre gyakoribb, hogy egyelőre önkéntesekkel próbálják feltölteni a hadseregeket. Belgiumban például levelet kaptak a 17 évesek, amelyben alapkiképzéssel és havi kétezer eurós ösztöndíjjal csábítják őket szolgálatra. Hollandiában terítéken van a hadkötelezettség visszavezetése, de egyelőre megelégedtek a franciához hasonló önkéntes rendszer bevezetésével. Romániában a védelmi miniszter egyelőre kizárta a kötelező szolgálat lehetőségét, viszont ugyancsak új önkéntes rendszerrel próbálnak több embert bevonzani.
Az ábra itt hivatkozható: https://www.datawrapper.de/_/C8yQf/?v=6
Senki nem akar harcolni
A közvélemény-kutatásokból elég egyértelműen kiderül, hogy a 2022-es orosz offenzíva óta nemcsak egyes politikai erők, de az emberek is veszélyként tekintenek Oroszországra. Az amerikai Pew Research Center 2020-as és 2022-es, több európai államot érintő felméréseinek összevetése rámutat, hogy megrendült a bizalom Oroszországban. A helyzet 2025-re sem változott jelentősen: Svédországban a válaszadók 93%-a, Lengyelországban 90%-a, Hollandiában 89%-a nyilatkozott negatívan Oroszországról. A skála másik végén Görögországban a felmérésben részt vevők 60%-a, Magyarországon 65%-a, Olaszországban pedig 71%-a formált kedvezőtlen véleményt az oroszokról.
Az Eurobarometer legfrissebb, decemberi kutatásai szintén arra mutatnak rá, hogy a válaszadók 77%-a szerint Oroszország inváziója Ukrajna ellen az Európai Unióra is fenyegetést jelent. Az évek során végzett vizsgálatokból az is kiderül, hogy egyre nő az aggodalom. A 2022 nyarán publikált jelentés még nem elemezte az ukrajnai háború hatásait, a következő, 2023 nyarán közzétett jelentésben azonban a bevándorlás és az ukrajnai háború 28%-kal már az első helyen szerepel az Európai Unió problémái között. A legutóbbi jelentésben már az ukrajnai háború áll az élen 26%-kal, míg a bevándorlás 20%-kal visszacsúszott a második helyre.
A francia Cluster 17 intézet kilenc uniós államot (Franciaországot, Németországot, Lengyelországot, Hollandiát, Belgiumot, Portugáliát, Olaszországot és Horvátországot) vizsgáló, 2025 decemberében publikált közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 69%-a vélekedett úgy, hogy országa nem lenne képes megvédeni magát egy orosz támadás ellen. Még a nukleáris hatalomnak számító Franciaországban is csak 44%-uk válaszolta azt, hogy meg tudnák védeni magukat, de a védelemre Európában a legtöbbet költő Németországban is csak 28%, illetve a gőzerővel fegyverkező Lengyelországban is ugyancsak 28% volt ezen válaszok aránya.
Ugyanez a felmérés arra is rákérdezett, mely területen érzik magukat az emberek a leginkább veszélyeztetve. Az első helyen (28%) a technológiát jelölték meg, és csak minden negyedik megkérdezett tartotta a geopolitikai konfliktusokat a legfenyegetőbbnek. Az Eurobarometer és a Cluster 17 felmérései is azt bizonyítják tehát, hogy az európaiak ugyan katonai fenyegetésként tekintenek Oroszországra, de a többségük valójában nem hiszi, hogy háború fog kirobbanni.
A felmérések azt is bizonyítják, hogy az európai társadalmak nem akarnak háborút. A Gallup 2024-es kiterjedt kutatása szerint az Európai Unióban a válaszadók 32%-a harcolna egy hazáját érintő háborúban, 47%-uk viszont nem fogna fegyvert. Szembeötlő a területi megosztottság: a nyugatiak 52%-a nem harcolna, míg Kelet-Európában ez az arány 38%. A globális közvélemény-kutatás szerint azon öt ország közül, ahol a legmagasabb a fegyveres harc elutasítottságának aránya, négy európai:
- Olaszország: 78%
- Ausztria: 62%
- Németország: 57%
- Nigéria: 54%
- Spanyolország: 53%
Összegzés
Az ukrajnai háború kirobbanása óta Európa egyfajta háborús pszichózis tüneteit mutatja. Harcias narratívájával egyre emeli a tétet, az esetleges visszakozás miatt nem akar gyengének tűnni, ezért az összecsapás Oroszországgal elkerülhetetlennek tűnik, ami önmagában is növeli az eszkaláció kockázatát. Például ahelyett, hogy hűtené a kedélyeket, a NATO főtitkára arra figyelmeztet, olyan háborúra kell készülnünk, amit nagyszüleink és dészüleink éltek át. A francia vezérkari főnök már arról beszél, hogy bajban lehetnek, ha Franciaország nem kész elfogadni gyermekei elvesztését. Fűti az indulatokat a média is, dübörög a „mi kontra ők” logikára épülő, katonai cselekményekre fókuszáló úgynevezett „háborús újságírás”. A szavakat tettek is követik, mintha háborúra készülnének. Európa gőzerővel fegyverkezik, védelmi költségei már meghaladják a hidegháborús szintet. Közben egyre több országban vezetik vissza a hadkötelezettséget, vagy bővítik ki az önkéntes rendszert. A közvélemény-kutatások szerint a félelem a társadalomba is leszivárgott: a többség fenyegetésként tekint Oroszországra. Más kérdés, hogy a háború kirobbanásában már kevesebben hisznek, harcolni pedig lehetőleg senki nem akar.
Külpolitikai szakértő, újságíró, sajtóreferens. Tizennégy évig dolgozott külpolitikai újságíróként és szerkesztőként, elsősorban a Magyar Nemzetnél. Szakterülete a Közel-Kelet és Észak-Afrika. Újságíróként a térség több országában és konfliktusövezetben járt. Tudósított többek között Izraelből és Palesztinából, Libanonból, Irakból, Törökországból, Jordániából és Szaúd-Arábiából, de járt Ukrajnában, Hegyi-Karabahban és Cipruson is.
Nemzetközi kapcsolatok elemző. Mestertanulmányait az ausztrál Macquarie University nemzetközi kapcsolatok szakán végezte. A Pallas Athéné Geopolitikai Kutatóintézet munkatársa volt, majd a Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozott három évig. Kutatási területe a geopolitika, kiemelten az indo-csendes-óceáni térség.
Nagy Dávid, politikai elemző, biztonság- és védelmi politikai szakértő. Tanulmányait a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és a Haifai Egyetemen végezte, mesterdiplomáját nemzetközi biztonság- és védelempolitika szakon szerezte.
Karrierjét a Danube Institute elemzőjeként kezdte, majd tanácsadóként és az elemzési részleg vezetőjeként dolgozott az EuroAtlantic Tanácsadó és Befektetési Zrt.-nél. Jelenleg az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány geopolitikai elemzőjeként tevékenykedik.
Fő kutatási területe a közép-európai biztonságpolitika, valamint a Közel-Kelet geopolitikai dinamikái, különös tekintettel Izraelre.
